13. fejezet - Nehéz döntés

Halihó! Hát amint ígértem itt a folytatás. Remélem tetszeni fog és sajnálom, hogy ennyit kell mindig várnotok, de egyszerűen semmi időm sincsen. Szóval nem tudom, hogy mikor lesz következő fejezet, de igyekezni fogok. Jó olvasást! :)

Adam

-A rohadt életbe! Lia! – próbálok érte nyúlni még mielőtt a földre zuhanna, de túl késő, a feje hatalmas csattanással ér a kemény betonra. Ennek nem így kellett volna történnie, de nagyon nem! A kiabálásomra szerencsére Tony is megfordul és azonnal visszarohan hozzánk, amint meglátja, hogy a húga eszméletlenül fekszik a földön. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, teljesen sokkot kaptam. Pár perc leforgása alatt annyi minden történt, hogy fel sem fogom teljesen. Kétségbeesetten próbálom magához téríteni az ájult lányt, de nem reagál semmire sem. Félve nyúlok a csuklójáért és alig merem megnézni, hogy van-e pulzusa, de végül erőt veszek magamon és megteszem. Alig érezhető, de van.

-Mi a fene történt vele? – guggol le hozzám Tony.

-Mintha nem látnád! Elájult, te barom! És beütötte a fejét! Hívd már a mentőket! – ordítok rá torkom szakadtából és nem érdekel, hogy mit szól hozzá, mert ez az egész az ő kibaszott hibája!

Kirángatom a zsebemből a mobilom és a kezébe nyomom, hogy cselekedjen már végre! Addig leveszem magamról a dzsekimet és óvatosan Lia feje alá teszem. Nem ébred fel még mindig, csúnyán beverte a fejét és nagyon félek, hogy komoly baja lett. Tony végre megembereli magát és hallom, hogy beszél a telefonba, én pedig szüntelenül próbálom keltegetni Liát, de kudarcba fullad minden próbálkozásom.

-Mindjárt itt lesznek, de nekem el kell tűnnöm! – mikor ezt kimondja, nem tehetek róla, de elgurul a gyógyszerem, felkelek a lány mellől és akkorát bevágok a legjobb barátomnak, hogy hatalmasat roppannak az ujjaim. Az sem érdekel, ha mind eltört, de megérdemelte az önző barom! A húga ájultan fekszik, ami mellesleg az ő hibája, de neki csak az számít, hogy kimentse a seggét és lelépjen. Hát mikor lett ekkora fafejű seggfej belőle?

-Ha most itt mered hagyni, soha többé ne is gyere vissza! – magam sem hiszem el, hogy ezt mondom, de a düh és a csalódottság beszél belőlem. Nem erre számítottam tőle.

-Mit gondolsz mit fog érezni, ha felkel és nem leszel mellette? Megint szembesítenem kell vele, hogy leléptél, hogy nincs ránk szükséged, de tudod mit? Túl fogja élni, mert én ott leszek vele! És ha neked, mint a bátyjának és mint a legjobb barátomnak fontosabb az, hogy menj a hülye fejed után és ahelyett, hogy segítséget kérnél rohansz a vesztedbe, akkor menj! Gyerünk! De ne gyere akkor vissza többet, mert nem hagyom, hogy újra, meg újra tönkretedd lelkileg! Te tudod a legjobban, hogy miket élt át és ha képes vagy ezek után is magára hagyni, akkor takarodj! – nagy szemekkel néz rám, míg kezével a véres orrát törli, én meg szó szerint remegek az idegtől. Soha nem keltem még így ki magamból, pedig volt már, hogy behúztam valakinek, mert felbosszantott, de Tony most túlment minden határon!

Percekig állunk egymással szemben mozdulatlanul, mint két bika, akik bármikor egymásnak ugranak, amikor sziréna hallatszik, mire kiszaladok a mentősök elé. Mire visszaérek, nyomomban az autóval, Tony-nak hűlt helye sincs. Hát persze, mire is számítottam?

-Mi történt? – kérdezi az egyik piros ruhás férfi, mire magamhoz térek és elmesélem, hogy mi történt, persze kihagyom a történetből Tony-t. Ő döntött úgy, hogy elmegy, akkor legyen így.

