10. fejezet - Kusza érzések

Adam   

   

Hát ezt jól elcsesztem! Soha nem láttam még ennyire csalódottnak és ez az egész az én hibám! Inkább mondtam volna el neki rögtön az egészet. Jó, elrontottam, beismerem, de szerintem kicsit azért túlreagálta a dolgot. Nem mondtam el, de csak azért, hogy ne zaklassam fel még jobban. Ezt már csak meg lehet érteni, vagy nem? Emberből vagyok én is, követek el hibákat, de igyekszem jóvá tenni őket, amilyen hamar csak tudom. Bár most erre nem látok sok esélyt, mert amióta este bezárkózott a szobájába, semmit nem tudok róla. Nem enged be, nem is jön ki, pedig már dél is elmúlt. Szeretném vele nyugodtan megbeszélni a történteket, elmesélni, amiket James mondott és talán el is vinném hozzá a kórházba, ha végre szóba elegyedne velem. De neeem! Minek is tenné? Makacs, mint egy öszvér! Nekem meg pont ebbe a csökönyös némberbe kellett belezúgnom. Tessék, bevallottam! Beleszerettem a legjobb barátom kishúgába. Igen, szemétség, egy disznó vagyok, de ezt nem tudom befolyásolni. Minden olyan hirtelen történt, szép lassan megismertük egymást, aztán plutty! Szeretek vele aludni, mellette ébredni, nevetni, veszekedni, vigasztalni, piszkálni, húzni az agyát, egyszerűen mindent szeretek, ami vele kapcsolatos. A feje búbjától, a lábujja végéig imádom minden egyes porcikáját, meg azt a hisztis természetét is. Sosem volt közömbös a számomra, de ennyire még nem jött fel belőlem ilyen erős érzés senki iránt sem. Hogy mi lesz a vége, azt nem tudom, de elmondani biztosan nem fogom neki. Kisebb bajunk is nagyobb annál, minthogy előálljak még egy szerelmi vallomással is. Na, akkor tuti kiüldözne a világból is!

Kopognak az ajtómon, ez riaszt ki a gondolataimból. Azonnal felpattanok, kinyitom az ajtót és megpillantom a szépséges lányt, aki szőkén még szédítőbb, mint valaha. Arca nyúzott, szeme karikás, tincsei kócosak és a gyűrött pizsamája láthatóvá teszi tökéletes lábait. Na, ebből elég! Nézz a szemébe! Nézz már a szemébe!

-Beszélhetünk? – kérdi halkan, mire elállok az ajtóból, hogy bejöhessen. Leül az ágyra, én meg mellé telepszem és egyfolytában az arcát fürkészem. Látom rajta, hogy küszköd valamivel, valószínűleg nem tudja, hogy mit, vagy hogyan mondjon el nekem.

-Gondolkodtam. És szerintem az lenne a legjobb, ha hazaköltöznél. – mondja lehajtott fejjel, mire teljesen ledöbbenek.

-Mi van? Ezt nem gondolhatod komolyan!

-De igen, Adam! Egész éjjel gondolkodtam és ez tűnik a legjobb megoldásnak. Folyamatosan akad valami nézeteltérés közöttünk és én személy szerint nem bírom, hogy megfojtasz a jelenléteddel. Mindig a nyomomban vagy, egyetlen szabad percem sincs, nem mehetek egyedül sehová, meg miegymás. Értékelem, hogy ennyire betartod, amit a bátyámnak ígértél, de én ezt így nem bírom tovább. Nekem ez túl sok! És akkor még a tegnapiról nem is beszéltem! Nem is értem hogy gondoltad, hogy ilyesmit eltitkolsz előlem. – lemondóan sóhajt, ezzel legalább én is szóhoz jutok.

-Nézd! Egyáltalán nem érzem azt, hogy olyan sok és durva vitánk lett volna, mindössze annyi az egész, hogy mindketten hirtelen haragúak vagyunk, de ezen kívül nagyon jól kijövünk egymással és ezt te is tudod. Az, meg, hogy megfojtanálak, lehet, hogy valamilyen szinten igaz, de csak azért, mert fontos vagy nekem, törődöm veled és vigyázni szeretnék rád, ahogy Tony-nak is ígértem! És mivel tegnap olyan szépen leordítottad a fejem, utána meg ott hagytál, alkalmam sem volt megmagyarázni, hogy mit és miért tettem, szóval most leszel szíves befogni a szádat és szépen végig fogsz hallgatni! És ha utána is azt akarod, hogy elmenjek, akkor megteszem! – csak úgy dőlnek belőlem a szavak, ő meg szerencsére nem szakít félbe.

