7. fejezet - Keserű múlt és kilátástalan jövő

Hahó! Meghoztam a folytatást. :) Szeretném megköszönni az előző fejezethez érkezett sok-sok kommentet. Fantasztikusak vagytok, nagyon örültem nekik. :D Továbbra is számítok a véleményekre, remélem tetszeni fog. Jó olvasást! :))

Lia

Lelassítom a lépteimet, amint a temető közelébe érek. Szemétnek érzem magam, amiért több hónapja nem jártam itt, de egyszerűen nem voltam rá képes. Előtte is csak azért jöttem, mert Tony elrángatott. Mindig is ijesztőnek találtam a temetőket és féltem itt lenni. De most, ahogy belépek a kapun, rájövök, hogy nincs is mitől félnem. Ez a hely békés és nyugodt. Elsétálok a sírkövek mellett, elolvasok néhány nevet és közben azon gondolkodom, hogy vajon milyen története volt az adott embernek. Mert mindenkinek van egy saját meséje, amit átél, kinek tündérmese, kinek krimi, de nincs olyan, akinek ne lenne. Átszlalonozom a sorokat, mígnem megpillantom az ismerős páros sírkövet.

„Will és Emely Willson"

Végigsimítok a nevükön és leülök a hideg földre. A nyár végét járjuk, a szél könnyedén fújdogál, a levegő pedig egyre hűvösebb lesz. Megborzongok a vékony selyempólómban, ahogy a hűs fuvallat belekap a hajamba. Friss virágok díszelegnek körös-körül, nyilván valaki kilátogatott hozzájuk. Sokan szerették őket a városban, mondhatni mintapolgárok és mintaszülők voltak. Tony-val soha semmiben nem szenvedtünk hiányt, mindenünk megvolt, amiről csak álmodtunk. Ha csak egy kívánságom lenne, gondolkodás nélkül azt szeretném, hogy visszakapjam őket. Vagy legyek újra az a 10 éves kislány, aki az apukáját tartotta a szíve királyának és az anyukáját a királynőjének. Könnyezve emlékszem vissza, hogy hányszor veszekedtünk a bátyámmal. Mindig elvette a babáimat és fej, kéz, vagy láb nélkül kaptam őket vissza, én meg cserébe eldugtam a videó játékait. De ezeken a kis csínyeken kívül mi voltunk a legjobb testvérek a világon. Szerettük egymást és jól kijöttünk, talán az alacsony korkülönbség miatt. Együtt kezdtünk megkomolyodni, felnőni, majd egymásra utalva boldogulni az életben. Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor a tündérmesém rémálommá vált. Egy iskolai előadásról mentünk haza. Sötét volt és tél, az utak olyanok voltak, mint a korcsolyapálya. Tony-val hátul ültünk, ő egy lányról beszélt nekem, én pedig fintorogva hallgattam, hogy már 12 évesen a lányok járnak az eszében. Olyan gyorsan történt minden. Vakító fényre kaptuk fel hátul a fejünket. A szemben menő autó átcsúszott a mi sávunkba. Nem mentünk gyorsan, de az út nagyon csúszott. Apa próbált fékezni, de a kocsi nem akart megállni, csak siklott a jeges pályán. Sikítottam, amikor valaminek nekicsapódtunk. A biztonsági öv ellenére durván lefejeltem az előttem lévő ülést. Szédültem, zokogtam és a testvéremhez fordultam, aki a vérző fejét fogta. Nem sokat fogtam fel abból, ami ott lezajlott, főleg azután, miután megláttam aput és anyut mozdulatlanul és véresen az első üléseken. Tony rángatott ki a kocsiból. A mentők jöttek, de minden olyan homályos volt. Később a kórházban tértem magamhoz. Tony fogta a kezem, a feje és a karja be folt kötve és könnyes szemekkel nézett rám. Nem kellett semmit sem kérdeznem ahhoz, hogy tudjam, hogy meghaltak, máskülönben ők is ott lettek volna.