A mentősök hordágyra fektetik Liát, majd berakják az autóba. Nem engedik, hogy velük menjek, így beülök Tony autójába, amit nem vitt el és követem őket a kórházba. Nagyon aggódom és még annál is jobban remélem, hogy nincs semmi komoly baja. Nem engednek be a vizsgálóba sem, hát persze, hogy nem, pedig kis híján rájuk töröm az ajtót. Leültetnek a folyosóra és figyelmeztetnek, hogy ha nem bírok az indulataimmal, akkor ki leszek dobva, szóval kénytelen vagyok fegyelmezni magamat, pedig az most nem az erősségem. Idegesen jártatom a lábamat ülés közben és végig azon gondolkodom, hogy mivel akadályozhattam volna meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Talán ha én is közbeszólok és nem csak állok, mint egy fasz, akkor más lett volna. De nem! Ismerem mindnyájunkat és tudom, hogy ha a két testvér egymásnak esik, akkor még egy apokalipszis sem tudná őket félbeszakítani, amíg egymás fejéhez nem vágják a sérelmeiket. Mégis hibásnak érzem magam a történtekért. Hazudtam neki megint, de hát mit tehettem volna? Kiálltam azért az ostoba ökörért, aki csak úgy itt hagyott minket, mert a barátomnak hittem. Liára kellett volna elsősorban gondolnom és arra, hogy neki mi a jó, de már megint elcsesztem mindent! Csak abban reménykedhetem, hogy ha felépül, akkor jól leordít, aztán megbocsát. Óráknak tűnnek a percek, míg tétlenül várakozom, mire egyszer csak kinyílik az ajtó és az a fehér köpenyes alak lép ki rajta, aki Liát bevitette oda. Azonnal felállok és elé lépek, mire megáll velem szemben.

-Hogy van? Rendbe jön, ugye? – nézek rá kétségbeesetten, mire halványan elmosolyodik.

-Ön a barátja? – kérdezi, mire bólintok. Sokkal több vagyok, mint a barátja, de nem most van itt az ideje, hogy ezt tisztázzuk.

-Adam vagyok. – nyújtom felé a kezem, mire határozottan megmarkolja és ő is bemutatkozik.

-Dr. Clarkson. Nézze, a barátnője agyrázkódást szenvedett, de azon kívül nem találtunk semmit, ami ne lenne rendben. Egy ideig még biztosan nem fog felébredni, de bemehet hozzá, ha szeretne. – mondja, mire hatalmas kő esik le a szívemről, amiért ennyivel megúszta.

-Köszönöm. – hálálkodom és azonnal ott hagyom. Bemegyek a szobába, ahol az én kis szépségem fekszik és leülök az ágya szélére. Nyakig be van takarva, az arca fehér, a keze hideg, de legalább tudom, hogy nem veszítettem el. Bele is őrültem volna, ha így lett volna. Inkább haragudjon rám, ordítson velem, vagy verjen meg, minthogy elveszítsem örökre. Annál nagyobb csapás nincs! Megfogom a pici kezét és az ujjaiba kulcsolom az enyémeket és csak nézem őt. Legalább most van időm gyönyörködni benne, mert soha nem hagyja, hogy pár pillanatnál tovább nézzem. Szerinte idegesítő, de szerintem csak zavarba jön tőle. Kielemezem arca minden egyes centiméterét. Nem látok egy apró hibát sem rajta, a bőre tökéletes, puha, olyan, mint a kiskölyköké, a szája szépen ívelt, az orra pisze és mindig azon bosszankodik, hogy rákoppintok, pedig tudom, hogy szereti, ha piszkálom. A haja hullámokban omlik a vállára és a mellkasára, kicsit szőkébb, mint szokott lenni, de nekem mindenhogy tetszik. Mégis a szeme teszi olyan gyönyörűvé az egész lényét. Bár most csukva vannak, elég behunynom a sajátomat és máris látom azt a páratlan mélybarna szempárt, amiben mindig elveszek, akárhányszor csak belenézek. Rabul ejtő tekintete van, lehet, hogy nyálasan hangzik, de látom benne a lelkét. Látom a csillogást, a sok fájdalmat és a reményt, hogy még boldog lehet az életben egyszer. És ígérem, hogy ezért mindent meg fogok tenni. Nem hagyom, hogy Tony felelőtlen döntése miatt ismét elhagyja magát és összetörjön. Erősnek kell lennem, mert szüksége van egy erős emberre, aki kirángatja majd ebből a vacak helyzetből. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire sajog a kezem, amivel behúztam Tony-nak, de most, hogy ránézek, látom, hogy erősen be van dagadva. Remek! Még a kezem is sikerült eltörnöm, amiatt a gyökér miatt! Majd később megnézetem egy orvossal, de most Lia mellett van a helyem!

