1. fejezet - Kikészülve

Sziasztok. Meghoztam az első fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Hálás lennék pár komiért és feliratkozóért, de egy pipával is megelégszem, hogy tudjam, hogy elolvastátok. Jó olvasást kívánok hozzá. :))

Lia

Hatalmas tapsban részesülünk Markkal, aminek kiélvezzük az utolsó cseppjét is. Mindig nagy adrenalin és önbizalomlöketet ad, amikor ennyire szeretik azt, amit csinálunk. Meghajolunk, elhagyjuk a színpadot, átadva a helyet Tony-nak, akit hatalmas ováció fogad. Azt hiszem, mindenki tisztában van vele, hogy a bátyám a klub kedvence. Nem csodálkozom rajta, ugyanis amilyen helyes, annyira jó hangszálakat kapott a szüleinktől. Ezért is hálás lehet nekik, meg sok minden másért is. Nem fair az élet, hogy elvette őket tőlünk. De van az a mondás, hogy Isten a legnagyobb csatákat a legerősebbeknek adja. Tony szempontjából ez igaz is, az enyémből már kevésbé. Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban képes vagyok érzelmileg összeomlani, de igyekszem ezt nem éreztetni senkivel sem.

Tony természetesen tarol a színpadon, mint mindig. A lányok szerintem máris a bugyijukba olvadtak, pedig még csak most kezdődik a java. Egymást váltva lépünk újra és újra az emelvényvre, a közönség pedig nem fárad el a sikoltozásban és a táncolásban. Néhányan már nincsenek beszámítható állapotban, de ez rendszeresen így van. Sajnos, vagy nem sajnos, kábítószerből sincs hiány, mindenki tudja, hogy kitől juthat pár élénkítő bogyóhoz, ha kedvet kap hozzá, de még nem volt belőle sohasem probléma.

Az utolsó dalomhoz lépek fel a színpadra, amikor a szemem kiszúr egy ismerős alakot a terem végében az egyik sarokban. A „pasim”, Nate az, egy szőke libával a nyakában. Sejtem már egy ideje, hogy nem hűséges hozzám, de az, hogy az orrom előtt adja ezt a tudtomra, az már több a soknál.

-Elnézést. – makogom bele a mikrofonba és leszaladok a színpadról. Ally kezébe nyomom és könyörgően nézek rá, hogy mentsen ki ebből a helyzetből. Szó nélkül veszi az adást, egy bólintással jelzi, hogy rendben van és már át is veszi a helyemet. Lenyelem a torkomat szorongató gombócot és kisétálnék az ajtón, ha a testvérem nem tartóztatna fel.

-Lia, mi a baj? – néz rám komolyan.

-Semmi. – rántom ki a karom a kezéből és szó nélkül elviharzok. Lemegyek a lépcsőn, egyenesen bele a tömegbe, miközben Ally énekli a dalomat és a terem végébe igyekszem. Az egy dolog, hogy ez a seggfej nyilvánosan megaláz valami alkalmi ribanccal, de nem vagyok az a fajta csendben tűrő lány, aki szó nélkül hagyja.

Néhányan felismernek, páran rám mosolyognak, a bátrabbak tapizni is próbálnak, de jelenleg nem foglalkozom velük. Sokkal inkább foglalkoztat az, hogy jól szétrúgjam a drága barátom hátsóját. Megállok közvetlenül mögöttük, Nate a lány hajába túr, miközben mindenét végigsimítja, nekem pedig a torkomba szökik az ebédem. Ha arra várnék, hogy észre vegyenek, azt hiszem jövő hétig ácsingózhatnék, úgyhogy inkább megkocogtatom Nate vállát, aki kiszáll a szőkeség szájából és felém fordul. Mikor nyugtázza, hogy ki áll vele szemben, tátott szájjal bámul és próbál megszólalni, de nem hagyom. Akkora pofont keverek le neki, amekkora csak tőlem telik. A tenyerem is belefájdul, de nem érdekel. Megérdemli a rohadék.

-Lia,… - kezdi hebegve, de nem érdekel a sok hazugság. Volt már részem belőle bőven.

