6. fejezet - Bonyodalmak

Hali! Meg szeretném köszönni a sok-sok oldalmegtekintést, a plusz feliratkozókat és a pozitív véleményeket is. Nagyon boldoggá tettetek vele, csak így tovább. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást kívánok! :))

Adam

-Igen, tessék! – türelmetlenül emelem a fülemhez a telefont, Lia pedig levegővétel nélkül mered rám.

-Jó estét. Smith százados vagyok. Elnézését kérem a késői zavarásért, de megtaláltuk a barátja csomagját a vonaton.

-És mi van Tony-val? – azonnal félbeszakítom, a mellettem ülő lány pedig rángatja a karomat, hogy hangosítsam ki. Eleget teszek a követelésének és epekedve várjuk, hogy mit mond a százados.

-Őt nem találtuk meg. A bőröndjében megtaláltuk a ruháit és a mobiltelefonját, de őt sem a sérültek között nem találtuk, sem pedig a környéken.

-De ez hogy lehetséges? Nem tűnhetett el csak úgy!

-Az a helyzet, hogy nem ő az egyedüli eltűnt személy a baleset után.

-Mi? – egyszerre szólunk fel Liával és mindkettőnk hangján érzékelni lehet a döbbenetet.

-Több hozzátartozó is jelezte, hogy a vonaton tartózkodott az eltűnt rokona. Mindenki csomagja ott volt a vagonban, de a gazdájuk eltűnt. Egyelőre nem tudunk semmi biztosat, kihallgatjuk a könnyebb sérülteket, hátha látott valaki valamit és jelentkezni fogok, amint van fejlemény.

-Rendben. – motyogom. Lia teljesen le van sokkolva mellettem.

-Holnap átvehetik Tony holmiját az őrsön.

-Köszönjük a segítséget.

-Igazán nincs mit. – feleli együtt érzően, majd bontjuk a vonalat.

-Jól vagy? – nézek rá, megpróbálva valamiféle érzelmet leolvasni az arcáról.

-Nem igazán. – megcsóválja a fejét és látom rajta, hogy teljesen összezavarta ez a telefon.

-Nézzél rám! – kérem gyengéden, mire a szemembe néz. – Tony életben van! Azt még nem tudjuk, hogy hol, de él. És most ez a legfontosabb. Hidd el, hogy meg fogják találni, rendben? – bólintással felel, de beérem most ennyivel is. – Most pedig gyere, enned kell valamit, utána pedig lefekszünk aludni. – felállok és megpróbálom őt is felhúzni, de nem akar felkelni.

-Nem vagyok éhes.

-Lia! Ne makacskodj!

-Nem vagyok éhes és kész! – felemeli a hangját, mire felsóhajtok. Miért ilyen nehéz eset ez a lány? Legalább egy kicsit könnyítené meg a dolgomat!

-Én meg azt mondom, hogy eszel, és kész! Ne bosszants fel, mert rosszul jársz! – fáradt vagyok már, de nagyon és nem érdekel, hogy mit akar!

-Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! Ez az én házam és azt csinálok, amit akarok! Ha majd enni akarok, akkor eszem! Ne parancsolgass nekem! – dühösen felpattan a kanapéról és ujjával a mellkasomra bök.

-Édesem, én felelek érted! Ha bármi bajod lesz, a bátyád kiherél, úgyhogy induljál a konyhába! – az ajtó felé mutatok, erre megpróbál fellökni, de végül engedelmeskedik. Elmosolyodom azon, hogy mennyire csökönyös tud lenni és kimegyek utána a konyhába. Dacosan leül az asztalhoz és karba tett kézzel várja, hogy adjak neki enni. Halkan felnevetek a látványon, mire bokán rúg.

-Mondták már, hogy egy igazi hisztizsák vagy? – nem nézek rá, miközben csinálok neki egy szendvicset.

-És neked mondták már, hogy egy idegesítő bunkó vagy?

-Azt hiszem te mondtad pár napja, de az nem számít! – gúnyosan rávigyorgok és leteszem elé a tányért.

-Utállak! – morgolódva beleharap a szendvicsébe és gyönyörű szeme szikrákat szór felém.

-Odavagy értem! – kacéran nézek rá, mire végre elmosolyodik. Legalább egy rövid időre elfeledtettem vele a gondokat. Nézem, ahogy tömi magába az ételt és egyre csak azon jár az agyam, hogy eddig miért nem próbáltam meg közeledni felé. Jellemezhetetlen a kettőnk közti kapcsolat, néha jól elvagyunk, máskor pedig szinte szétcincáljuk egymást. Nem tudom ebből megállapítani, hogy hogyan érzünk egymás iránt és ez nagyon bosszantó. Most egyre közelebb kerülünk egymáshoz, de Lia érzelmileg labilis és ezt nem akarom kihasználni azzal, hogy rámásszak. Vele nem tennék ilyet.

-Köszönöm. – halk hangja szakít ki a gondolataimból. Rápillantok és látom a szemében, hogy az előző kis hisztije már elmúlt. Csendben elpakol maga után, aztán megáll előttem és rám néz.

-Ne haragudj az előbbiért! Én csak… nem tudom. Összezavarodtam attól, amit mondott a rendőr és nem tudom mit gondoljak. – szégyellősen piszkálja a kezét, amit nagyon aranyosnak találok.

-Semmi baj. – felállok a székről és a kezéért nyúlok. – Gyere, feküdjünk le. Késő van. – megfogom a pici kezét és elindulok, de ő nem követ.

-Nem tudok aludni. Tegnap éjjel is rémálmom volt. – vallja be lehajtott fejjel.

-Akarod, hogy veled menjek? – óvatosan teszem fel a kérdést, nem akarok tolakodó lenni, de nagyon szeretnék vele aludni.

-Ha neked nem gond. Tudom, hogy gyerekes dolog, meg hogy annyi mindent tettél már értem, de… - a szájára teszem a kezem és nem hagyom neki befejezni a mondatot.

-Ne szabadkozz mindenért! Menjünk! – határozottan elindulok és most már ő is követ. Becsukom magunk mögött a szobája ajtaját és megvárom, míg lefekszik, aztán mellé fekszem. Fura így egy ágyban lenni vele, de nem furább, mint kint a kanapén. A sötétség ellenére látom, hogy nem alszik, bámulja a plafont. Megfogom a kezét és magamhoz húzom, így már az oldalán fekszik. Egyik keze a hasamon, az enyém a feje alatt és addig simogatom a hátát, míg el nem alszik. Mikor már érzem az egyenletes szuszogását, lassan én is álomba merülök.

-Ne…! Tony! – Lia erőtlen nyögésére ébredek fel fogalmam sincs, hogy hánykor, de még sötét van odakint. Feloltom az éjjeli lámpát és megpróbálom felébreszteni. Hánykolódik az ágyban, az egész teste verítékben úszik és látom, hogy szenved álmában.

-Lia! – először kisimítom a haját az arcából, de nem reagál, csak tovább nyöszörög. Majd a két vállánál fogva megrázom először finoman, majd erősebben, végül ijedten felriad és kis híján lefejel, amikor felül az ágyban. Kapkodósan szedi a levegőt és csak reménykedni tudok benne, hogy nem lesz megint pánikrohama.

-Minden rendben? – kérdezem óvatosan.

-Azt hiszem. – megtörli nedves homlokát és hátrasimítja a haját.

-Akarsz beszélni róla? – megcsóválja a fejét.

-Nem is emlékszem rá nagyon, csak arra, hogy borzalmas volt. – lerúgja magáról a takarót és felkel az ágyból.

-Hová mész? – szólok utána.

-Fürödni. Gusztustalannak érzem magam. Rám ragadt a ruha. – elfintorodik, amikor megrángatja magán a pólót és már el is tűnik a fürdőben. Nem tart sokáig, míg visszajön, már fehér trikó és kék rövidnadrág van rajta. Visszabújik mellém és hátat fordít nekem. Már kezdek csalódott lenni, hogy újra magába zárkózik, amikor hátranyúl a kezemért és magához húz. Idióta vigyor ül ki a fejemre és azonnal közelebb megyek hozzá és hátulról átölelem és így már nyugodtan végigalusszuk az éjszakát.

  Reggel üres mellettem az ágy, de ahogy megtapogatom Lia helyét, még meleg, szóval nem rég ébredhetett fel ő is. Nyújtózom egyet, megtörlöm a szemem és kómás fejjel kimászom az ágyból. A telefonom fél 10-et mutat és csalódottan látom, hogy szerda van, szóval délután dolgoznom kell. Remek. És Liát hova tegyem? Vigyem magammal? Unatkozna szerintem, de nem akarom egyedül itthon hagyni. Túl friss még Tony eltűnése és azt hiszem, hogy bármelyik percben kiakadhat és nem szeretném, ha akkor nem lennék itt vele. Megtehetném, hogy kihagyom a mai napot, de az nem megoldás és valamiből nekem is fizetnem kell a lakbért, hiába nem lakom most otthon. Húú, otthon! Eddig nem is gondoltam a lakótársaimra. Ha Liát magammal viszem dolgozni, akkor előtte haza is kell mennem a munkaruhámért, de oda végképp nem vihetem. Ha megtudná, hogy milyen lakóközösségben élek, sikítva rohanna el. Félreértés ne essék, szeretek ott lakni, csak a srácok egészen más életmódot folytatnak, mint amilyenhez egy átlagember hozzászokott. Én már megszoktam, de ha Liát odavinném, tuti, hogy sokkot kapna.

-Jó reggelt. – észre sem veszem, amikor kinyílik az ajtó és belép rajta két bögrével. Az egyiket felém nyújtja, amit halvány mosollyal megköszönök, a másikkal pedig visszatelepszik az ágyába.

-Tökmag, ma dolgoznom kell délután. – felé fordulok, mire rám emeli a tekintetét a bögréje mögül.

-Dolgozni? Nem is tudtam, hogy dolgozol. – értetlenül néz rám.

-Egy kávézóban segítek be hetente egy-két napot. Teljesen kiment a fejemből eddig, de reggel eszembe jutott. Velem jössz?

-Hát nem is tudom. Nem vagyok ovis, elvagyok itthon egyedül is.

-Nem azért kérdeztem. Csak szeretném, ha eljönnél. Isteni kávét tudok ám főzni. – rákacsintok, mire felvonja a szemöldökét.

-Akkor miért nem te csináltad? – mutat a gőzölgő bögrékre.

-Arról nem tehetek, hogy a baglyokkal ébredsz. Tényleg, nem volt már utána rémálmod? – komolyan nézek rá, mire megcsóválja a fejét és belekortyol a kávéjába.

-Köszönöm, hogy mellettem voltál. – halkan hálálkodik, amin elmosolyodom.

-Bármikor, cicám. – utálja, ha ilyen közönséges beceneveket aggatok rá, szóval nem lep meg, amikor hozzám vág egy párnát. Sikerül anélkül elkapnom, hogy kiborítanám a forró italt a kezemből és visszadobom az ágyra. – Szóval akkor jössz?

-Igen. Hátha egy kicsit elterelem valamivel a figyelmemet.