Az utána következő idő maga volt a pokol. Senkivel nem beszéltem, nem ettem, nem mozogtam, csak bámultam magam elé, amikor is közölték velünk, hogy árvaházba visznek minket. Ahogy ezt meghallottam, elszorult a mellkasom, nem kaptam levegőt, és akkor volt először pánikrohamom. Tony volt az egyetlen, akinek sikerült megnyugtatnia. Idegen emberek vettek körül, külön szobába raktak minket. Nem tudtam mihez kezdeni. Az ottani lányok kiközösítettek, mert mindig sírtam és az anyukámat és az apukámat akartam. A fiúk húzgálták a hajam és bőgőmasinának csúfoltak, egészen addig, míg Tony és egy másik fiú meg nem verték őket. Azután sosem bántottak többé. Az idő elteltével sikerült megbarátkoznom azzal, hogy Adam mindig velünk volt és talán így egy kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam. Nem akartam, hogy valaki örökbe fogadjon. A gondolattól, hogy elválasztanának a testvéremtől, mindig elszorult a torkom. És nem akartam új szülőket sem. A régieket akartam, mégpedig nagyon. De soha nem kaphatom már vissza őket.

-Hiányoztok! – csendesen zokogva nyögöm ki, és érzem, hogy kezdek átfagyni. A nap már lement, az utcai lámpák gyér fénye ad némi világítást. Lassan felkelek a helyemről, még utoljára végigsimítok a kőbe vésett neveken és botladozva elindulok. Azt sem tudom, hogy sikerül eljutnom a kapunkig, egész úton sírok és gondolkodom. Nem törődöm az emberek hülye nézésével, már megszoktam. Adam kocsija itt parkol, bent ég a villany. Remek. Semmi kedvem hozzá és a kiselőadásához. Remegő kezemmel valahogy beletalálok a kulccsal a zárba és kinyitom az ajtót.

-Lia hol a fenében voltál? Miért nem vetted fel azt a kurva telefont? – magából kikelve ordítozik velem. Csoda hogy fel nem robban. Nincs erre most szükségem. Fürödni akarok és aludni. Válasz nélkül megyek el mellette, de a karom után kap és nem enged el.

-Hol voltál? – szemei még mindig izzanak a dühtől. Addig nem beszélek vele, míg le nem nyugszik. Nincs erőm veszekedni.

-Hagyj békén! – kirántom a karom a szorításából és még mielőtt utolérne, a szobámba szaladok és bezárom magam mögött az ajtót. Nagy sóhajjal nyugtázom, hogy mára remélhetőleg leráztam és kibújok a ruháimból. A nadrágom teljesen átázott. Észre sem vettem, hogy vizes volt a föld alattam. Hálát mondok a szobámból nyíló fürdőszobáért, így legalább nem kell Adam ordítozását hallgatnom. Mindenféle teketóriázás nélkül állok be a zuhany alá és magamra nyitom a meleg vizet. Perzseli a bőröm, de szükséges, hogy átmelegedjek. Már csak az lenne a hab a tortán, ha megbetegednék. Másra sem vágyom…

Elvesztem az időérzékemet a zuhany alatt, már akkor zárom el a csapot, amikor érzem, hogy elfogyott a meleg víz. Puha törülközőbe bugyolálom magam, fogat mosok és visszalépek az ágyamhoz, ahol a ruháimat hagytam. Megszárítkozás után magamra veszem a szokásos trikó-rövidnadrág párosítást, ám most egy kapucnis pulcsit is felveszek a tetejére. Bekapcsolom a telefonom, ami megállás nélkül pittyeg, nem fogadott hívások, sms-ek tömik tele a kijelzőt. A legtöbbjük Adam-től jött, ezeket gondolkodás nélkül kitörlöm. Van pár azonban Gabe-től is, sejtem, hogy a péntek este miatt aggódik. Egy szemernyi együttérzés sincs ebben a pasiban, de mit is várnék tőle, hiszen csak a pénze érdekli. Rajtam ugyan ne múljon! Tök mindegy, hogy a párnámat sírom tele, vagy a színpadot! Rányomok a nevére és felhívom. Azonnal fogadja a hívást.