Az egész napot az ágya szélén ülve töltöm, néha csak nézek ki a fejemből, vagy őt bámulom hátha felébred végre. A telefonom rezgése töri meg a tevékenységemet este felé. Kihalászom a zsebemből és fogadom az ismeretlen hívást.

-Hogy van? – alig, hogy felveszem, Tony hangját hallom a vonal túlsó végéről.

-Mi közöd van hozzá? Elmentél, te döntöttél így, úgyhogy szállj ki az életéből! – teremtem le dühösen.

-Nem mentem el! Fogtam egy taxit és hazamentem. Miután leugattál, nem tudtam megtenni. Nem mehetek be a kórházba, mert az túl feltűnő lenne, de kérlek áruld el, hogy mi van vele! – kérlel kétségbeesetten. Na, erre nem számítottam! Azt hittem, hogy gyáva kukac és csak úgy képes minket itt hagyni, de látom, hogy maradt még valami a régi Tony-ból benne.

-Jól van. Még nem tért magához, mert agyrázkódása van, de rendbe fog jönni. – nyugtatom, mire megkönnyebbülten felsóhajt.

-Köszönöm, Adam! Nálad jobb barátot nem is kívánhatnék magamnak! És örökké hálás leszek, amiért vigyáztál a húgomra! – hálálkodik, én meg azt sem tudom, hogy mit feleljek erre.

-Nincs mit megköszönnöd. Szinte a testvérem vagy, Lia pedig mindennél fontosabb nekem, úgyhogy magától értetődő, hogy mindent megteszek érte. – mondom végül, azután kínos csend telepszik ránk. Fura így beszélni vele ennyi idő után, de remélem, hogy most már megoldódik a helyzet.

-Ott leszel még, amikor hazaviszem? – kérdezem bizonytalanul, mert tényleg nem tudom, hogy mit akar csinálni.

-Igen. Nem hagyom magára többé. – feleli, mire hatalmas kő esik le a szívemről. Nem azért, mert a terhemre lett volna eddig, hanem mert tudom, hogy mennyit szenvedett Tony miatt és talán most már visszatérnek a dolgok a maguk helyére.

Beszélgetünk még egy darabig, miközben Lia kezét szorongatom, de amikor azt érzem, hogy megmozdulnak az ujjai a tenyeremben, majdnem eldobom a telefont.

-Tony, most leteszem! Azt hiszem, hogy felébredt! – mondom gyorsan és már bontom is a vonalat. Felállok az ágyról, megsimogatom az arcát, miközben nyöszörögve próbálja kinyitni a szemét. Néhány próbálkozás után sikerül, majd zavartan rám emeli gyönyörű tekintetét, én meg megkönnyebbülésemben akkorát sóhajtok, hogy egy lángoló tüzet is elfújnék vele.

 

Lia

Iszonyatosan fáj a fejem! Lüktet, mintha dobolnának rajta és borzalmas. Azt meg külön nem értem, hogy Adam miért bámul rám olyan idiótán.

De ahogy körülnézek az idegen helyen, tudatosul bennem, hogy valószínűleg kórházban fekszem. Remek! Más sem hiányzott! Próbálom felidézni magamban, hogy mi történt, de túlságosan fáj a fejem hozzá.

-Jól vagy? – kérdezi aggódva.

-Nagyon fáj a fejem! – nyafogom.

-Szólok az orvosnak. – finoman megsimogatja az arcom, majd magamra hagy a gondolataimmal. Lassan kezdenek derengeni dolgok. Parkoló, veszekedés és Tony! A fene essen bele! Tudnom kell, hogy mi történt! Adam, gyere már vissza! Pár perc telik csak el, míg bejön egy orvossal az oldalán, de olyan türelmetlen vagyok, hogy az sem érdekel, hogy mi bajom van, csak mondja már el, hogy mi van Tony-val! De a doki persze nem sieti el a dolgát. Olyan hülyeségeket kérdez, mint hogy fáj-e a fejem? Hát persze, hogy fáj! Majdnem szétloccsant a betonon, nyilván fáj! Aztán a hülye lámpájával a szemembe világít, én meg már kezdek dühös lenni.