-Szuper. Viszont haza kell mennem a munkaruhámért. Addig foglald el magad valamivel, nemsokára jövök. – megiszom a maradék koffeinbombát, felhúzom a farmeremet és anélkül, hogy megvárnám a reakcióját, kilépek az ajtón. El akarom kerülni, hogy esetleg velem jöjjön, nincs szükségünk most több drámára. Gyorsan felveszem a cipőmet, felmarkolom az asztalról a kocsikulcsot és kiviharzok a lakásból. Azt nem mondtam el neki, hogy még beugrom a rendőrségre is Tony cuccaiért, nem akartam még jobban felzaklatni. Gyorsan vezetek, nem szeretném sokáig egyedül hagyni. Perceken belül megérkezem a kapitányságra, ahol elmondom, hogy miért vagyok itt és az ismerős rendőr a rendelkezésemre áll. Megkapom Tony bőröndjét, de újabb információkkal nem tudnak szolgálni most sem. Csalódottan kullogok vissza az autóhoz, nem hiszem el, hogy valaki csak így minden nyom nélkül felszívódhat. Bedobom a súlyos táskát a hátsó ülésre, aztán hazafelé veszem az irányt. Nem lakom túl messze, hamar hazaérek. Az ajtó nyitva van, szóval itthon vannak a srácok. Hol máshol is lehetnének?! Már előre tartok tőle milyen látvány fogad odabent. Lassan kinyitom az ajtót, belépek, és rögtön elém tárul a nappali, ahol Nick és Cam, az én drága jó lakótársaim hagy ne mondjam mit művelnek a kanapén, két szőke cicababával.

-Ember, legalább az ajtót csuknátok be! – hangosan rájuk kiabálok, hogy megzavarjam őket, majd a szobámba megyek. Nem történt semmi újdonság, már hozzászoktam, hogy folyton ezt csinálják. Nem látom benne az izgalmat, hogy miért jó mások előtt csinálniuk, de nem is akarom megérteni őket. Párszor próbáltak engem is bevonni a kis csapatukba, de még a gondolattól is hánynom kell. Ha már lefekszem valakivel, akkor azt nem közönség előtt, vagy csapatban teszem. Egyébként jó srácok, semmi probléma nincs velük, csak az életvitelükkel nem feltétlen értek egyet, de én már elfogadtam. Istenem, de jó, hogy Liát nem hoztam el! Tuti, hogy a látvány örökre beleégett volna a retinájába.

Gyorsan megkeresem a munkaruhámat, meg még pár dolgot, ami kelleni fog és indulnék kifelé, amikor kinyílik a szobám ajtaja és egy platinaszőke felfújt barbi lép be rajta.

-Eltévedtél? – nézek rá kérdőn. Melltartó és egy falatnyi bugyi van rajta, nem tűnik szégyellősnek. Kit ámítok? Számtalan ilyen csajjal volt már dolgom. Egy éjszakára tökéletesek, de hosszútávra el nem tudnám képzelni magam egy ilyen nő mellett.

-Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved csatlakozni hozzánk. – csábos mosolyra húzza szilikonos ajkait és megrebegteti a műszempilláit. Jézusom, van ezen bármi, ami valódi?

-Kösz, de nem érek rá. Csak beugrottam pár dologért. – a kezemben lévő cuccokra mutatok, majd kitessékelem a szobámból és jól bezárom az ajtót. Hatalmas levegőt veszek, mikor végre kijutok a lakásból. Nem is tudom mi másra számítottam. Rengeteg hasonló lány kínálkozik fel a klubban is meg a kávézóban is, de eddig egyik sem zavart. Páran még szerencsével is jártak, de most, mintha undorodnék az egésztől. Tony eltűnése és Lia érdekes hatással vannak rám.

Lia

Adam annyira fura. Szinte elmenekült tőlem reggel. Lehet, hogy a rémálmom ijesztette meg? Vagy neki is feltűnt az, ami nekem, és csak tettette, hogy alszik? Bazi ciki volt reggel arra ébredni, hogy a keze a mellemre tapadt, a fenekemet pedig a reggeli merevedése böködte. Azonnal kipattanta mellőle. Ő a bátyám legjobb barátja, az Isten szerelmére! Nem keveredhetek vele össze! Különben sem vágyom az egyéjszakás kalandokra, pedig tudom, hogy Adam csak erre hajt. Másképp viselkedik velem, mint az alkalmi libáival, de ez csak azért van, mert Tony szétrúgná a seggét, ha piszkálna. De ő sajnos nincs itt. És nem is tudom, hogy valaha itt lesz-e még egyáltalán. El nem tudom mondani, hogy mennyire hiányzik, de eldöntöttem az éjjel, hogy erős leszek és kibírom. Tudom, hogy ő sem szeretné, ha szenvednék.

Mivel Adam elhúzott; ami egyébként a furábbnál is furább; az egész délelőttöt egyedül töltöttem és egy kicsit rendbeszedtem magam. Meg sem kérdezte, hogy elkísérem-e. Tényleg, azt sem tudom hol lakik. Ez a pasi tiszta rejtély.

 Dél előtt pár perccel parkol le a ház előtt és kis idő múlva be is jön.

-Megjöttem. – Tony bőröndjét látom meg a kezében ahogy belép az ajtón. Hihetetlen, hogy nélkülem ment el érte.

-Miért nem szóltál, hogy elhozod? – mérgesen nézek rá, mert minden apró részletet tudni akarok, amit mondanak a rendőrök a testvéremről.

-Bocsi. Út közben jutott eszembe és beugrottam érte. – szabadkozik.

-Van valami hír? – kérdezem reménykedve, de látom a tekintetén, hogy semmi jó nincs.

-Még nyomoznak. Nem tudtak újat mondani. – csalódottan felsóhajt, én pedig átveszem tőle a bőröndöt és a kanapéhoz viszem. Leülök a földre, kinyitom és elkezdem kiszedni belőle a bátyám cuccait. Megcsap az illata, amikor a kezembe veszem a ruháit és a szívem összefacsarodik tőle.

-Lia, el fogok késni a munkából, ha nem indulunk el! – Adam hangja billent ki a gondolataimból, legszívesebben nem mennék sehova, de már megígértem neki.

-Jó, menjünk. – visszateszem, amit kiszedtem, majd felhúzom a cipőmet és megkeresem a táskámat. Adam addig a legkevésbé sem diszkrét módon előttem cserél ruhát. Én minden erőmmel próbálom nem megbámulni, de ha egyszer jól néz ki! Mielőtt azért észrevenné, hogy csorgatom a nyálamat, sikerül elfordítanom a fejem. Bezárja az ajtót, majd autóba ülünk és elindulunk. Nem szólok hozzá, nem tudok neki mit mondani. Nem esett jól, hogy a hátam mögött ment el a rendőrségre. Ilyen szempontból nem bízom meg benne. Mi van, ha valami szörnyűség történt, csak nem mondja el nekem? Kerülöm a tekintetét, nézek ki a fejemből egészen addig, amíg le nem parkol egy kis kávézó előtt. Tulajdonképpen nem is a kávézó a legmegfelelőbb szó a helyre. Amikor belépünk, egyből a kocsma szó tűnik a tökéletes névnek. Mindenhol asztalok, a szemben lévő sarokban egy hatalmas pult, igazából eléggé barátságos az egész.

-Mindjárt jövök. Gyorsan lepakolok. Addig ülj le. – futópillantást mér rám, majd eltűnik az egyik ajtó mögött. Alaposan végignézek a helyiségen, nem sokan lézengnek itt, a legtöbbjük tényleg csak kávét iszik. A halványkék falak miatt kissé ridegnek tűnne az egész, ha a sötét bútorok nem hoznák kontrasztba a színeket. Kíváncsi vagyok, hogy mióta dolgozhat itt. Sosem említette, hogy van munkahelye és a bátyámtól sem hallottam.

-Mióta dolgozol itt? – kérdezem, mikor visszatér.

-Pár hónapja. Igazság szerint csak beugró vagyok. A tulaj jó barátom és ha kiesik az egyik alkalmazottja, akkor megkér, hogy vegyem át a műszakot. – meséli, miközben kötényt köt a dereka köré. Hát, ööö… jól mutat rajta az egyenruha. A fekete póló rásimul a bőrére, a nadrágja ugyan nem látszik a pult mögül, de tudom, hogy az sem rontja az összképet.

-Adam, segítenél? – ismerős nyávogást hallok a pult másik végéből, mire odakapom a tekintetem. Molly! Az az utolsó repedtsarkú ribanc! Mi a jó büdös francot keres itt?

-Jövök! – és a fiú volt, nincs! Már szalad is hozzá. Ez itt dolgozik? Egy kávézóban? Nem fél, hogy mosogatás közben letörik a műkörme? Kevés emberről mondhatom el, hogy gyűlölöm, de ő közéjük tartozik. Osztálytársam volt a gimiben és nem telt el úgy egy nap, hogy ne szívatott volna valamivel. Tony és Adam ezzel tisztában voltak, de valahogy sosem zavartatták magukat, ha vele lógtak. Már akkor is dühített, hogy nem álltak ki mellettem, amit az a liba előszeretettel az orrom alá is dörgölt. Pedig ha egy pasi zaklatott volna, annak egyből betörték volna az orrát, de őrá még csak rá sem szóltak. Értem én, hogy a „D” kosár minden férfi vágya, meg nem csúnya lány, de amint kinyitja a száját, a kezem egyből ökölbe szorul. Egyszer kis híján ki is csaptak miatta, mert a suliban picit megritkítottam a fekete haját, de senkinek nem tűröm el, hogy gúnyt űzzön a halott szüleim emlékéből. Ha a fiúk nem szedtek volna le róla, komolyan képes lettem volna megölni.

De amint látom nem sokat változott egy év alatt. Ugyanúgy néz ki, a fekete egyenruha kihangsúlyozza a mély dekoltázsát, amiben egy tolltartó simán elveszne, na jó, lehet, hogy kettő is, vagy egy egész írószerbolt.

-Na, kit sodort erre a szél? – gúnyosan rám vigyorog, miközben Adam lerakja a dobozt, amit nem bírt el a drága.

-Nem tudtam, ki hiányzik az életemből! – szemforgatva fordulok el tőle és a csodálkozó tekintetű fiúra nézek. – Te vele dolgozol?

-Most speciel igen. Kérlek, ne ess neki. Molly jó fej!

-Pff! Molly jó fej? Melyik életében? – idegesen fújtatok, miközben ő kilép a pult mögül és arrébb húz.

-Kérlek ne csinálj jelenetet! Ez a munkahelyem! – halkan és nyomatékosan próbálja megértetni velem, mintha egy hülyével beszélne.

-Én ne csináljak jelenetet? Te is tudod, hogy miket művelt velem a gimiben!

-De a giminek már vége! Legyél vele barátságos! – és itt hagy! Fúú! Kapják be! Nagyot sóhajtok, majd visszamegyek és édesen rámosolygok a libára, pedig vigyorogva tépném ki a belét.

-Kaphatok egy Latte-t? – olyan kedvesen szólok hozzá, ahogy csak tudok, és annyira hangosan kérem, hogy Adam is hallja.

-Hát persze. – gúnyosan visszamosolyog és nekiáll. Adam elégedetten bólint és ő is munkába áll. Hol van még a nap vége?

-Tessék. – leteszi elém és eltűnik a pult mögött. Azon sem csodálkoznék, ha patkánymérget tett volna bele. Vonakodva belekortyolok és meglepően hasonlít az íze a Latte-ra. Bár ittam már jobbat is, de tőle még ez is művészet. Csendben nézem, ahogy dolgoznak és nagyon unatkozom. Tony jut eszembe. Ilyenkor mindig kitalált valamit. Filmet néztünk, vagy elvitt a cukrászdába, mellette sosem unatkoztam. Bárhol is van most, remélem, hogy jól van. De ha jól volna, akkor valahonnan jelentkezett volna már. Nem értem ezt az egészet. El kellene mennem a rendőrségre, hogy tudjak valami biztosat.

-Csak nem valami pasiról álmodozol? – utálom ezt a nyávogó hangot.

-A bátyámra gondoltam, ha tudni szeretnéd! – flegmán vetem oda a választ, nem érdekel, hogy mit gondol.