-Mit Liázol? Hagyj engem a büdös francba, te gyökér! – ordítok rá. Azt se érdekel, ha mindenki minket néz. Időközben Ally hangja már nem szól és a DJ hangja és zenéje tölti be a teret. Épp készülök elsétálni innen a lehető legmesszebbre, mikor Tony és Adam jelenik meg mellettem.

-Mi folyik itt? – néznek először rám, majd a két kis madárkára.

-Igazad volt! Ezt akartad hallani? Örülhetsz! – mondom dühösen. Tony mindig is mondta, hogy Nate csak kihasznál és biztos, hogy megcsal, de sohasem hittem neki. Most örülhet, igaza volt.

-Lia! – próbál megállítani, de nem vagyok most kíváncsi senkire sem. Muszáj lehiggadnom valahogy, vagy inkább ki kéne dühöngni magamat. Először kimegyek az udvarra, majd az utcára, ahol páran bandáznak. Tudom kik ők, dílerek. Lehet, hogy pont erre lenne most szükségem. Jól kiütni magam és elfelejteni mindent. Mielőtt gondolkodni kezdenék, odalépek a srácokhoz.

-Lia, drága! Segíthetünk valamiben? – mosolyog rám az egyik.

-Igazából igen.

-Láttam az előbb, hogy elgyepáltad azt a mócsingot. Kemény csaj vagy! – dicsérnek.

-Tudom, de most adhatnátok valami keményet, hogy lehiggadjak. – térek a tárgyra rögtön.

-Keményet akarsz? Azt adhatok. – kacsint rám és a gatyájához nyúl.

-Nem arra gondoltam, te idióta. – nézek rá dühösen.

-Tudom, tudom, csak vicceltem. Na, mit adjak?

-Nem érdekel. Valamit, ami kikapcsol. – nyúlok zsebembe és a kezébe nyomok némi készpénzt, ő pedig egy kis tasakot rak a tenyerembe.

-Okosan, mert erős a cucc! – figyelmeztet, mire bólintok és elsétálok onnan. A női mosdóba igyekszem, közben szerzek némi alkoholt, amivel leöblíthetem a csodabogyókat és bezárkózom az egyik fülkébe. Igen, tudom, hogy nem kéne, azt is, hogy veszélyes, meg, ha Tony meglát, biztos, hogy kinyír, de nem tud érdekelni. Most nem.

Beveszem az összes fehér pirulát, majd leöblítem és kimegyek a klotyóból. Megmosom az arcom, megtörlöm és elhagyom a mosdót. Valószínűleg már mindenki engem keres, szóval tudatom velük, hogy élek és virulok. Felugrom a DJ mellé a színpadra és önfeledten táncolni kezdek. Úgy tekerem a csípőmet, mint soha máskor és látom, hogy a tekintetek nagy részét rögtön magamra vonzom. Elégedetten elvigyorodok és érzem a testemben szétáradó adrenalint dolgozni. Folytatom a táncolást, jól érzem magam és élvezem, hogy mindenki engem néz. Mikor megunom, lemászom onnan és a tömegbe vetem magam. Egyre szabadabbnak érzem magam, nem érdekel ki és hol taperolja a testem, csak a pillanatnak élek. Kicsivel később már nem tudom, hogy hol vagyok, zúg a fejem, túl hangos ez a lárma. Ally-t és Adam-et látom meg az egyik falnál beszélgetni, így hát odabotladozom hozzájuk.

-Ady! – mondom nevetve és átkarolom a nyakát, mielőtt eldőlnék. Erős karjaival, utánam kap és megtart és dühösen legelteti rajtam azokat a gyönyörű szemeit.

-Lia, hol a francban voltál? Már mindenhol kerestünk! – von kérdőre.

-Csak buliztam. – rántom meg a vállam. Valamit motyog Ally-nek, azt hiszem azt, hogy keresse meg Tony-t, de nagyon tompán hallom. Forogni kezd az egész világ körülöttem, majd valaki lekapcsolja a lámpát a fejemben és puff.