-Úgy látom, hogy nincs komolyabb baja, Natalia! – mondja kedvesen, mire megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Utálom, ha valaki a teljes nevemen szólít, de azt még jobban, ha várnom kell egy fontos válaszra, mert nem hajlandó kimenni az orvos.

-Pár nap és haza is mehet.

-Köszönjük. – veszi át a szót Adam és végre kimegy és magunkra hagy.

-Hol van Tony? Mondd, hogy nem ment el, kérlek! – nézek rá könyörögve, mintha bármin is változtatna.

-Otthon van. – mondja, mire megkönnyebbülésemben felzokogok. Tiszta hülye vagyok, ilyenkor örülni kéne, de annyi minden történt már, hogy most jól esik kibőgni magamat. Adam vigasztalásképp magához ölel, én meg szokás szerint összekönnyezem és nyálazom a pólóját. Percekig pityergek a karjai között, amikor is rájövök, hogy tulajdonképpen ő hazudott nekem, méghozzá elég csúnyán. Eltolom magamtól és csalódottan nézek rá. Észreveszi ezt, mert rögtön magyarázkodni kezd.

-Sajnálom, Lia. Nem tudtam, hogy mit tegyek! Féltem, hogy bajba sodrom Tony-t. Tudom, hogy nagyon sokszor kértem már, de kérlek bocsáss meg nekem! – úgy néz rám, mint egy kiskutya, aki szétrágta a gazdija cipőjét és tudja, hogy hatalmas bajban van, de ez sajnos több annál. Akárhányszor megbocsátok neki, valahogy mindig itt kötünk ki. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes döntés. De ha továbbra is haragszom rá, akkor nem lesz jobb semmi sem. Végre visszakaptam a bátyámat és hiába tagadom, ez a lüke pasi is nagyon sokat jelent nekem és a szívem mélyén tudom, hogy csak azért tette, mert a csökönyös testvérem ezt kérte tőle.

-Gyere ide! – kérem, mire szélesen elmosolyodik és szorosan magához ölel. Már-már fáj is, de nem bánom. Legalább érzem, hogy fontos vagyok neki. Karjaimat nyaka köré fonom és mélyen magamba szívom az illatát. Megfejthetetlen a kapcsolat, ami kettőnk között van, de épp ettől olyan különleges és a világ kincséért sem cserélném el semmi másra. Lássuk be, a normális nekünk túl egyszerű és unalmas. Na, nem mondom, hogy néha nem vágyom egy unalmas kapcsolatra, de nekem minden így jó, ahogy van, mert Adamből csak egy van, ahogy belőlem is és mindketten totálisan hülyék vagyunk és nehéz esetek, de ez akkor is a mi történetünk és ezt nem veheti el tőlünk senki sem.

-Szeretlek, tökmag. – suttogja a hajamba, mire elmosolyodom.

-Én is téged, te tökfej. – válaszolom, mire mindketten felkuncogunk. Belenézek a szemeibe, amikben szeretet látok és ettől végre érzem valakinek magam. Szépnek és különlegesnek érzem magam, attól, hogy olyan csodálattal néz rám, mintha én lennék a leggyönyörűbb lány a világon. A gyomrom is beleremeg ebbe a pillantásba. Még egy ideig van alkalmam, hogy elvesszek a tekintetében, majd ajkait lassan az enyémekre tapasztja és gyengéden megcsókol. Ha eddig majdnem elolvadtam tőle, akkor most olyanná válok mint a csoki a forró gőz felett. Soha nem éreztem még ilyet senkivel sem, pedig volt már dolgom pár sráccal, de Adam más. Olyan óvatosan csókol, mintha attól félne, hogy valami kárt tesz bennem és ettől jóleső borzongás fut végig a testemen. Elmélyítem a csókot, mert érzem, hogy abba akarja hagyni, én meg nagyon nem. Tudom, hogy attól tart, hogy fájdalmat okoz, de épp ellenkezőleg. A csókjaival összetapasztja az összetört darabkáimat és kezdem magam újra egésznek érezni. Szerencsére észreveszi, hogy mit akarok és egyáltalán nincs kifogása ellene. Megnyalja az alsó ajkamat, mire szétnyitom a számat, ezzel bebocsátást engedve neki. Mikor forró nyelve az enyémhez ér, kis híján felnyögök a jóleső érzéstől. Kezeimmel a hajába túrok, míg ő még szorosabban ölel magához. Elveszünk a pillanat szépségében és ebben a percben azt kívánom, hogy bár örökké tartana. Egyre mohóbban és szenvedélyesebben csókoljuk egymást, ami ellen nem lenne kifogásom, ha otthon lennénk és nem fájna borzalmasan a fejem. Gyengéden eltolom magamtól, mire csalódottan felnyög, én meg kedvesen kinevetem és egy puszit nyomok az arcára.