-Jaa, tényleg. Sajnálom, ami vele történt.

-Kösz.

-Te, figyelj! – közelebb hajol hozzám, hogy csak én halljam. – Nem lehet, hogy elmenekült tőled? Őszintén szólva csodálom, hogy eddig bírta egy ilyen hisztérika mellett, mint te! – öntelten elvigyorodik és most jön az a rész, amikor Lia megbolondul és nekiugrik a ribancnak. A pulton keresztül esek neki, elmarkolom a haját, felhúzom magam a pultra és beugrom hozzá.

-Ne merészeld még egyszer a szádra venni a bátyámat, mert kitépem a beled, te szemét! – a torkát szorongatva ordítom le a fejét, majd két erős kar csúszik a derekam köré és lerángat róla.

-Lia, mi a fene ütött beléd? – Adam dühösen mered rám, de az én dühömmel nem vetekedhet. – Nem eshetsz neki csak úgy!

-Nem eshetek neki? De igenis nekieshetek, ha az eltűnt testvéremmel viccelődik! – már vele is ordítozom, de nem érdekel, ahogy az sem, hogy ki látja.

-Biztos félre értettél valamit! – pillant a libára, aki túljátszva a szerepét, könnyezve fogdossa a torkát. Ha jobban belegondolok, túl kíméletes voltam vele.

-Elmész te a fenébe! – arrébb lököm, kimegyek a pultból és felkapom a táskámat. Anélkül, hogy figyelembe venném azt, hogy a nevemet ordítozza, kivágom a bejárati ajtót és elviharzok. Hogy hova megyek, azt még nem tudom, de hogy el innen minél messzebbre, az biztos!

5. fejezet - Tétlenség

Lia

 Nem bírom! Nem veszíthetem el a testvéremet! Egyszerűen ez nem történhet meg! Ha magamra maradok, abba belepusztulok! Percek óta fekszem Adam karjaiban és próbálom abbahagyni a zokogást, de nem megy. Bele sem merek gondolni, hogy mi van, ha már nem él! Annyira tudtam, hogy nem lett volna szabad elengednem őt! Talán ha egy kicsit rámenősebb és hisztisebb vagyok, akkor még most is itt ülne közöttünk

-Lia, kicsim, be kell mennünk a rendőrségre! – Adam óvatosan szól hozzám, látszólag fogalma sincs, hogy mi a fenét kezdjen velem, de megértem. Őt is pont olyan rosszul érintette a hír, mint engem.

Erőt veszek magamon, felkelek és letörlöm a könnyeimet. Pizsamában indulnék ki az ajtón, ha nem húzna vissza. Képtelen vagyok most gondolkodni és épeszűen cselekedni, még ruhát is ő vesz ki nekem a szekrényből. Csoda, hogy egyáltalán valahogy fel tudok öltözni. Kapkodósan összeszedjük magunkat, Adam leakasztja a kocsikulcsot és már el is indulunk. Nem is értem hogy képes ilyen állapotban vezetni. De biztosan erősebb lélekjelenléte van, mint nekem, aki csak élettelenül berogyok az ülésre és percekig küszködök azzal a nyavalyás biztonsági övvel. Túllépjük jócskán a megengedett sebességhatárt, de nem érdekel. Most nem. Minél előbb tudni akarom, hogy mi van Tony-val. Vissza akarom kapni a bátyámat!

Zombiként ülök Adam mellett az anyósülésen, azt sem veszem észre, hogy megérkezünk, csak akkor, amikor kinyitja az ajtómat és kisegít az autóból. Mamutléptekkel rontunk be a kapitányságra, azonnal mellénk lép egy középkorú férfi, Adam elmondja neki a történteket, erre leültetnek a folyosón és mondják, hogy várjunk. Persze, ők könnyen beszélnek! Nem az ő szerettük van bajban.

-Nyugii! – a lábammal dobolok idegességemben, gondolom ezzel őt is felhúzom. A combomra teszi a kezét, mire abbahagyom a lábmozgatást és türelmetlenül várakozunk tovább. 20 perc is eltelik, mire foglalkozni kezdenek velünk. Már elmondtuk, hogy Tony azon a vonaton volt, vagy talán még mindig ott van, részletes személyleírást is adtunk, nem értem mit tökölnek még ennyit!

-Az a helyzet, hogy két 20 év körüli fiatalember holttestét szedtük ki a romok alól nem régiben. A személyleírás alapján, lehet, hogy a testvére az, de valamelyiküknek azonosítania kellene! – nem bírom tovább, ismét heves zokogásban török ki. Az nem lehet, hogy meghalt! Nem veszíthetem el!

-Lia, kérlek! – Adam próbál nyugtatni, de most sem jár szerencsével. Két kezébe fogja az arcomat, kényszerít, hogy nézzek a szemébe, de a könnyektől, csak fátyolosan látom az arcát. – Majd én bemegyek. Csak várj meg itt és próbálj meg megnyugodni. Megteszed ezt nekem? – annyira gyengéden néz rám, mint apa a lányára. Aprót bólintok, egy puszit nyom a homlokomra és elmegy a rendőrrel. Rémálom az idő, amíg egyedül maradok, a létező összes borzalmas dolog megfordul a fejemben és folyamatosan azzal próbálkozom, hogy valahogy visszafogjam a kitörni készülő pánikrohamomat. Mert érzem, hogy jön. Szorít a mellkasom, egyre nehezebben lélegzem, a pulzusom az egekben és kezdem elveszíteni a kontrollt magam felett. Félek. El nem tudom mondani, hogy mennyire félek tőle, hogy mi lesz, miután Adam visszajön. Ha meghalt, azt én sem élem túl. Minél inkább belelovalom magam ebbe az őrületbe, annál jobban rám tör a szorongás és nem tudom tovább visszanyelni, zihálni kezdek, szabálytalanul kapkodom a levegőt és már az ájulás határán vagyok, amikor Adam leguggol elém és próbál nyugtatni. Azokat a légző gyakorlatokat végezteti velem, mint Tony szokott, közben nem engedi, hogy ne a szemébe nézzek és a hajamat simogatja. Hosszú percekig küzdök ellene, végül én győzök és kezd visszaállni a légzésem. Sírva csúszom le a székről, átölelem Adam-et és úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta. Nyugtató szavakat suttog a fülembe, erősen a karjaiba zár, majd végre kimondja, amire fél órája várok.

-Egyikük sem Tony. – megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, egyenesen a nyakamba. Egy tonnás szikla esett most le a szívemről. Nem szép dolog ilyet mondani, a másik két szerencsétlen fiúval szemben, de örülök, hogy nem a bátyám az.

Nem akarom őt elengedni, de finoman eltol magától és segít felállni. Az őt kísérő rendőr még mindig mellettünk van és türelmesen vár, hogy rá figyeljünk. Letörlöm a könnyeimet, félénken ránézek a férfira, aki a székre mutat, hogy üljünk le. Így teszek, Adam mellém ül, ő pedig velünk szemben áll meg.

-Nézzék, tudom, hogy nehéz most önöknek, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy előkerítsük a bátyját. A jó hír, hogy nem tudunk újabb halottról, a sérülteket pedig még mindig mentik a kollégák. Sajnos a legtöbb, amit most tehetnek, az az, hogy megnyugodnak és várnak. Amint többet tudunk, azonnal értesíteni fogjuk önöket. Javaslom, hogy menjenek haza és próbáljanak pihenni. – kézfogásra nyújtja a karját felénk, aztán magunkra hagy minket. Mozdulni sem tudok, olyan gyengének és kimerültnek érzem magam.

-Gyere, menjünk haza. – Adam felkel mellőlem, a kezét nyújtja, amibe belecsúsztatom a sokkal kisebb mancsomat, felhúz a székről és kimegyünk az őrsről. Hideg és sötét van odakint, megborzongok a széltől és igyekszem gyorsan beülni az autóba. Ránézek a kormányt szorongató fiúra, és bele sem merek gondolni, hogy mennyire nehéz lehetett neki megnézni a két halott fiút. Én biztosan nem bírtam volna ki.

-Köszönöm. – szinte suttogom a szavakat, mégis meghallja, egy pillanatra rám néz, majd ismét az utat bámulja.

-Mégis mit?

-Hogy mellettem vagy. És hogy bementél oda. – szomorúan lehajtom a fejem és az ölemben fekvő ujjaimat piszkálom.

-Minden rendben lesz, Lia.

-És ha nem? – sírás fojtogat ismét, elcsukló hangon teszem fel a kérdést.

-Tony erős gyerek. Biztos vagyok benne, hogy nincs komoly baja. – ezt nehezen tudom elhinni, akkor már itt lenne velünk.

-Akkor hol van? Miért nem találták meg a rendőrök?

-Nem tudom. Fogalmam sincs, de bízzunk benne, hogy jól van. – bekanyarodik a ház elé, leállítja a motort és kiszállunk. Üres a ház a testvérem nélkül, tulajdonképpen nem is akarok itt lenni.

-Menj, és feküdj le! Pihenned kell! – próbál ágyba parancsolni, de esélytelen, hogy aludjak. Tudom, hogy pár percen belül sikoltozva ébrednék fel a legszörnyűbb rémálmokból, ezt pedig nem akarom.

-Nem vagyok álmos. – levetem a cipőm és leülök a kanapéra. Felhúzom magamhoz a lábam, átölelem és csak bámulok ki a fejemből. Leül mellém, bekapcsolja a tv-t, de egyikünk sem nézi. Talán csak arra jó, hogy ne a csöndben ücsörögjünk.

-Beszélnem kell Ally-vel. Tudnia kell, hogy mi történt. – csak most jut eszembe, hogy mennyire ki fog ő is akadni. Tudom, hogy szerelmes a bátyámba és ő is így érez iránta, csak eddig nem mertek egymás szeme elé állni, most meg már lehet, hogy késő.

-Várjunk ezzel reggelig. Az éjszaka közepén úgy sem tudunk mit tenni, csak feleslegesen felzaklatnánk. – de jó neki, hogy vannak épeszű gondolatai, mert én már kifogytam belőlük.

-Menj aludni, Lia! Holt fáradt vagy! – rám néz, mire megcsóválom a fejem és a tv-re irányítom a tekintetem.

-Nem akarok aludni.

-De így ki fogsz készülni!

-Ennél jobban, már nemigen lehet! – érdektelenül megrántom a vállam, majd végül bevallom az igazat. – Nem akarok egyedül lenni! A szüleim halála után hosszú hónapokig rémálmaim voltak, csak akkor múltak el, mikor Tony velem volt. Biztos vagyok benne, hogy ha most elalszom, akkor ismét előjönnek. – nem merek ránézni, inkább a tv-nek beszélek, de érzem magamon a tekintetét.

-Gyere ide. – kinyújtja felém a karját, mire közelebb fészkelődöm hozzá. Magához ölel, a mellkasára hajtom a fejem és nem sokkal később elér az álom.

Adam

Felfoghatatlan, ami velünk történik. Egyik nap még öljük egymást Liával, aztán meg magunkra utalva vigasztaljuk a másikat. Borzalmas volt belépni abba a szobába azzal a tudattal, hogy lehet, hogy ott fekszik a legjobb barátom holtan valamelyik asztalon. A szememet sem mertem kinyitni, amikor lehúzták az első srácról a lepedőt, de amikor megláttam, sóhajtva csóváltam meg a fejem, hogy nem Tony az. A másodikhoz már kicsit nagyobb reménnyel léptem oda és amikor őt is megláttam, majdnem sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől, de tartanom kellett magam Lia előtt. Nem szabad, hogy azt lássa mennyire gyenge vagyok én is. Pedig így van. Nagy szégyen ez egy férfinak, de nagyon hazavágott Tony eltűnése. Muszáj összeszednem magam, hogy Lia mellett legyek, mert most nagyobb szüksége van rám, mint valaha, és nekem is rá. Képtelenségnek tartom, hogy egyedül birkózzunk meg ezzel a nagy teherrel, de szerencsére megbízik bennem annyira, hogy közel enged valamennyire magához és hagyja, hogy megtegyem, ami tőlem telik.