Adam

Bírom ezeket a bulikat, még ha nem is lépek fel, akkor is bejön. Örülök, hogy Tony megmutatta ezt a helyet, sok jó barátra tettem szert és nem utolsó sorban minden hétvégén jól érzem itt magam. A ma este más, mint a többi. Lia kicsit túllő a célon és ez egyáltalán nem jó. Azt megértem, hogy kibukott amiatt a szemét Nate miatt, de eltűnni egész éjszakára nem a legjobb megoldás. Tony nagyon félti őt, és bevallom, hogy én is. Nagyon megszerettem a kis boszorkát az évek alatt. Nem mondanám, hogy barátok vagyunk, de azt sem, hogy nem. Szeretném őt kishúgomként kezelni, de arról nem tehetek, hogy olyan lélegzetelállítóan gyönyörű, hogy képtelen vagyok nem nézni, ha a közelemben van. De soha nem próbálkoztam be nála. Egyrészt, mert a bátyja a legjobb barátom, másrészt pedig ott volt neki Nate. Határozottan jobbat érdemel nála.

Egész éjjel őt keressük sikertelenül, majd egy óra után egy kicsivel valaki a nyakam köré fonja a karjait és nekem dől. Nem kell ránéznem, hogy tudjam Lia az, megismerem az illatát és az érintését. Ahhoz sem kell nagy iskola, hogy tudjam, hogy beszedett valamit, látom a szemén. Ally-t elküldöm, hogy azonnal keresse meg Tony-t, majd Lia váratlanul a karjaimba omlik.

-A francba, Lia! – káromkodom el magam, felkapom könnyű testét és azonnal kiviszem a levegőre. Az ölembe fektetem és próbálom magához téríteni, de nem reagál semmire sem. Tony egy szempillantás alatt ott terem mellettem és aggódva guggol le hozzánk.

-Mi a fene történt vele? – kérdezi és rázogatni kezdi a húgát, hogy ébredjen fel.

-Valamit tuti, hogy bevett. Egyszer csak ott termett mellettem, majd hirtelen elájult. – mesélem el a történteket.

-Fordítsd az oldalára! – utasít, mire azt teszem, amit mond. Rálocsol az arcára némi vizet, erre Lia felriad és szinte azonnal hányni kezd. Elviszem a haját az útból és a hátát simogatom. Mikor végre abbahagyja, Tony felrángatja az ölemből és csúnyán leordítja szegény lányt.

-Mégis mi a francot képzelsz magadról? Van fogalmad róla, hogy meg is halhattál volna? – kiabál vele, Lia pedig üveges tekintettel mered hol rá, hol pedig rám.

-Tesó, ezt most nem kéne! Látod, mennyire kivan! – szólok rá.

-Kivan? Szarok rá, hogy kivan! Arra nem gondolsz, te hülye liba, hogy mi lesz velem, ha kicsinálod magad? – folytatja, mire Lia szemei könnybe lábadnak. Nem tartom jó ötletnek, hogy Tony most cseszi le, holnapra úgyis mindent elfelejt és kisebb baja is nagyobb annál, mint hogy a bátyja kiáltozását hallgassa. Félreértés ne essék, nem védem, vagy valami, de az időzítés mégsem jó így.

Pár másodperc múlva Lia kapkodva szedi a levegőt, nehezen lélegzik, és hirtelen nagyon megijedek, hogy mi van, ha a drogtól van valami baja.

-Fogd meg! – szól rám Tony, mire rögtön így teszek, hátulról erősen megtartom, Tony pedig két keze közé fogja a lány arcát és próbálja nyugtatni. Egyre hevesebben emelkedik és süllyed a mellkasa, sokkal nehezebben veszi a levegőt és félek, hogy mindjárt elájul itt megint.

-Tony, mi baja van? – kérdezem kétségbeesetten.

-Pánikrohama van! – néz rám egy pillanatra, majd ismét a húgának szenteli a figyelmét és próbálja megnyugtatni. Pánikroham? Mióta? És nekem miért nem mondták el? Mindegy, most nem ez a lényeg, hanem, hogy ne essen semmi baja. Erősen magamhoz húzom, háta a mellkasomhoz tapad, Tony pedig légző gyakorlatokat csináltat vele. Hosszú percek telnek el, mire a könnyei elapadnak és a mellkasa is egyre lassabban emelkedik le és fel. Úgy tűnik vége van, elernyed a karomban és végre szabályosan lélegzik. Tony-val nagyot sóhajtunk, én pedig továbbra is Liát ölelem. Tudom, hogy biztonságban érzi magát a karjaim közt, most pedig pláne, mivel a bátyja nem leplezte, hogy mennyire dühös rá.