-Na végre! – szól bele.

-Szia neked is! Köszi, hogy kérdezed, jól vagyok! – cinikusan beszélek, nem vagyok hajlandó jópofizni vele.

-Sajnálom, ami Tony-val történt. – persze, mind ezt mondják. Szánalom az egész!

-Ha a péntek miatt keresel, akkor megnyugodhatsz! A pénzed nem vész el, ott leszek!

-Lia, nekem nem elég, hogy ott leszel! Azt akarom, hogy a maximumot nyújtsd, mint mindig!

-Hallod magadat? Te barlangban nevelkedtél, vagy mi van veled? Három napja nem tudok semmit a bátyámról és még te vársz el tőlem dolgokat? Én is elvárhatnám, hogy legalább egy kis empátia szoruljon beléd, de amekkora fasz vagy, inkább nem is reménykedek! Ott leszek péntek este, felveszem a ribancos ruhákat, amiket rám erőszakoltál és énekelgetek! Ennél többet ne várj el tőlem! – leordítom a fejét és választ sem várva kinyomom a telefont. Mi a bánatot képzel ez magáról? Ma mindenkinek elment az esze?

-Lia, nyisd ki az ajtót! – na már csak te hiányoztál!

-Adam húzz el innen, ha jót akarsz magadnak! – figyelmeztetem, de csak dörömböl tovább.

-Lia, ezt nem csinálhatod velem! Nyisd ki és beszéljük meg!

-Jó éjt! – kiáltom ki neki és befekszem az ágyamba. Hát nem bolondultam meg teljesen, hogy mindenkivel veszekedjek! Elmehetnek melegebb éghajlatra nyugodtan!

Legalább még negyed órán keresztül dörömböl az ajtón, majd végre megunja és békén hagy. Bebújok a takaró alá, a fejemre húzom és percek alatt elnyom az álom.

    Rémálmok nélkül ébredek fel reggel, ami igencsak megkönnyíti a lelkemet. Lehet, hogy jót tett a tegnapi temetőlátogatás. Lerúgom magamról a takarót, felkelek és kinyitom az ablakot. A beszűrődő fény szerint jó az idő, úgyhogy fekete rövidnadrágot és rózsaszín pólót veszek fel. Kávéra vágyom, töménytelen mennyiségű kávéra. Megfésülöm a borzas hajamat, lófarokba fogom és kimegyek a konyhába. A nappaliban megpillantom Adam-et, aki ismét a kanapén alszik. Csak tudnám, hogy miért azon a kényelmetlen vackon fekszik, ha van külön szobája és ágya. Csendben elhaladok mellette és amint megpillantom a konyhában a kávéfőzőt, örömmel látom, hogy teli van fekete energiabombával. Egy egész bögrével benyakalok, aztán lemegyek a pincébe. Persze reggelizni sem ártana, de hétfő óta egy falat sem megy le a torkomon. Óvatosan lépkedek le a sötét lépcsőfokokon, majd feloltom a lámpát. Tony-val berendeztünk itt egy zeneszobát, ahol mindig gyakorolhatunk fellépés előtt. Van mikrofon, hangfalak, erősítők, minden, ami kell a zenéléshez. Összeszerelem a technikát, átnézem a dallistát, ami össze van rakva erre a hétre és kikeresem a sajátjaimat. Nem tudom, hogy mi fog ebből holnap kisülni, de rám fér a gyakorlás. Megpillantok egy dalcímet: „Mama”. Azonnal összeszorul a szívem tőle. Gabe nem lehet ennyire kegyetlen, hogy ezt akarja elénekeltetni velem, amikor tudja nagyon jól, hogy mennyire a padlón vagyok.