Megkönnyebbülten hallgatom az egyenletes szuszogását a kanapén, hajnali kettőkor. Sikerült elaludnia és semmi pénzért nem szeretném felébreszteni. Sok volt neki ez a nap, pihennie kell. Óvatosan felemelem és a szobája felé indulok vele. Leteszem az ágyra, szívem szerint kényelmesebb ruhába öltöztetném és mellé feküdnék, de nem kockáztatom meg, hogy felébredjen, inkább betakarom, egy puszit nyomok a homlokára és halkan becsukom magam után az ajtót, mikor kilépek a szobájából. Visszamegyek a nappaliba és lefekszem a kanapéra, de tudom, hogy úgy sem tudnék elaludni. A tv-t bámulom és folyamatosan Tony-n jár az eszem. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha esetleg tényleg elveszítjük őt. A legjobb barátom, szinte a testvérem, rajta és a húgán kívül tényleg nincs senkim és tudom, hogy Lia sem bírná ki a hiányát. Igyekszem pozitívan gondolkodni, de ilyenkor az embernek rögtön a legrosszabb fordul meg a fejében.

Fogalmam sincs mikor nyom el az álom, csak arra ébredek, hogy Lia egy plédet terít rám. Észreveszi, hogy kinyitom a szemem, leguggol elém és halkan szól hozzám.

-Aludj! Még korán van! – tehát ő sem tud aludni. Mielőtt elmenne, megfogom a karját, felemelem a takarót és hátrébb csúszom a kanapén. Veszi az adást, óvatosan lefekszik mellém, én pedig nem bírom ki, hogy ne húzzam szorosan magamhoz. Egymással szemben fekszünk a szűk helyen, látom a szemén, hogy mennyire álmos és összetört. Kisimítom a haját az arcából és a mellkasomra húzom a fejét. Szabad kezemmel megfogom a hasamon pihenő kis puha mancsát és talán most egy kicsivel könnyebb minden. Érzem, hogy a pólóm átázik a könnyeitől, picit megszorítom a kezét, jelezve, hogy itt vagyok neki, de nem szólunk egymáshoz. Egyikünk sem tud mit mondani, és szavak nélkül is megértjük egymást. Percekig, talán órákig fekszünk így mozdulatlanul, amikor megszólal a telefonom. Mindketten azonnal felpattanunk, reménykedve, hogy valami hírt kapunk Tony-ról, de sajnos csalódottan látom a képernyőn Mark nevét. Lia lemondóan nyög egyet és visszazuhan a kanapéra, míg én fogadom a hívást.

-Mondjad! – inkább fáradtan, mint barátságtalanul szólok bele, de jelen pillanatban többre nem telik.

-Láttuk a híreket és Ally tiszta hiszti. Ugye Tony-nak nincs semmi baja? – aggódva teszi fel a kérdést, én pedig inkább kimegyek a konyhába. Nem akarom, hogy Lia megint végighallgassa a történteket.

-Semmit nem tudunk róla. Éjjel már a rendőrségen is voltunk, de csak annyit mondtak, hogy várjunk.

-Neee! – Ally sikoltását hallom a háttérből, sejtettem, hogy hasonlóképpen fog reagálni, mint Lia.

-Liával mi van? – kérdezi és közben hallom, hogy a húgát próbálja nyugtatni.

-Nagyon ki van. Egész éjjel nem aludtunk és folyamatosan sír. Szerintem hozd át Ally-t hozzá. Szükségük van egymásra. – tanácsolom, mert eszembe jut, hogy már az éjszaka közepén fel akarta hívni a barátnőjét.

-Jó ötlet. Nem soká ott vagyunk. – mondja és bontjuk a vonalat. Visszamegyek a nappaliba, ahol Lia kérdő tekintettel néz rám a kócos haja mögül.

-Mark áthozza Ally-t. – mondom neki és leülök mellé.

-Tudja?

-Hallotta, amit Marknak mondtam.

-Lezuhanyzom és átöltözöm. – rám néz, mire bólintok és úgy döntök, hogy nekem is jót tenne, ha egy kicsit felfrissülnék, úgyhogy hasonlóképpen cselekszem, mint ő. Hamarabb elkészülök nála, tiszta ruhát veszek és visszamegyek a nappaliba. Nem sokkal később csatlakozik hozzám és épp, hogy leül mellém, már szól is a csengő. Felpattanok, kinyitom, Ally pedig majdnem fellök, amikor beszalad mellettem és Lia nyakába veti magát. Együtt sírnak, Markkal szomorúan összenézünk, mert nem tudunk mit csinálni a lányokkal. Nem foglalkoznak velünk, bemennek Lia szobájába, úgyhogy ketten maradunk. Hosszú kínos csendben ülünk egy ideig, nem tudom, hogy mit mondhatnék és szerintem ezzel ő is így van. Egyszer csak megszólal a telefonja, ami megtöri a csendet, felveszi, majd pár perccel később mérgesen ül le vissza mellém.

-Hihetetlen ez a Gabe! Most tűnt el a legjobb barátunk, erre csak azzal van elfoglalva, hogy mi lesz a péntek estével! – morgolódik jogosan. Azért kicsit több empátia is szorulhatott volna a pasiba.

-Mi lenne? Elmarad. Liát biztos, hogy nem engedem több száz ember közé ilyen állapotban! És szerintem ti se vagytok olyan hangulatban, hogy önfeledten énekeljetek a színpadon, tudva, hogy mi történt.

-De nem képes felfogni. Csak a bevétel érdekli! A lányok kizárt, hogy énekelni tudjanak, mi ketten David-el pedig kevesek vagyunk hozzá. – sóhajtva dől hátra a kanapén.

-Most ne ezzel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy mit kezdjünk ezzel az egész helyzettel! Meg kell találnunk Tony-t, akárhol is van!

-Igazad van. – egyetértően bólint és megint csend nehezedik ránk.

-Megnézem a lányokat. – már hosszú ideje Lia szobájában vannak és egy hangot se hallani tőlük. Felkelek, elindulok a szobája felé és halkan benyitok. A két lány egymás felé fordulva, összegömbölyödve alszik, mint a kisgyerekek. Nagyon édesek így, olyanok, mint két jó testvér. Hagyom őket aludni, amint azonban becsukom az ajtót, megszólal a csengő. Reménykedem, hogy a rendőrök, vagy esetleg Tony áll az ajtó túl oldalán, de amikor kinyitom, a kezem azonnal ökölbe szorul Nate láttán.

-Te mi a francot keresel itt?

-Liához jöttem. Hallottam mi történt Tony-val és most szüksége van rám. – ekkora pofátlan barmot! Legszívesebben lecsapnám a fenébe!

-Nincs szüksége rád, ugyanis vannak barátai, akikre számíthat! Akkor akartál volna mellette lenni, amikor még lehetett! Most pedig nagyon gyorsan húzzál elfele! – ingerülten vágom a képébe a mondandómat és igyekszem visszafogni magamat, mert nem akarom, hogy a lányok felkeljenek.

-Nem megyek el, amíg nem beszéltem vele! – beljebb nyomul az ajtón, hiába lököm vissza.

-Alszik.

-Akkor felkeltem. – mondja és odébb lök. Visszarántom, egyenesen neki a falnak, a feje nagyot koppan, de nem érdekel.

-Mondd! Te melyik részét nem érted annak, hogy húzzál el? Egész éjjel nem aludt és azt képzeled, hogy most ide jössz és akkor minden úgy lesz, ahogy te akarod? – nem bírom visszafogni a haragomat, pár centire vagyok az arcától és kedvem lenne bemosni neki egy jó nagyot, amiért ekkora szemét volt Liával.

-Ne kiabáljatok már, kérlek! Széthasad a fejem. – meghallom a halk álmos hangot, mire elengedem a seggfejt és Lia felé fordulok. – Nate, te mit keresel itt? – vékony hangon szólal meg, álmos szemeit dörzsölgeti és köztünk váltogatja a tekintetét.

-Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. – közelebb lép a lányhoz, Lia pedig egy lépést hátrál.

-Semmi bajom. – feleli szűkszavúan, én pedig mellé állok. Nem is tudom miért. Talán ösztönösen védeni akarom Nate-től, vagy csak szimplán vágyom a közelségére.

-Sajnálom, ami a bátyáddal történt.

-Kösz. Most menj el, kérlek. Nem akarok beszélgetni. – megfordul, hogy visszamenjen a szobájába, de ez a gyíkarc csak folytatja.

-Lia várj! Arra gondoltam, hogy együtt könnyebb lenne túllépned Tony halálán! – Lia megtorpan, visszafordul és látom a szemében a könnyeket, meg még valami mást is, iszonyatos dühöt. Minden előjel nélkül nekiugrik Nate-nek és hisztérikusan püfölni kezdi a srácot.

-Hogy merészeled azt mondani, hogy meghalt? – zokogva üti egyre hevesebben, mire mögé lépek és leszedem arról a szerencsétlenről. Rúg és kapálózik mindenfelé, de nem tud szabadulni, mert erősen tartom. Valahogy sikerül elvinnem a kanapéig, Mark pedig kidobja azt az idiótát. Komolyan mondom, ha Lia nem ment volna neki, én magam látom el a baját. De most sokkal fontosabb, hogy megnyugtassam az összetört lányt. Még mindig a karomban tartom, attól félek, ha elengedem, össze is esik. Leülök a kanapéra, az ölembe ültetem, nem tiltakozik, csak erőtlenül rám dől és tovább zokog.

-Lia, nyugodj meg, kérlek! – finoman a haját simogatom, míg ő átöleli a nyakamat, de a sírása nem múlik. Mark is leül mellénk, együtt érzően rám pillant és csendben várjuk, hogy lenyugodjon végre. Hosszú percekig tart, míg lecsillapodik, aztán már csak a hüppögését hallani.

-Mi van, ha igaza van? – elcsukló hangon, szipogva nyögi ki a kérdést, mire még közelebb húzom magamhoz.

-Nincs igaza! Meg fogják találni! – a lehető leghatározottabban mondom neki, hátha így csökkennek a kétségei. Nem szól többet, szótlanul fekszik tovább rajtam. Pár perccel később Ally csoszog ki hozzánk. Nyújtózik egyet, befurakszik Mark és közém, és Lia hátát kezdi simogatni ő is. Azt hinném, hogy elaludt, amikor elengedi a nyakam és felül az ölemben. Rám néz, majd a barátnőjére és megtörli az arcát. Soha nem láttam még ennyire meggyötörtnek és az a legrosszabb az egészben, hogy nem tudok ellene tenni semmit sem.

Így telik el az egész nap. Síri csendben ülünk a nappaliban, csak az óra kattogását lehet hallani, ami annyira idegesít, hogy legszívesebben leverném a falról. Időközben David is csatlakozik hozzánk, de ő is csak magába fordulva bámul ki a fejéből. Együtt várunk így egész nap a nagy csodára, ami nem jön el. Este elköszönnek a többiek, én pedig megpróbálom Liát rávenni, hogy legalább egy keveset egyen, de hajthatatlan. Egyikünk sem akar lefeküdni, de ez a néma csend egyszerűen kiborít. 10 körül elkezd rezegni az asztalon a telefonom, mire azonnal érte nyúlok. Központi számot jelez, valószínűleg a rendőrség az. Gondolkodás nélkül fogadom a hívást és igyekszem nem a legrosszabbra gondolni közben.