-Vigyük haza. – mondom. Tony bólint, de Lia nem nagyon akar elindulni. Beküldöm a bátyját a táskájáért, addig kettesben maradunk. Szembefordítom magammal és a riadt szemeibe nézek.

-Sajnálom. – suttogja szomorúan, mire magamhoz ölelem. Nem szeretem ilyennek látni. Sokkal jobb, ha egymás vérét szívjuk, mint ilyen összetörtnek látni.

-Semmi baj, Kicsim. – simogatom a haját, majd Tony is megjelenik és elindulunk hazafelé.

Prológus

Hello-hello! Íme az új blogom prológusa. Remélem, hogy felkelti az érdeklődést és egész sokan fogjátok olvasni ezt is. Kérlek, hogy iratkozzatok fel, ha időben szeretnétek értesülni a friss részekről.
Igyekszem nem lemaradni a részekkel és kb hetente, vagy két hetente egyet próbálok hozni. Ez a bevezető részecske rövid lett, mint általában minden prológus, de azért bízom benne, hogy tetszeni fog és rendszeresen látogatjátok majd az oldalt. Jó olvasást kívánok hozzá és most nagyon kíváncsi lennék a véleményekre. :))




-Lia, az Isten szerelmére! Igyekezz már, mert elkésünk! - kiabál be a fürdőbe Tony, a bátyám, miközben hajlakkal rögzítem göndör fürtjeimet a tükör előtt.
-Higgadj már le, nélkülünk úgysem kezdik el! - szólok neki vissza. Énekes nélkül koncertet elkezdeni elég macerás lenne, szóval nem tudom, hogy mit aggódik. Egy utolsó pillantással a tükörben, nyugtázom, hogy remekül nézek ki, majd leoltom a lámpát és a szobámba sietek a táskámért. Nyár van, kabát nem kell, bár a túl rövid nadrágomon ez úgysem segítene semmit. De nincs mit tenni, a közönség ezt a kinézetet várja el, így bármennyire is nem én vagyok, ebben jelenek meg a ma esti partin. Mire kiérek a nappaliba, már Adam is ott dekkol a türelmetlenkedő Tony-val az oldalán.
-Szia, Ady! - köszönök rá vigyorogva.
-Natalia. - biccent felém, mire egy szemforgatást kap válaszul. Utálja, ha Ady-nek hívom, én pedig azt, ha valaki a teljes nevemen szólít, úgyhogy kölcsönösen tudjuk egymást idegesíteni vele.
Bezárjuk magunk után az ajtót, kocsiba ülünk és a klub felé igyekszünk, ahol minden pénteken és legtöbbször szombatonként is fellépünk Tony-val. Már közel 3 éve csináljuk és úgy tűnik szeretnek minket. Nem csak ketten vagyunk, ott van még David, Mark és a húga, Ally. Az évek jó kis csapattá kovácsoltak minket és ami ennél is fontosabb, remek barátokat leltünk bennük. Az olyan helyről jövőknek, mint a testvérem és én, szükségünk is van barátokra.
A szüleink autóbalesetben meghaltak, amikor 10 éves voltam. Utána kész rémálom volt az életünk. Árvaházból árvaházba küldtek minket és csak reménykedni tudtunk, hogy nem választanak szét egymástól bennünket, mert azt végképp nem éltem volna túl. A szüleim halála után hónapokig nem beszéltem senkivel, magamban őrlődtem és az lett az eredménye, hogy pánikrohamaim lettek. Tony szerencsére mindig velem volt, ami a mai napig így van és mindig tudta, hogy mit kell tennie. 