Elindítom a zenei alapot, bekapcsolom a mikrofont és megpróbálom sírás nélkül elénekelni.

„Mama! Úgy fáj, hogy itt hagytál!

Mama! Hisz el sem búcsúztál!

Fentről hallasz talán.”

A szívem szakad meg, ahogy kiéneklem ezeket a sorokat. Nem, ezt nem leszek képes több száz ember előtt előadni.

Folytatom a dalt, bár a könnyeim potyognak, de kiadom magamból a fájdalmat, vagy legalábbis egy részét. Zokogva rogyok le a földre, mikor az utolsó dallam is elnémul, de nem huppanok nagyot, két kar erősen megtart. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, kihez tartoznak, felismerem az illatát, az érintését, mindenét. Nem ordítja le a fejem a tegnapiért, hagyja, hogy megnyugodjak a karjaiban. Most olyan felnőttesen viselkedik, sokkal érettebb, mint én vagyok, pedig csak egy évvel idősebb nálam. Mikor megnyugszom, ránézek. Nem tudok semmi érzelmet kiolvasni a szeméből, sem dühöt, sem szánalmat, sem megvetést, semmit.

-Sajnálom. – suttogom és megölelem. Felsóhajtok, amikor nem tol el magától, hanem viszonozza a gesztust és szorosan belekapaszkodok a nyakába. Elveszettnek érzem magam, elveszettebbnek, mint valaha.

Türelmesen megvárja, míg megnyugszom, aztán felkelünk a földről és visszavezet a nappaliba. Na, ennyit a gyakorlásról!

-Rendben vagy? – óvatosan néz rám, mire bólintok és felhúzom magamhoz a lábaimat, majd rájuk fekszem. Kínos csend áll közénk, tudom, hogy meg akarja kérdezni merre voltam tegnap, csak nem meri, mert fél, hogy ismét kiborulok.

-A temetőben voltam. – megkönnyítem a dolgát, így is elég nehéz lehet neki velem. – Besokalltam. Szükségem volt egy kis magányra.

-Azért szólhattál volna! Halálra aggódtam magam miattad!

-Sajnálom, de éppen ki voltam rád bukva, mert azt a ribancot védted velem szemben! – szemrehányóan vágom a fejéhez, nem akarok veszekedni, de nem rejtem véka alá, hogy mennyire megbántott ezzel a húzásával.

Adam

-Ne ribancozd le, légy szíves! Nem csinált semmi rosszat! – próbálom lenyugtatni Liát, de makacs, dühös és ingerlékeny.

-Nem csinált semmi rosszat? A képembe röhögött, miközben a szemembe mondta, hogy Tony biztosan megszökött, mert kibírhatatlan vagyok! – idegesen fújtat és kiabál velem. Remek! Megint veszekszünk.

-Nekem nem ezt mondta! Azt mondta, hogy minden ok nélkül nekiestél, és lássuk be, kívülről is így látszott.

-Persze, mert annyira elmeháborodott vagyok, hogy csak úgy elkezdek embereket fojtogatni! Láss már túl a mellein és vedd már észre, hogy egy számító dög! – labdaként pattan fel a kanapéról, megáll előttem és dühtől lángoló tekintettel mered a szemembe.

-Miért tenne ilyet? – hitetlenkedve tárom szét a karomat. Egyszerűen nem értem, hogy miért provokálná Molly szándékosan Liát. Nem így ismerem.

-Tudod mit? Higgy, amit akarsz, engem nem érdekel! – az ajtó felé indul, de gyorsabb vagyok nála és elé állok.

-Hova akarsz menni már megint?

-Nem mindegy az neked? – arrébb akar lökni, de nem jár sikerrel.

-Lia, higgadj már le, az Istenit neki!