4. fejezet - Tragédia

Hahó! Itt is az újabb fejezet. Remélem eléggé izgalmasra sikeredett és hogy szeretni fogjátok. Köszönöm a több, mint 600 oldalmegtekintést és a kommenteket is. Jó olvasást! :))

Lia

Egész éjjel itatom az egereket a sötét szobában. Nem teheti ezt velem! Nem hagyhat itt csak úgy egyedül! A szüleink halála óta soha nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne láttuk volna egymást. Még ha fasírtban voltunk, akkor is tudtuk, hogy hol van a másik és mit csinál. De ez most nem történhet meg! Tony nélkül semmim sincs és elveszettnek érzem magam a nagyvilágban. Hiába mondja, hogy Adam itt lesz, az nem ugyanaz. Nem ismer, nem tudja, hogy mit csináljon, ha magam alatt vagyok, és nem mellesleg, jelen pillanatban ki nem állhatjuk egymást. Nem tehetek róla, nem nézem jó szemmel az életvitelét és legfőbbképpen azt nem, hogy egyik lányról a másikra repül. Lehet nevezni féltékenységnek, nem bánom, de akkor sem tolerálom, hogy hétfőtől itt, a házunkban folytassa a példamutató élet kivitelezését. Nincs szükségem rá, nekem a testvérem kell, aki mindig mellettem van, történjék bármi is. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, hogy 18 évesen így ragaszkodom a bátyámhoz, de ezt csak az értheti, aki hasonló cipőben jár, mint én.

Néhány óra múlva felkel a nap, már szombat van és még le sem hunytam a szemem. Azt ígérte, hogy megbeszéljük ketten ezt az egészet, de azóta sem keresett, én pedig nem fogok térden állva könyörögni, hogy maradjon velem. Ha neki fontosabb egy vacak tehetségkutató, mint a húga, akkor menjen! Önző vagyok? Igen! Na és akkor mi van? Kövezzenek meg érte, nem érdekel! De azt ne várja el tőlem senki sem, hogy örüljek annak, hogy az egyetlen ember, akire számíthatok magamra hagy, ki tudja mennyi időre!

Kifújom az orrom, ezt a zsebkendőt is bevágom a sarokba a többihez és keresem a következőt. Nem túl nőies, de kit érdekel? Majd kitakarítok egyszer! Egy darabig még bámulom a sötét plafont, majd az ablakon lassan beszűrődik a hajnal szürke fénye és eldöntöm, hogy elmegyek futni. Feszült vagyok, nem tudok aludni és ki kell mozdulnom innen. Lerúgom magamról a takarót, felkapcsolom a villanyt, kirángatok a fiókból egy sportmelltartót, belebújok és magamra kapok egy laza trikót és egy rövidnadrágot. Amikor a tükörbe nézek, legszívesebben lehánynám a tükörképemet, úgyhogy arcot mosok, de az sem segít sokat. A hajam kócos, a szemeim vörösek és puffadtak a sok sírástól és mivel lusta voltam lemosni a sminkemet a buli után, foltokban tiszta fekete az egész arcom. Így azért mégsem mehetek emberek közé, hiába van kora reggel. Előveszem a sminklemosót és leszenvedem magamról a festéket, majd lófarokba kötöm a hajam és talán kezd egy kicsit enyhülni a képletes hányingerem, amit a tükörképem látványa okozott. Beledugom a telefonomba a fülhallgatót, felveszem a futócipőmet és elhagyom a barlangomat. Síri csend van a házban, halkan nyitom ki a bejárati ajtót és a kaput. Érzékenyen érint a reggeli hideg levegő, de próbálok nem törődni a borzongással, ami az egész testemet rázza. Bemelegítés nélkül vágok neki az eltervezett távnak. Az izmaim nem lesznek túl hálásak érte, de nem bánom. Jelenleg semmi sem érdekel, csak, hogy kiadjam magamból a túltengő feszültséget. Maximum hangerőre állítom a zenét és útnak indulok. Beállítok egy tempót, amit ütemesen követek, közben igyekszem rendesen lélegezni. A hideg levegőtől fáj a torkom, a tüdőm majd’ kiszakad a helyéről, de nem állok meg. Nem agyalok semmin, a zenére figyelek és pakolom a lábaimat egymás elé. Kihalt az egész város, még minden normális ember alszik, de ilyenkor a legjobb a testmozgás. Mikor már kezdek kifulladni, lassítok a tempón, de nem hagyom abba, amíg haza nem érek.

Lihegve támaszkodom neki a kapunknak, 40 percig sikerült ostromolni a testemet, ami elég jónak számít nálam, főleg, hogy ritkán veszem rá magam, hogy felkeljek hajnalok hajnalán. Kifújom magam, halkan bemegyek, de felesleges óvatoskodni, mert Tony már a nappaliban kávézik.

-Azért szólhattál volna, hogy elmész! – rám néz, amikor elhaladok mellette.

-Bagoly mondja verébnek! – ciccegek, majd bemegyek a szobámba. Pont ő mondja, hogy szó nélkül elmegyek! Én legalább csak futni mentem, nem egy másik országba!

Az egész testem verítékben úszik, a ruha rám tapad, alig tudom lerángatni magamról. Belépek a zuhanyfülkébe, megeresztem a vizet és hagyom, hogy lemossa rólam a futás nyomait. Nem sietem el, megvárom, míg teljesen ellazulnak a megterhelt izmaim, aztán elzárom a vizet és törölközőbe bugyolálom magam. Miután megszáradok, tiszta ruhát veszek és reggelizni indulok. Készítek egy szendvicset, meg egy kakaót és leülök az asztalhoz enni.

-Lia. – belép ő is és leül mellém. Legalább azt hagyná, hogy nyugodtan megreggelizzek.

-Becsomagoltál már? – kérdezem gúnyosan, mire felsóhajt.

-Ne haragudj rám, kérlek!

-Ne haragudjak? Ezt te sem gondolod komolyan! – beleharapok a kajámba, de tulajdonképpen nem is vagyok éhes. Mindegy, azért csak megeszem.

-Nézd! Én értem, hogy dühös vagy, de gondolj bele az én helyzetembe is! Te nem kapnál az alkalmon, ha hasonló történne veled?

-Ha az lenne a feltétele, hogy itt hagyjalak, akkor nem! Nekem egy hülye tehetségkutató sem ér annyit, mint te! De látom, hogy ez nem kölcsönös.

-Húgi, kérlek! Ne beszélj butaságokat! Tudod, hogy ez nem igaz! – próbál puhítani, de esélytelen. Ezt most nem lehet ilyen könnyen elintézni.

-Nem tudok én már semmit! De ha így látod jónak, akkor menj! Nem foglak megakadályozni! Nem hisztizek, elfogadom, ha ezt akarod! De azt ne várd el tőlem, hogy örüljek is neki!

-Nem várom el! Tudom, hogy nehéz neked, de ígérem, hogy minden nap beszélünk. Talán örülni is fogsz, hogy megszabadulsz tőlem egy kicsit. – viccelődni próbál, de nem vagyok vevő a humorára, úgyhogy annyiban is hagyja.

-Muszáj Adam-nek ide költöznie? Nagyon jól elvagyok egyedül is!

-Nyugodtabb lennék, ha itt lenne!

-Én meg nem! Tegnap is láthattad, hogy nem bírunk egymás mellett meglenni! Ha nem akarod, hogy egyikünk a diliházban végezze, akkor ne hagyd őt ideköltözni!

-Nem tudom, hogy tegnap mi történt kettőtök között, de eddig jól megvoltatok. Abból nem engedek, hogy ideköltözzön. Nem érdekel, ha nem szóltok egymáshoz, de itt fog lakni és erről nem nyitok vitát!

-Miért kell neked mindig parancsolgatnod? Elegem van belőle, hogy folyton megmondod, hogy mi a jó nekem! Soha nem kéred ki a véleményemet! Nem vagyok már kislány és nem vagy az apám!  - fakadok ki dühösen.

-Nem vagyok az apád! De ne felejtsd el, hogy én neveltelek fel, Lia! Mindent megtettem azért, hogy kihozzalak az árvaházból és nem cseszhetsz le amiatt, mert törődöm veled!

-Törődsz velem? Úgy akarsz törődni velem, hogy közben egy idegen országban énekelgetsz?

-Elég legyen ebből! Befejeztem a vitát! Most pedig felmegyek csomagolni! Adam nemsoká itt lesz, úgyhogy legyél olyan nagyvonalú és engedd be! Persze, csak ha nem túl nagy kérés! – konkrétan kirúgja maga alól a széket és dühösen elviharzik. Ezt jól megbeszéltük megint!

Befejezem az evést, elpakolok magam után és nekilátok ebédet főzni. Ha már a futás nem segített a feszültségoldásban, legalább valami hasznom is legyen itthon. Kirámolom a hűtőt, kiszedek mindent, ami kell és hozzákezdek, amikor megszólal az a retardált csengő. Ha Adam az, rávágom az ajtót és elmehet a francba! Félbehagyom a dolgomat és indulok ajtót nyitni. Hát persze, hogy ő az, ráadásul bőrönddel. Remek.

-Elköltözöl Afrikába és búcsúzkodni jöttél, ugye? – magamra öltöm a legbájosabb arcomat és ártatlanul pislogok rá.

-Álmaidban, angyalom! Bár inkább oda mennék, mintsem a napi hisztidet hallgassam, de hát ez jutott! – sajnálkozva ránt egyet a vállán, kikerül és bemegy a házba.

-Tony! Megjött a házi kedvenced! – ordítok hangosan, majd szem forgatva előmászik ő is és köszönti a kis barátját, aztán eltűnnek a vendégszobában. Csak tudnám, hogy minek jön már ide szombaton, amikor csak hétfőn megy el a bátyám. Sosem fogom megérteni a férfi logikát. Visszamegyek inkább a konyhába, felhangosítom a zenét, ami eddig halkan szólt és folytatom a főzőcskézést. Lassagne készül és epres süti. Imádok főzni, bár a sütés még jobban vonz. Hiába, aki enni szeret, az szeressen főzni is. Az egész délelőtt eltelik a konyhában, kis időre megfeledkezem mindenről, lefoglal a zene és a sütkérezés. Mire a két jómadár felbukkan, már elkészülök, megterítem az asztalt, no nem mintha megérdemelnék, hogy főzzek rájuk, de ha nem tenném, éhen halnának. Nem szólok hozzájuk, eléjük rakom az ételt és csendben hozzáfogunk.

-Imádom a lassagne-dat, Lia! – Adam nagy falatokban falja a kaját, ha nem tudnám megfojtani egy kanál vízben, talán bóknak venném, amit mond, de kár próbálkoznia.

-A te részedbe hashajtót tettem. – gúnyosan elmosolyodom, amikor a torkán akad a falat, Tony pedig felnevet mellettem. Elégedetten eszem tovább, Adam tekintete pedig szikrákat szór felém.

Miután befejezik, leszedem az asztalt és kiveszem a hűtőből a sütit.

-Ne szívd már a vérét! – testvérem kistányérokat vesz ki a szekrényből, amíg én felszeletelem a finomságot.