Három teljes napig kell a kórházban szenvednem, pedig körülbelül kétezerszer elmondtam mindenkinek, hogy semmi bajom, de persze ez nem érdekelt senkit sem. Még Adam is azt mondta, hogy tartsam be az orvos utasításait és ne hisztizzek, mert otthon minden rendben van. Tony persze egyszer sem látogatott meg, mert félt, hogy valaki felismeri, de nekem már az is elég, hogy tudom, hogy otthon vár rám és nem sokára megint láthatom, feltéve ha a doki hajlandó még az idén aláírni a zárójelentésemet. Komolyan, egy élmény lesz innen kiszabadulni.

-Megvan mindened? – kérdezi Adam, miközben rám adja a pulcsimat. Apró gesztus, de nekem mindennél többet jelent. Kiszedi a puha anyag alatt maradt hajamat és egy puszit nyom a homlokomra, mire elmosolyodom és bólintok az előbbi kérdésére. Végszóra az orvosom is megérkezik, kezében a papírokkal és utamra enged, miután elmondja, hogy vigyázzak magamra.

Alig győzöm kivárni míg hazaérünk. Adam alig állítja le a kocsit, már ki is pattanok belőle és szaladok a bejárati ajtóhoz. Hallom, hogy felnevet mögöttem, de nem érdekel, egészen addig, míg ki nem próbálom nyitni az ajtót, ugyanis az be van zárva és a kulcs a lajhár barátomnál van, akinek persze nem sürgős, hogy bejussunk a házba.

-Gyere már! – sürgetem bosszúsan és dobbantok egyet a lábammal, mire még jobban röhög. Ilyenkor meg tudnám fojtani egy kanál vízben, annyira utálom. Végre valahára kinyitja az ajtót, én meg gyorsan félrelököm az útból és berontok a nappaliba, ahol meglátom a bátyámat. Szó nélkül a nyakába ugrom, majdnem hanyatt is esünk, de nem érdekel, a lényeg, hogy itt van velem.Percekig csüngök rajta mint egy kis majom, majd velem együtt leül a kanapéra, így az ölébe kerülök.

-Ugye nem mész el többet? – kérdezem még mindig szorosan ölelve.

-Csak ha te is jössz. – morogja a nyakamba és azt hiszem, hogy nem voltam még ennél boldogabb, mint most vagyok.

Miután jól megszeretgetjük egymást, jöhetnek a komoly dolgok. Meg kell beszélni, hogy mi lesz ezután, mert így nem maradhat a helyzet.

-Én még mindig azt mondom, hogy menjünk el a rendőrségre és ott majd kitalálnak valamit. – mondom.

-Igaza van Liának. – legalább valamiben egyet értünk Adammel, ez is ritka.

-De ott mindenki tudni fogja, hogy megkerültem, ezután már csak napok kérdése, hogy rám találjanak.

-Akkor mi lenne, ha csak Smith századosnak szólnánk? – vetem fel az ötletet.

-Ez nem rossz ötlet. Akkor csak ő tudna róla és segíthetne úgy, hogy titokban maradjon a holléted.

-Akkor legyen így. – egyezik bele végül Tony is, aminek nagyon örülök, mert féltem, hogy nem jutunk közös nevezőre és akkor megint el fog menni. Azt nem bírnám ki többször, de szerencsére nem is kell.