-Higgadjak le? Mégis mit akarsz itt? Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok!

-De igenis van! – rákiabálok, aztán visszafogom magam és őszintén a szemébe nézek. – Lia, barátok vagyunk! És tulajdonképpen Tony-val ti vagytok a családom. Kérlek, ne csináld ezt velem! Tudom, hogy nehéz, mert nekem is az, de ne lökj el magadtól! – merev testtartása némiképp meglazul és a tekintete is megenyhül.

-Ha tényleg a családodnak tartasz, akkor miért nem hiszel nekem? Mi okom lenne hazudni? Engem nem érdekel az a liba, azt csinálsz vele, amit akarsz, de azt nem tűröm, hogy meggyalázza a szüleim emlékét! – visszavesz a hangjából, de még mindig el akar paterolni az ajtóból.

-Jó! Fogalmam sincs, hogy mi van köztetek, amiért mindig egymást tépitek, de nem akarok emiatt veszekedni veled!

-Akkor ne veszekedj! Most pedig ha lennél szíves elmenni az útból, nagyon megköszönném!

-Hova mész? – kérdezem.

-A rendőrségre! Aztán meg Ally-hez!

-Elviszlek! – ajánlkozom fel rögtön.

-Nem kell. Egyedül szeretnék menni!

-Mondom elviszlek! – határozottan szólok, majd felkapom a kocsikulcsot, meg cipőt húzok és elindulunk. Nem ellenkezik, aminek most nagyon örülök, már így is kikészíti az idegeimet.

Nem szólunk egymáshoz a rövid út alatt, a rendőrség előtt, meg úgy pattan ki a kocsiból, hogy meg sem vár. Sikerül hamar utolérnem, és a folyosón összefutunk Smith századossal is.

-Tud valamit a bátyámról? – kérdezi Lia köszönés nélkül.

-Sajnos nem. Viszont kihallgattuk az utasokat és van némi új fejlemény!

-Akkor mondja már! – sürgeti, mire a keze után nyúlok, jelezve, hogy higgadjon le egy kicsit.

-Menjünk az irodámba és részletesen tájékoztatom önöket. – mondja nyugodtan és elindul. Szó nélkül követjük, Lia inkább szalad utána, bent leülünk és minden figyelmünk a férfira tapad.

-Többen is látták, ahogy a baleset után, közvetlenül, mielőtt kiértek volna a mentők és a rendőrök, néhány férfi rontott fel a vonatra és a sértetlen utasokat kirángatták a kocsikból. Az eltűntek száma eddig több, mint 20 fő. Nem tudjuk, hogy kik voltak és hova vihették őket, de a német rendőrség is nyomoz az ügyben, mivel a határban történt a baleset. – Lia nem mozdul a székében, csak a könnyei folynak az arcán. Lesokkolta a hír, ahogyan engem is.

-És lehet tudni valamit arról, hogy mit akarhatnak tőlük ezek az emberek? – kérdezem reménykedve.

-Nézzék! Nem akarom önöket hamis reményekbe kergetni, úgyhogy őszinte leszek. Ha szimpla emberrablók lennének, akkor már jelentkeztek volna váltságdíjért. Azt kell, hogy mondjam, hogy valószínűleg emberkereskedelemről van szó. Persze ez még csak feltételezés, de jelenleg nem tudunk másra gondolni. – sajnálkozva néz ránk, Lia pedig még mindig mozdulatlan. Finoman végigsimítok a karján, de csak néz maga elé és nem reagál.