-Ti kezdtétek. – ezzel ott hagyom a konyhában és visszaülök az asztalhoz. Tony kisangyal módjára hozza ki a sütit nekünk, Adam szeme pedig felcsillan, amint meglátja az édességet. Ilyenkor olyan az arca, mint egy kis kölyöknek, aki most kapott valami új, spéci játékot. De a francba is, haragszom rá, szóval ne cukiskodjon itt nekem! A srácok, szinte az egész tányért elpusztítják, alig tudok kivenni magamnak pár szeletet. Evés után elmosogatok, a fiúk pedig leülnek tv-t nézni. Meleg van odakint, szóval én meg úgy döntök, hogy kifekszem napozni. A szobámba megyek, felkapom a bikinimet, aztán kiülök az udvarra a napozószékbe. Kellemesen simogat a nap, a bőröm mohón issza magába a D vitamint és végre egy kicsit kikapcsolok. El kell fogadnom Tony döntését és Adam-mel is meg kell békélnem. Semmi értelme a hisztimnek, már úgy sem változtat az egészen semmit.

Egész délután elvagyok a meleg levegőn, a fiúk szerencsére nem zavarnak, úgyhogy van időm gondolkodni. Később úgy döntök, hogy elég lesz, bemegyek és lezuhanyozom. Lyukat éget a hátamba a tekintetük, amikor elvonulok mellettük, szinte látom magam előtt Adam perzselő tekintetét. Képzelődésemnek köszönhetően, kishíján beesem az ajtón, mert megbotlom a küszöbben, mire a fiúk kedvesen kiröhögnek. Szép volt Lia. Megint kitettél magadért!

Gyorsan letudom a fürdést, átöltözöm, majd csatlakozom hozzájuk. Levágódok közéjük a kanapéra, valami gyilkolászós filmet néznek, de nem zavar. Kérdőn néznek rám, hogy mit keresek itt, amikor haragszom rájuk, de amikor Tony-ra mosolygok, magához húz és átölel, tudja, hogy már nem haragszom.

Adam

Amíg Lia kint napozik, Tony részletesen tájékoztat mindenről, amire szükségem lehet a húgával kapcsolatban. Elmondja, hogy néha beszélgessek vele, de ha túl hisztis, akkor hagyjam, azt is tudatja velem, hogy mit csináljak, ha esetleg pánikrohamot kapna, meg úgy általánosságban a lelkemre köti, hogy vigyázzak az egy szem húgocskájára. Megígérem neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, aztán mikor az említett szépség elvonul mellettünk egy szál bikiniben, szégyen, nem szégyen, a fermerem kezd egyre szűkebb lenni és ha Tony nem lenne itt, talán rá is ugranék. Na jó, azért azt nem, de meg kell hagyni, elképesztő alakja van. Ha nem lenne olyan nagy szája, akár közelebbi kapcsolatot is létesíthetnénk.

Együtt filmezünk egész este, aztán aludni megyünk éjfél felé. Kicsit szokatlan az idegen szoba, de igyekszem megbarátkozni vele.

   A vasárnap villám gyorsan eltelik. Tony elköszön a barátainktól, Lia búcsúvacsorát főz neki, aztán ismét lefekszünk aludni. Nagyon nehezen jön álom a szememre, tartok tőle, hogy milyen lesz vele holnaptól kettesben. Nem akarom folytatni ezt a kicsinyes vitát, ami kettőnk közt folyik, de ez nem csak rajtam múlik.

   A vártnál gyorsabbal elérkezik a hétfő reggel, álmosan kelek ki az ágyból, megdörzsölöm a szemem, nyújtózok egyet és elindulok a fürdőbe fogat mosni. Az ajtó csukva, de nincs bezárva, úgyhogy benyitok. Nos, nem kellett volna. Lia egy szál törölközőben felém fordul, a szemei tüzelnek a dühtől és természetesen a „jó reggelt Adam” helyett hiénaként rám ordít. Istenem, de szeretem ezt a lányt!

-Nem tudsz kopogni, cseszd meg? – mielőtt észbe kapnék, bevágja az orrom előtt az ajtót, ami kis híján fejbe kólint.

-Te meg nem tudod bezárni az ajtót, ha már bent vagy? – szólok vissza neki, de nem reagál, helyette Tony szólal meg az ajtaja mögül.

-Ígéretes kezdet. – ásítva, útra készen húzza ki a bőröndjét a nappaliba.

-Húgi, marha gyorsan essél ki a fürdőből, mert le fogom késni a vonatot! – határozottan szól a húgára, aki alig két perc alatt kinn is van. Talán nekem is így kéne vele beszélnem. De amilyen szerencsés vagyok, minimum leharapná a fejemet érte!

Még mielőtt meggondolhatná magát, bemegyek és becsukom magam mögött az ajtót. Gyorsan fogat mosok, beállítom a hajam és már el is készültem. Nem tudom mi tart ennyi ideig a csajoknak!

-Indulhatunk? – Tony idegesen pillant az órájára, majd ránk. Bólintok, meglökdösöm az előttem álló Liát, hogy induljon meg végre, aki hálája jeléül a bordáim közé könyököl, majd nagy nehezen már az autóban ülünk. Egész út alatt kínos csönd vesz minket körbe, nem tudunk mit mondani egymásnak. Mindkettőnket bánt, hogy elmegy, de ha ő így érzi jónak, akkor nem szabad veszekedni vele. Azzal nem teszünk jót senkinek sem. Fél óra alatt megérkezünk a vasútállomásra, kb 10 perc múlva indul a vonat. Elkísérjük Tony-t egészen a szerelvényig, aztán megállunk. Lia könnyes szemmel néz a bátyjára, aki magához húzza a lányt, hosszan megöleli és valamit a fülébe suttog. Ezután én következem, megszorongatom a legjobb barátomat, nekem is a fülembe súg valamit, még pedig, hogy vigyázzak a húgára. Bólintással tudatom vele, hogy bízhat bennem, aztán elengedem.

-Jók legyetek és ne veszekedjetek! Amint megérkeztem, hívni foglak. – búcsúzóul homlokon puszilja a húgát, velem lepacsizik és felszáll a vonatra. Megvárjuk, míg becsukódik mögötte az ajtó, majd megfogom a pityergő lány kezét és visszaindulok vele a kocsihoz. Nem szól hozzám, csak szipog és a szemét törölgeti, én pedig jobbnak látom, ha most hagyom egy kicsit. Némán ülünk be az autóba, megvárom, míg beköti magát, aztán hazaindulunk. Vagyis hozzájuk, ami jelen pillanatban az én otthonom is, szóval haza. Amint megérkezünk, kipattan az ülésről és eltűnik a szobájában. Nem tudom, hogy mit csináljak vele, azért ennyire nem értek a nőkhöz. Eddig minddel csak az ágyban voltam készséges, de Liával minden olyan bonyolult. Őt nem lehet úgy megfűzni, mint a többi csajt, nem játssza a könnyen kaphatót, mert nem is az, de öntudatán kívül megőrjíti az összes pasit. Tudom mit beszélek itt össze-vissza, tapasztalatból mondom.

Egész nap ki sem dugja az orrát, délben sem jön ki ebédelni, pedig szóltam neki, aztán este bátorkodom bekopogni az ajtaján egy nagy doboz fagyival és két kanállal. Halkan mondja, hogy bemehetek, így is teszek és amikor meglátja a kezemben a dobozt, nagy szemekkel néz rám.

-Békével jöttem. – megadóan felemelném mindkét kezem, ha nem lenne tele, de ez most elmarad, inkább leülök mellé az ágyra, magunk közé teszem a fagyit és átnyújtom neki az egyik kanalat. Halványan elmosolyodik és még a sötétben is látom, hogy tiszta könny az arca, a laptopján pedig valami csöpögős romantikus vacak megy. Mit tudok csinálni, én is nézni kezdem, pedig hányni tudnék az ilyen nyáltenger izéktől, de érte még ezt is megteszem. Nem szólal meg továbbra sem, csak kanalazza a fagyit, a szeme pedig a képernyőre tapad.

-Hiányzik. – fél óra múlva vége a borzalomnak, már a plafont nézzük mindketten és végre megtörik a jég. Halkan mondja, mégis megértem.

-Nekem is, de nem sokára megint itt lesz. – próbálom bíztatni, de tudom, hogy semmit nem érek el vele.

-Nem tudom, hogy mi lesz velem nélküle.

-Lia, csak néhány napra ment el. Addig pedig itt vagyok én! Tudom, hogy nem vagyok egy lottó ötös, de azért igyekszem. – pici mosoly bujkál a szája szélén, amiért már megérte poénkodni.

-Sajnálom, hogy hisztérika voltam. – na ezt nem vártam tőle. Azt gondoltam, hogy makacsabb annál, hogy bocsánatot kérjen, de látszik, hogy nem ismerem még.

-Hát meg kell hagyni, soha senki nem bosszantott még így fel, mint te! De azért én is elég bunkó voltam, szóval ne haragudj! – őszintén bocsánatot kérek tőle, ha már együtt kell laknunk, ki tudja meddig, legalább ne gyilkoljuk egymást folyton.

-Akkor béke? – aranyosan néz rám és felém nyújtja a kisujját, amin jót kuncogok.

-Béke. – az övéhez nyújtom a sajátomat, összekulcsoljuk és háromszor megrázzuk, pont, mint az oviban, mondjuk egyáltalán nem tűnik gyerekesnek a viselkedésünk.

-De ha egy ostoba csajodat is ide mered hozni, garantálom, hogy haj nélkül megy haza a drága! – ártatlanul rám vigyorog, én pedig elhitetem vele, hogy ez nem fog előfordulni. Nem is értem, hogy gondolt ilyenre. Azért ennyire genyó még én sem vagyok, meg hát ha itt van ő, akkor minek keressek mást?

Rábeszélem, hogy ezúttal valami normális filmet nézzünk meg, amire megkapom, hogy tipikus érzéketlen pasi vagyok, de végül enged és kiválasztok egy vígjátékot, ami eltereli a figyelmünket Tony hiányáról. 11 óra is elmúlik, mire vége a filmnek, Lia pedig csendesen alszik mellettem. Egész éjjel el tudnám nézni, olyan ártatlan így, de hagyom, had pihenjen. Kikapcsolom a gépet, leteszem az asztalára és halkan kimegyek a szobájából. Én még nem vagyok álmos, úgyhogy a nappaliban bekapcsolom a tv-t, amiben a híradó megy. Ijedten kapom fel a fejem és tátott szájjal bámulom a képernyőt.

-„ Ma délelőtt egy Németországba tartó vonat eddig ismeretlen okokból kisiklott és betonfalnak csapódott Magyarország és Németország között. Rengeteg a sérült és a halott, de még mindig folyik a mentés. A rendőrség felhívja a figyelmüket, hogy amennyiben rokonuk, vagy ismerősük is a szerelvényen tartózkodott, azonnal hívják a legközelebbi rendőrkapitányságot a részletekért!” – levegővétel nélkül hallgatom végig a híradóst és remeg kezem-lábam a szörnyűség hallatán. Ugye Tony-nak nem esett baja? Az nem lehet! Nem! Nem! Nem!

Azonnal a telefonomért nyúlok és tárcsázom a rendőrség számát. Elgagyogom, hogy mi a bajom és azt kéri egy női hang, hogy adjam meg Tony telefonszámát és személyleírását, hogy megkönnyítsem a munkájukat. Igyekszem minden tőlem telhetőt elmondani, ami eszembe jut, majd a nő kedvesen arra kér, hogy amilyen gyorsan csak lehet, menjek be a kapitányságra. Azt is mondja, hogy nagyon sok a súlyos sérült és akiket már kimenekítettek, mindenkinek felhívták a hozzátartozójukat. Együtt érzően nyugtat, hogy ne gondoljak a legrosszabbra, de nem megy. Leteszem a telefont és rögtön megpróbálom felhívni Tony-t, de a huszadik próbálkozásnál is azt mondja az a kibaszott hang, hogy nem kapcsolható. Fel sem tudom fogni, hogy mi történik körülöttem. És ekkor eszembe jut Lia. Fel kell ébresztenem! El kell mondanom, hogy mi történt, és be kell mennünk a rendőrségre, mégpedig most azonnal. Visszanyelem a torkomban lévő gombócot és a könnyeimet is és ismét a szobájába megyek. Olyan békésen alszik, ha megtudja, hogy mi történt, azonnal ki fog borulni. De nem tehetek mást! Tudnia kell róla!