5 borzalmas évig szenvedtem az árvaházban, mikorra Tony végre betöltötte a 18-at és minden követ megmozgatott, hogy kiszabadítson onnan. Szerzett munkát, egy kisebb lakást és nagy nehezen megkapta az engedélyt arra, hogy a gyámom lehessen. Adam-mel az egyik gyerekotthonban ismerkedtünk meg, azóta pedig elválaszthatatlan barátok a tesómmal. Néha már úgy érzem, hogy két bátyám van. Nem láttam még filmekben sem ilyen szoros barátságot, amiért irigy vagyok rájuk. Félreértés ne essék, nem Adam-re irigykedem, ugyanis a kapcsolatom vele, vagy minek is nevezzem azt a valamit, nagyon hullámzó. Nincs olyan nap, hogy ne kötne belém valamivel, de engem sem kell félteni, szoktam piszkálni rendesen. Tony néha agybajt kap tőlünk, olyankor ki is megy, hogy ne nézze hogyan nyírjuk ki egymást, de ettől függetlenül tudom, hogy ha bármi baj lenne, egy szó nélkül ott lenne és segítene. Volt néhány mély pont az életünkben, de tudtuk, hogy mindenben számíthatunk egymásra és kilábaltunk a legszörnyűbb helyzetekből is. Megmondom őszintén, hogy az éneklés nem áll hozzám annyira közel, mint Tony-hoz, de legalább jól fizet. Bár megvan a maga hátránya, mint minden jól fizető munkának, jelen esetben pedig a részeg parasztok, akiknek nem számít, hogy van-e barátod, vagy sem, bármikor letaperolnak. Már megtanultam kezelni őket, néha egyet-kettőt jól ágyékon rúgok, ha nem ért a szóból, de akkor is kellemetlen tud lenni, mikor egy idegen belemarkol a fenekembe. Bár a barátomat, Nate-et nem nagyon izgatja. Már egy éve együtt vagyunk, de azt hiszem a végét járja a kapcsolatunk. Napok óta nem láttam, de még csak fel sem hívott. Azon sem lennék meglepve, ha rajtam kívül még vagy két barátnője is lenne. Igazából nem tudom, hogy miért vagyok még vele, talán csak azért, hogy ne tűnjek az emberek szemében olyan magányosnak.
-Húgi, kiszállsz még ma, vagy hívjam ide az embereket? - néz rám a tesóm az ablakon keresztül. Azt hiszem elbambultam. Kikecmergek az autóból és követem a fiúkat befelé. Már az ajtóban igazi tömegnyomor van és érzem, hogy hátulról valaki erősen nyom, egyenesen neki Adam-nek, aki előttem van a sorban. Éljenek a péntek esték! Sikerül nagy nehezen megközelítenünk a színpadot, néhányan köszönnek a közönségből, de azért nem számítunk akkora sztároknak, hogy megőrüljenek a látványunktól. Minden héten itt vagyunk és utána rendszerint a tömeggel bulizunk, szóval nem vagyunk tipikus énekesek, akik lelépnek a fellépésük után. A tömeg nagy részét ismerjük, mivel nagyjából csak helyiek járnak ide bulizni, de ahhoz képest, hogy nem lakunk nagy városban, sokszor telt ház van, ami nekünk csak jót jelent.
Felmászunk a lépcsőn, a színpad mögé igyekszünk és köszönünk a többieknek. A srácok kezet fognak, én pedig jól megölelgetek mindenkit. Ally-t egy kicsit tovább szorongatom, mert nagyon jóban lettünk az évek alatt, és mivel csak ketten vagyunk lányok a csapatban, muszáj volt összefogni a pasik ellen.
-Nagyon dögösen festesz. - néz végig a rajtam lévő fehér ejtett vállú felsőn, amiből kilátszik egy kicsit a hasam, és a rövid, koptatott farmeren, ami a combomig ér.
-Azért te sem panaszkodhatsz. - ő is hasonló szerelést visel, megbolondítva egy fekete bőrdzsekivel.
-Színpadra srácok, mert így is csúszás van! - szól be Gabe, aki tulajdonképpen a mindenesünk. Övé a hely, ő felel a zenéért és kb mindenért. Én vagyok az első fellépő és egy duettet énekelek Markkal, szóval a függöny mögé állunk és mikor elindul a zene, a sötét anyag elhúzódik előlünk, mi pedig szemtől szemben találjuk magunkat a közönséggel.