-Ha valamit megtudunk, azonnal értesítjük önöket. – mondja befejezésül, én pedig felállok és megpróbálok Liába valamicske életet lehelni. Hagyja, hogy felhúzzam, lehajtja a fejét és szótlanul lépked mellettem. Ahogy kilépünk, észreveszem, hogy szakad az eső. Pedig 10 perce még szikrázva sütött a nap. Az autó előtt Lia elé lépek, két kezembe fogom az arcát, kényszerítve, hogy nézzen a szemembe és ahogy találkozik a tekintetünk, megtörik és hangosan zokogni kezd. Magamhoz ölelem és fenébe az esővel, percekig állunk így. Mikor már teljesen átázunk mindketten, eltolom magamtól és kinyitom neki az ajtót. Megvárom, míg beül, aztán én is gyorsan beszállok.

-Menjünk haza, jó? Majd felhívod Ally-t. – aprót bólint, én meg a gázra taposok és alig 10 perc alatt hazaérünk. Liát elküldöm átöltözni, én is gyorsan felkapok pár száraz göncöt és a konyhába megyek teát főzni.

Két bögrével térek vissza a nappaliba, ahol már ott ül a kanapén és iszonyatosan köhög. Átnyújtom neki az egyik teát, halványan rám mosolyog és kevergetni kezdi.

-Azt hiszem tegnap sikerült megfáznom. – belekortyol a forró italba, és összébb húzza magán a pulóvert.

-Azt veszem észre. Remélem, tudod, hogy így nem mész holnap sehová!

-Muszáj! Gabe-el már veszekedtem egy sort és ha nem lépek fel holnap, ki fog nyírni!

-Majd én beszélek vele!

-Hagyd! Megoldom. De azért köszönöm.

-Amit a rendőrségen mondtak, … - kezdek bele, de rögtön félbeszakít.

-Nem akarok beszélni róla.

-Pedig muszáj! Tudom, hogy szörnyen hangzik, amit mondott a százados, de még semmi nincs veszve. Azt tudjuk, hogy valószínűleg jól van, csak azt nem, hogy hol. És ismerjük Tony-t, okos gyerek, valamit úgyis kitalál. – próbálok lelket önteni belé, ami valljuk be, most nagyon nehéz feladat.

-És ha tévedsz? Mi van ha egy sötét pincében tartják fogva, éheztetik és bántják? Adam, nem tudjuk, hogy hol van! És a rendőrök se csinálnak semmit! Én a bátyámat akarom! – felemeli a hangját, de azonnal el is hallgat, mert ismét köhögni kezd.

-Mind a bátyádat akarjuk! És vissza fogjuk őt kapni! Valamit kitalálunk, jó? – nézek rá finoman, mire bólint egyet és tovább issza a teáját.

-Kérdezhetek valamit? - kérdőn húzza fel a szemöldökét, mire bólogatni kezdek.

-Persze.

-Molly-val ti együtt vagytok?

-Mi? Dehogy is! Honnan veszed ezt a hülyeséget? – nem értem ezt a hirtelen témaváltást, meg azt sem, hogy honnan szedi ezt.

-Csak mert rögtön neki adtál igazat és azt hittem, hogy azért véded, mert a barátnőd!

-Barátnőm? – ezen nevetnem kell. – Lia, nekem sose volt még barátnőm! Vannak lányok, akikkel lefekszem, mint például Molly és vannak lányok, akik fontosak és a barátaim, mint például te. – mondjuk a barát szó az ő esetében nem a megfelelő kifejezés, de  most mindegy.

-És neked ez így jó? Nem vágysz arra, hogy valaki mindig ott legyen neked, hogy melletted ébredjen, hogy meghallgasson, hogy szeressen? – olyan átéléssel mondja, hogy egy percre elhiszem, hogy nekem is kijár ebből az érzésből. De csak egy percre.

-Lia, sose volt mellettem senki. Persze rajtatok kívül. Nem volt családom, akik éreztették volna velem, hogy mi az a szeretet és a lányok, akik rajtam lógtak mindig, nem voltak barátnőtípusok. – magyarázom neki.