Leülök mellé és az arcát kezdem simogatni.

-Lia! – halkan szólongatom, elsőre nem reagál, aztán rám emeli álmos tekintetét és értetlenül pislog.

-Mi az? – kérdezi mit sem sejtve, én pedig nem tudom tovább tartani magam.

-Tony… - alig bírom kinyögni a nevét, de azonnal felfogja és kétségbeesetten néz rám.

-Mi van Tony-val? – kérdezi fojtott hangon, de egyszerűen nem tudok válaszolni. – Adam, mondj már valamit! Mi van a bátyámmal? – felül az ágyban és ordítva püföli a mellkasomat, könnyei az arcát mossák.

-Kisiklott a vonata. Nem veszi fel a telefonját! Fogalmam sincs, hogy mi van vele! – szinte suttogom a szavakat, de meghallja és kész, vége! Zokogva omlik a karjaimba és most az egyszer nem próbálom nyugtatni, mert én sem vagyok nyugodt.

3. fejezet - Vita vita hátán

Lia

Újra péntek van, nem soká kezdődik a szokásos esti buli, amit alig várok. Egész héten próbáltunk a srácokkal, hogy minél színvonalasabb estét hozzunk össze ma és úgy érzem, hogy az is lesz. Ally épp a szekrényemben turkál, ugyanis egyikünk sem tudja, hogy mit vegyen fel.

-Mit szólsz ehhez? – egy fekete mini ruhát húz elő a gardrób mélyéről, amit ha felvennék, le sem szállnának rólam a pasik egész éjjel. De miért is ne?

-Szuper lesz! – kikapom a kezéből és megkeresem a hozzá illő magas sarkúmat. Bármennyire is kényelmetlen, tornacipőben azért mégsem mehetek.

-Uuu, ezt kölcsön adod? – szerelmesen néz a tűzpiros, testhez simuló szoknyára.

-Neked adom. Nem szeretem a pirosat. – mondom, mire a nyakamba ugrik és úgy megszorongat, hogy a levegőt is kipréseli belőlem.

-Köszönöm! – örömében ugrándozik a szoba közepén, én pedig elnevetem magam és bemegyek a fürdőbe felöltözni. A hajamat kivasalom, sötét barna szemeimet feketével kiemelem, szájfényt teszek ajkaimra és elégedetten nézek bele a tükörbe, miután végzek mindennel. Szerencsére jó géneket örököltem a szüleimtől és nem nézek ki rosszul, de persze mindenkinek mást jelent a "szép" szó. Mikor kilépek a fürdőből, Ally tátott szájjal néz rám.

-Azta! Azt hiszem ma tumultus lesz a férfi mosdóban. – kacsint rám perverzen, mire nevetve megcsóválom a fejem és belökdösöm a fürdőbe.

-Húgi, gyertek már! – kiált be Tony kis idő múlva.

-Mindjárt! – szólok vissza és ekkor kilép Ally is. Csodásan mutat rajta a ruhám. Napszítta szőke haja és kék szeme tökéletes összhangban van a tűzvörös ruhacsodával.

-Ha pasi lennék, rád ugranék! – kacéran felhúzom a szemöldököm, mire mindkettőnkből kitör a nevetés és kimegyünk a nappaliba, ahol Tony és Adam beszélgetnek. Apropó Adam! Alig beszéltünk egész héten, főként miattam. Kicsit sok volt az a barátkozós nap és igyekeztem távolságot tartani. Nem tudom hová tenni, sem őt, sem a viselkedését, sem pedig az érzéseimet, úgyhogy jobbnak láttam elhessegetni őket.

-Kész vagyunk! – szól rájuk Ally, mivel olyan mélyen belemerültek valamibe, hogy észre sem vesznek bennünket. Amint azonban ránk néznek, döbbent képet vágnak mindketten, amin felnevetünk.

-Ilyen ruhában nem léptek ki a házból! – szól Tony szigorúan, Adam pedig egyetértően bólogat.

-Hát ezt megszívtátok, mert késésben vagyunk. – ennyivel letudjuk a választ és kimegyünk az autóhoz. Gyilkos tekintettel néznek ránk, de inkább viccesek, mint ijesztőek. Mi lányok hátra ülünk, a fiúk pedig elöl pufognak.

-Most egész éjszaka őrködhetünk mellettetek, nehogy valaki megerőszakoljon! – morgolódik tovább a bátyám.

-Nagy lányok vagyunk, meg tudjuk védeni magunkat. – szólok vissza. Nem tetszik, hogy ilyen lekezelően bánnak velünk. Nem szólunk egymáshoz, míg meg nem érkezünk. Tony kinyitja Ally-nek az ajtót, Adam pedig nekem. Halványan rámosolygok és elindulunk befelé. A szokásosnál is nagyobb a tömeg, úgyhogy okosan a hátsó bejáratot választjuk. Davidbe és Markba futunk bele az ajtóban, akik elégedett pillantással legeltetik rajtunk a szemüket. Azt hiszem mégis csak jól választottunk ruhát. Gabe azonnal a színpadra zavar minket, hiszen megint késésben vagyunk. Ally és én lépünk először a közönség elé és hatalmas tapsot kapunk, pedig még csak a zene sem szól. Integetünk nekik, aztán belecsapunk a lecsóba. Egy pörgős, csajos számot adunk elő, táncolunk, tartjuk a szemkontaktust a közönséggel, akik szó szerint megőrülnek. Megadjuk az este hangulatát, úgy érzem. Elégedetten fejezzük be a dalt, meghajolunk és kiélvezzük a szűnni nem akaró tapsvihar utolsó momentumát is. A srácok közben a színpad előtt lévő kis VIP részről figyelnek minket és sehogy sem tudom letörölni a képemről a vigyort, ahogy Adam és Tony arcára nézek. Nem tetszik nekik, hogy megbolondítottuk a tömeget, de majd csak túlélik. Elhagyjuk a színpadot, majd David és Mark következik egy pasis számmal. Ismét négyesben maradunk a két pukkanccsal, de mi jól mulatunk Ally-vel. A tömeget nézem és minden csaj szeme a srácokon van, a pasik pedig mifelénk kacsintgatnak. Figyelmen kívül hagyom mindet, mert egyáltalán nem érdekelnek. Nate után egy darabig nem akarok senkit sem. Persze ez nem jelenti azt, hogy fellépés után egyedül ácsorgok majd a sarokban, de táncon kívül nincs másra szükségem.

A fiúk után Tony és én következünk egy lassú számmal, ami a gyerekkorunkat idézi fel mindkettőnkben. Nagyon szeretem ezt a dalt, de az teszi teljessé, hogy a bátyámmal énekelhetem el. Nem látom, hogy haragudna még rám a ruha miatt, mosolyogva néz a szemembe, ami megnyugtat és én is így éneklem végig a dalt. Mindenki tudja honnan jöttünk és mégsem ítélkeznek felettünk. Szeretnek minket és ez bőven elég. Nagy tapsot kapunk, majd Tony egyedül hagy a színpadon. Végignézek a közönségen, amíg megy a következő dal alapja és meglátom Nate-et. Már csak ő hiányzott mára! Nem foglalkozom vele, belekezdek a dalomba, amit tudom, hogy imádnak, ez nekem is az egyik kedvencem. Felszabadultan éneklek és a VIP szektor felé kalandozik a tekintetem, ahol megpillantom Adam-et egy fekete hajú lánnyal és bakker, életemben először elrontom a szöveget. Ally és Tony rögtön felkapják a fejüket, én meg kétségbeesetten igyekszem menteni a menthetőt. A közönségnek szerencsére nem tűnik fel a bakim, úgyhogy folytatom tovább és görcsösen próbálok nem jobbra nézni. Mi a fene történik velem? Hiszen tudom, hogy Adam egy igazi nőfaló, akkor meg miért érdekel? Alig várom, hogy vége legyen a dalnak és lelépjek innen. Hatalmas tapsot kapok, meghajolok, és elköszönök, mert ennyi voltam mára és átadom a helyemet Marknak.

-Lia, mi történt ott fent? – támad le Tony, mire Adam is kérdőn néz rám, a lány mögül.

-Semmi. Egyszer én is hibázhatok! – vetem oda flegmán és lemászok a közönségbe. Egy helyes srác segít le a lépcsőn, mosolyogva megköszönöm és kimegyek a friss levegőre. Hűvös van odakint, de jól esik. Leülök a padra, kicsit kifújom magam és rögtön nyílik az ajtó. Nate az. Remek.

-Mit akarsz Nate? Nincs türelmem hozzád! – nézek rá sóhajtva.

-Beszélhetünk?

-Van más választásom?

-Lia, sajnálom, hogy megbántottalak. Nem gondoltam volna, hogy így kikészültél miattam és megijedtem, mikor összeestél a múltkor. – őszintének tűnik.

-Nézd, hülye voltam akkor! Meg is kaptam érte a magamét, de ne legyen miattam lelkifurdalásod! Akkor sem volt, amikor ki tudja hányszor megcsaltál!

-Nem azért tettem, mert nem szerettelek, hanem mert nem foglalkoztál velem!

-Most belőlem akarsz bűnbakot csinálni? Te nem kerestél napokig és tudtommal nem én léptem félre kettőnk közül! Ezt nem kenheted rám! – még ő is kihoz a sodromból! Nem igaz! Ma mindenki ellenem van?

-Nem azt mondom, hogy a te hibád, de nem csak miattam romlott el a dolog.

-Tudom. De most már mindegy. Vége van!

-Azért jó páros voltunk. – halványan elmosolyodik és nekem is sikerül, amint visszagondolok a szép pillanatokra.

-Igen, azok. – felkel mellőlem és elindul vissza a buliba, de az ajtó előtt megtorpan és visszanéz rám.

-Nem éri meg a pasi.

-Mi? – kérdezem értetlenül.

-Adam. Nem érdemel meg téged!

-Nem tudom miről beszélsz!

-Ugyan, Lia! Ismerlek. – és ezzel magamra hagy. Fogalmam sincs, mit akart ezzel mondani, de abban igaza van, hogy nem szabad többet éreznem Adam iránt, mert csak pofára esnék. Ezt már a benti események is alátámasztották az előbb.

Kifújom magamból a feszültséget és elindulok befelé. A hátsó ajtón keresztül a mosdóba megyek és megigazítom a sminkemet. De jó lenne most kicsit kikapcsolni! De nem lehet, mert Tony megnyúzna érte, az tuti, úgyhogy beletörődök a sorsomba és visszamegyek a többiekhez. A koncertnek vége, már a DJ van a színpadon, a tömeg pedig vadul tombol. Ally-t keresem a szememmel, de látom, hogy Tony-val beszélget, ezért inkább nem zavarom őket. Az kizárt, hogy Adam-hez csapódjak, szóval marad a táncparkett. Szerencsémre Mark és David bohóckodnak a terem közepén, úgyhogy odamegyek hozzájuk. Mark egyből megragadja a kezem, hogy táncoljak vele és nekem sem kell kérvényt benyújtani, hogy kapjak az alkalmon. Le sem tagadhatnák Ally-vel egymást. Neki is szőke haja és tengerkék szeme van, tipikus álom pasi. Magához húz és rendesen megtáncoltat, csakúgy, mint David is, aztán egyikük velem szemben, másikuk a hátamhoz simul, én pedig közéjük ragadok. Nevetve hülyülünk, talán kívülről másnak tűnik, de mi tudjuk, hogy csak vicc. Barátok vagyunk, sosem kezdenénk ki egymással. Aztán Mark továbbáll, egy barna csajt kezd fűzni, David pedig kimegy a mosdóba, így egyedül maradok egészen 5 másodpercig, mert akad társaságom utána bőven. Körülvesznek a srácok, velem együtt mozognak a zene ritmusára, aztán megjelenik Nate is. Nem haragszom rá, azt hiszem. Nem illettünk egymáshoz, de azért jó volt együtt. Teljesen megfeledkezem Adam-ről és a fekete hajú libáról, jó érzem magam. Amint Nate táncolni kér, eloszlik a férfitömeg, keresnek maguknak új áldozatot. Elfelejtjük a múlt hetet, barátokként táncolunk, legalább is azt, hiszem, egészen addig, amíg magához nem ránt és ajkaimra nem tapad. Meglepődök rajta és próbálok nem visszacsókolni, de Nate kitartó. Aztán mire észbe kapnék, ő már a padlón fekszik vérző orral, velem szemben pedig Adam dühösen dörzsöli a csuklóját.

-Te megőrültél? – ordítom túl a zenét és meg tudnám ölni Adam-et, amiért behúzott Nate-nek. Nem volt jó ötlet, hogy megcsókolt, de neki meg semmi köze hozzá.

-Jól vagy? – guggolok le a fiú mellé és felsegítem.

-Ez megkattant! – néz dühösen Adam-re. Figyelemre se méltatom, a mosdó felé húzom, hogy rendbe tegyem a fejét. Kizavarok mindenkit, bevizezek egy zsepit és letörlöm a vért az arcáról, mire felszisszen.

-Megérdemelted, ugye tudod? Csak jobban örültem volna, ha én pofozlak fel!

-Hidd el, annak én is! Ez a marha majdnem eltörte az orromat! De azért a fejért, amit vágott megérte! – öntelten vigyorog, én meg szándékosan erősebben nyomom az orrára a zsebkendőt.

-Mi? Te direkt csináltad?

-Persze. És féltékeny a pasi.

-Féltékeny neked a füled! Ne beszélj hülyeségeket!

-Tudod, hogy igazam van, cica! – lemondóan sóhajtok, kidobom a papírzsepit és magára hagyom Nate-et. A mosdó előtt azonban Tony és Adam ácsingózik.

-Mit akartok? – nyugodtan szólok hozzájuk, pedig majd’ felrobbanok, olyan ideges vagyok.

-Ugye nem mész vissza hozzá? – Tony hitetlenkedve mered rám, mire felhorkantok.

-Semmi közöd hozzá! Te pedig – nézek Adam-re – ne avatkozz bele az életembe!

-Ne avatkozzak bele? Egy hete ájultan fetrengtél a földön, mert megcsalt téged! Most meg hagyod, hogy megcsókoljon?! – dühösen emeli fel a hangját, legszívesebben felpofoznám érte.

-És? Nem a te dolgod! De hogy megnyugodjon a pici lelked, nem terveztem visszamenni hozzá! És az, hogy két mondatnál többet beszéltünk egymással, még nem jogosít fel arra, hogy leüsd az összes pasit, aki a közelembe jön! – ujjammal a mellkasára bökök és kb bele tudnám fojtani egy kanál vízbe most.

-Megérdemelte! – a bátyám mondatán a vér is kifut az arcomból.

-Te is mellette állsz? A húgoddal szemben? Na, elmentek ti a fenébe! – tiszta erőmből arrébb lököm Adam-et és kiszaladok az udvaron keresztül az utcára, már amennyire lehet szaladni ebben a tetves magas sarkúban. Ezek teljesen megbuggyantak! Minden pasi zakkant!

Adam

Kikészít ez a lány! Felbosszant, féltékennyé tesz, megőrjít és jelen pillanatban kitekerném a nyakát, annyira kihúzta a gyufát! Az semmi, hogy a hétvége után egész héten került és ridegen viselkedett velem, de az, hogy hagyja a volt pasijának, hogy megcsókolja a történtek után, az átmegy egy határon. Ez a csaj totál hibbant!

-Nyomás utána! Az kell még, hogy megint valami bajba keveredjen! – Tony-val dühösen rontunk ki az ajtón utána, de már hűlt helye sincs a lánynak. Azonnal kocsiba ülünk és utána indulunk.

-Mi a franc van veletek? Teljesen meg vagytok bolondulva? – szemei forrnak a méregtől, amikor leteremt.

-Nekem mi közöm ehhez? A húgod nem bír magával! – próbálom magam kimenteni a helyzetből, de hiába.

-Mégis te húztál be Nate-nek.

-Szerinted is megérdemelte. – vágok vissza jogosan, majd lehúzódik az út szélére. Lia előttünk sétál a járdán, vagyis inkább szerencsétlenül lépked abban a cipőben.

-Lia, szállj be a kocsiba! – kiált ki neki a testvére.

-Hagyj békén!

-Fél másodperced van, hogy beülj az autóba, különben én raklak be, de azt nem fogod megköszönni! – bátyja kemény szavaira megtorpan, szinte hallom, ahogy magában szitkozódik, majd végül beül hátra. Hangosan bevágja maga mögött az ajtót és fújtatva kezdi újra mondani a magáét. Legalább egy fél napra menne el a hangja! Hálás lennék érte!

-A helyemen ülsz! – lenéző pillantásával találkozik a szemem a visszapillantóban.

-Kis lányoknak hátul a helyük. Gyerekülést hozzak? – gúnyos vigyorral vágok vissza neki, mire még jobban felpaprikázza magát.

-Befejezitek, vagy jöttök gyalog? – ingerülten dobol Tony a kormányon az ujjaival.

-De hát megint ő kezdte! – védekezni próbálok, de a kis boszorka persze, hogy nem hagyja annyiban.

-Én kezdtem? Te ütötted le Nate-et!

-Jogosan.

-Attól, hogy féltékenységi rohamaid vannak, igazán türtőztethetnéd magad!

-Még én vagyok féltékeny? Nem tudom ki blokkolt le a színpad kellős közepén, amikor meglátott azzal a lánnyal! – magas labda volt, még jó, hogy lecsapom.

-Hogy te mekkora egoista barom vagy!

-Te sem vagy különb, szívem!

-Komolyan elég legyen most már! Menjetek szobára, ha nem bírtok magatokkal, de ezt fejezzétek be, mert szétmegy a fejem tőletek! – Tony már tényleg kezd nagyon dühös lenni, ideje abbahagyni.

-Ezzel szobára? Inkább egy kutyával! – nem igaz, hogy nem tudja befogni a száját!

-Na, most volt elég! Egész este arra várok, hogy nyugodtan megbeszéljek veletek valami fontosat, de lehetetlen, mert egymást cincáljátok és ebből elegem van! Kiszállni! – leáll az út szélére és hirtelen mindketten elhallgatunk. – Kifelé! – ordít ránk magából kikelve, mire kénytelenek vagyunk kiszállni a kocsiból, ő pedig ránk sem nézve elhajt mellettünk.

-Ez most mire volt jó? – nézek Liára sóhajtva.

-Hallgass! Idióták vagyunk, mindketten. Biztos, hogy fontosat akart mondani, de megbántottuk! – sóhajtva fonja össze maga előtt a karját, én pedig reflexből leveszem magamról a dzsekit és a hátára terítem. A hideg levegő jót tesz, lehiggadunk, már nem öljük egymást, csendben lépkedünk a sötét utcákon. Fél órába is beletelik, mire a kapujukhoz érünk és lassan, óvatosan lépünk be a házba. Tony a nappaliban ül, felénk fordul egy pillanatra, majd érdektelenül nézi tovább a kikapcsolt tv képernyőjét.

-Csoda, hogy nem öltétek meg egymást út közben!

-Ne haragudj! Ostobán viselkedtünk. – Lia leül mellé a kanapéra, én pedig a fotelben foglalok helyet.

-Ebben igazad van. De lépjünk túl ezen. Mondanom kell valamit! – ránéz mindkettőnkre, sóhajt egyet, majd folytatja. – Hétfőn Németországba utazom. – böki ki, mi pedig teljesen lefagyunk.

-Mi? De miért? – Lia csak dadogja a szavakat, látom, hogy mennyire lesokkolta a dolog.

-Még régebben beneveztem egy tehetségkutatóba és ma reggel felhívtak, hogy bejutottam.

-De miért pont Németország? Annyi ilyen verseny van itthon is!

-Tudom, de ez volt szimpatikus. Igazából csak poénből jelentkeztem, nem hittem volna, hogy behívnak.

-És akkor most mi lesz? – kérdezem tanácstalanul.

-El fogok menni, ti pedig itthon maradtok, félre teszitek a kicsinyes vitáitokat és segítetek egymásnak. – határozottan szól, kétlem, hogy bármi miatt is megváltoztatná a döntését.

-De Tony! Nem mehetsz csak úgy el! Nem hagyhatsz itt egyedül! – Lia kétségbeesetten szól a bátyjához.

-Nem maradsz egyedül. Adam itt lesz veled! – rám pillant, mire óvatosan bólintok egyet. Tudnia kell, hogy rám mindenben számíthat, még ha a csökönyös húgáról van szó, akkor is.

-De én nem Adam-et akarom, hanem a bátyámat! Akkor had menjek veled! – könnyes szemmel kérleli a testvérét, de tudom, hogy nem fogja engedni neki.

-Lia, nem! Érts meg és ne csak magadra gondolj mindig!

-Mindig? Azért vagyok önző dög, mert a testvérem, az egyetlen élő rokonom itt akar hagyni ki tudja mennyi időre? Akkor önző vagyok! Nem érdekel, de ezt nem teheted velem! – húha. Ez nehezebb lesz, mint gondolnánk. Megértem Liát, de Tony-t is meg tudom érteni.

-Menj fel a szobádba! Majd később megbeszéljük! – szól lágyan a pityergő lányra, aki csalódott sóhajjal kel fel testvére mellől és egyedül hagy minket.

-Jól átgondoltad, tesó? – nézek rá komolyan.

-Igen. És tudom, hogy óriási kérés, de kérlek, vigyázz a húgomra, amíg nem vagyok itthon!

-Rendben. Bár elnézve a mostani kapcsolatunkat, nem lesz könnyű.

-Kedvel téged. Jobban, mint gondolnád. Pár nap és megenyhül, utána kenyérre lehet kenni. – kissé hihetetlen, amiket mond, de ő ismeri a testvérét.

-Jól van. Figyelek rá.

-Az kevés. Költözz ide! Szüksége lesz rád.

-Mi? Költözzek ide? – értetlenül vonom fel a szemöldökömet. Ezt nem gondolhatja komolyan.

-Kérlek! Egyedül itt nem fogja bírni! Ismerem őt és ha megint magába zárkózik, akkor nem fogsz tudni vele mit kezdeni.

-Jó. Legyen, ahogy akarod. De ha már ekkora áldozatot hozok érted, akkor legalább nyerd meg azt a versenyt! – erre elmosolyodik, felállunk, lepacsizunk egymással és meg is öleljük a másikat.

-Köszönöm, Adam! – őszinte tekintettel hálálkodik, amit persze soha nem várnék el, elvégre erre valók a barátok. Későre jár, úgyhogy elköszönök tőle és hazaindulok.

Mozgalmas nap volt, az egyszer biztos! De hogy mi fog kisülni ebből a „költözzek Liához” dologból, arra nagyon kíváncsi leszek.