-Ez hülyeség! Attól, hogy olyan életed volt, amilyen, még változtathatsz rajta bármikor. És ha csak felszínes műmellű libákkal lógsz, akkor tényleg nem lesz soha barátnőd. Annyi normális lány van a világon, csak találnod kell egyet. – itt vagy nekem te, az miért nem jó? Na persze, mintha valaha is leállna egy ilyen szoknyapecérrel, mint én vagyok.

-Nem vagy te egy kicsit naiv? És ha már a párkapcsolatoknál tartunk Nate se volt egy minta pasi. – témát váltok, mert kezd kínos lenni a helyzet.

-Nate egy barom. Mindig tudtam, hogy nem csak én voltam neki, de valahogy nem érdekelt sosem. A bulikon hozzám csapódott, de pár csókon kívül sose kapott többet. Nem mintha megérdemelte volna.

-Akkor miért jártál vele majdnem egy évig? – teszem fel a kérdést, mert ezt tényleg nem értem.

-Hogy ne zaklassanak a fellépéseken.

-Találhattál volna jobb pasit is. – lököm meg a vállát finoman.

-Bagoly mondja verébnek! – elmosolyodik, én meg örülök, hogy sikerül kicsit felvidítanom. Már amennyire vidám lehet az ember ilyen helyzetben.

-Biztos, hogy el akarsz menni holnap? Nem nézel ki túl jól. – nézek rá komolyan, mert tényleg elég sápadt.

-Kösz szépen. – szemforgatást kapok válaszul.

-Tudod, hogy nem úgy értettem. Messze te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam, de csúnyán köhögsz és fal fehér vagy. Reggelre csak rosszabb lesz.

-Na, most meg bókol. Rosszabb vagy, mint az időjárás. Kiszámíthatatlan, hogy mikor mit mondasz!

-Ezt pont te mondod? Egyszer leordítod a fejemet, utána meg megölelsz! Na, ki itt bolond? – vágok vissza neki, mire ököllel akkorát a vállamra üt, hogy feljajdulok.

-Nem vagyok bolond! – mérgelődik, és még egyszer megütne, ha nem kapnám el a csuklóját.

-Csak erőszakos és hisztis és… - most meg bokán rúg, mire felnevetek.

- Erről beszélek. – inkább felállok mellőle még mielőtt agyon verne.

-Tényleg hisztis vagyok? - néz rám szemlesütve.

-Csak néha. De már egészen megszoktam. – vigasztalóan mondom, pedig néha tényleg az őrületbe tud kergetni.

-Felhívom Ally-t. – ő is feláll és elindul a szobájába, én meg elnyúlok a kanapén és összeszedem a gondolataimat. Valamit tennem kell, hogy előkerítsük Tony-t. Meg kell találnunk, bármi áron. Eszembe jut, hogy van pár ismerősöm Németországban, úgyhogy majd megpróbálom velük felvenni a kapcsolatot, hátha tudnak segíteni. Aztán itt van, amit Lia mondott. Folyamatosan a fülemben cseng. El tudnék én viselni egy kapcsolatot? Vagy inkább az a kérdés, hogy el tudna engem bárki viselni hosszú távon? Eddig nem érdekelt a lányok lelki világa, őket sem az enyém, csak kölcsönösen elvettük egymástól, amit akartunk, aztán helló. De most, hogy ez a kis boszorka a lelkemre beszélt, átgondolandó a dolog. Bár nem olyan egyszerű rendes lányt találni, mint ahogy mondja. Nekem nem kell rendes lány, azok unalmasak. Nekem olyan kell, aki elviseli a hülyeségeimet és nem akar irányítani. Olyan, aki nem egy felszínes picsa, de nem is tudálékos könyvmoly. Habár könnyebb lenne azt mondani, hogy olyan lány kell nekem, mint Lia. Nem is olyan, hanem konkrétan ő. De ez még annál is lehetetlenebb helyzet, mint találni egy „rendes” lányt. Na, ezért maradok az egyéjszakás libáknál, akkor legalább nem csalódok és bennem sem csalódik senki sem.