-Szóval, tudom, hogy hatalmasat hibáztam, amiért nem szóltam, de először mindenképpen szerettem volna beszélni James-szel, hogy a lehető legtöbb információt tudjam neked átadni. És azok után, hogy lecsesztél, meg sem hallgattál és nem volt lehetőségem elmondani, hogy miről beszéltünk. Szeretnéd tudni? – kérdezem, pedig tudom a választ, persze, hogy szeretné. Bólint is, majd folytatom a mondandómat. – Ismeri Tony-t, együtt voltak egész végig és össze is barátkoztak. Elmondta, hogy azt tervezték, hogy meg fognak szökni, mielőtt ugye megtörtént ez a szörnyűség. Tony folyton rólad beszélt, hogy mennyire hiányzol neki és miattad akart mindenáron kiszabadulni abból a rémálomból. De arról is szó volt, hogy mi lesz, ha kijutnak onnan. Ezek az emberek gyilkosok és nem páran vannak, hanem szerte a világon, mindenhol akad belőlük. Szóval Tony-nak mindenképpen menekülnie kellene, elbújni előlük és a világ elől. El kell temetnie a mostani életét, itt kell hagynia a barátait, a családját, téged, engem, mindenkit.

-Nem! Az nem fog megtörténni! – vág közbe ismételten és zaklatottan.

-Pedig így lesz, hogyha élve kijut onnan. El fogjuk őt veszíteni, Lia! És azzal, hogy most engem is ellöksz magadtól, csak ártasz mindnyájunknak. Nekünk kell megoldani ezt a borzalmas helyzetet és együtt, nem pedig dühösen, kétségbeesve, távol egymástól! – próbálom jobb belátásra bírni, nem tudom, hogy van-e egyáltalán valami hatása.

-Nem! Nem! Nem! – felpattan mellőlem és fel-alá járkál a szobában. – Nem fogom elveszíteni a testvéremet! Ha kell, az életem árán is kihozom onnan, utána pedig le sem fog tudni vakarni magáról! Nem fogom őt elengedni és ezt te sem fogod megakadályozni! Menj el, kérlek! Egyedül akarok lenni! – persze, mit is gondoltam, hogy majd én, a tökfej Adam a lelkére tudok beszélni? Na hogyne! Sikert arattam megint!

-Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdezem, mire bólint. – Rendben. Pár perc és itt sem vagyok. – közlöm vele csalódottan és kihúzom az ágy alól a bőröndömet és beledobálom a cuccaimat. Nem tudom elhinni, hogy tényleg kidob. Nem ezt vártam tőle, de nem tehetek mást.

Percek alatt elkészülök és a nappaliban felveszem a cipőmet, majd odalépek elé.

-Ha bármi van, hívj! Bármikor számíthatsz rám és ezt te is tudod! – komolyan nézek rá, majd egy puszit nyomok a hajába és kisétálok az ajtón. Bepakolok a kocsiba, aztán hazaindulok. Lehet, hogy mégiscsak jobb lesz egy kis távolság tőle, bár nem ezt ígértem Tony-nak, de ha Liának most így a legjobb, akkor legyen.

Hazaérkezve, már meg sem lepődöm, hogy a lakótársaim megint a nappali kanapéján rontanak meg két fiatal kiscsajt. Még mindig nem tudom, hogy miért nem a szobájukban csinálják… De arra a kanapéra a biztonság kedvéért nem ajánlom senkinek sem, hogy ráüljön. Nem fárasztom magam a köszönéssel, úgysem figyelnének rám, inkább becibálom a bőröndjeimet a szobámba és bevágom magam mögött az ajtót. Annyira ideges vagyok most, hogy legszívesebben szétvernék valakit! Miért kell mindennek ilyen kurva bonyolultnak lennie? Miért nem lehet egyszerűen megoldani a dolgokat? Egyáltalán azt sem értem, hogy min akadt ki ennyire. Oké, hogy titkolóztam, de emiatt ne harapja már le a fejemet! Kiismerhetetlen számomra ez a lány még ennyi idő elteltével is. Egyszer ilyen, máskor olyan. Ha nem szeretném ennyire, komolyan bolondnak titulálnám, bár lehet, hogy egy minimális szinten az is. Jó, nem komolyan mondom, de ha egyszer az agyamra megy és megőrjít, akkor mérgemben már nem tudok róla mit állítani.

Csengetnek! Azonnal felpattanok, hátha Lia az! Egyrészt nagyon örülnék neki, ha ő állna az ajtó túl oldalán, másrészről pedig tuti, hogy sokkot kapna, ha benézne a nappaliba. De nem ő az, hanem Molly. Csúcs! Más sem hiányzott az életemből.

-Mit keresel itt? – kérdezem unottan.

-Csak meg akartam nézni, hogy hogy vagy. Tegnap nagyon feldúlt voltál. – meg sem várja, hogy beengedjem, már bent is van. A nappaliba pillantva elmosolyodik és kacéran rám kacsint. Az agyamra megy ez a nő, esküszöm. Inkább menjen oda közéjük, engem meg hagyjon a fenébe békén!

-Csodálkozol? Rám másztál! És ha most is ez a terved, akkor nyugodtan elmehetsz! Nincs hozzá kedvem, sőt semmihez sem, szóval szia! – nem érdekel, ha paraszt vagyok, nem akarok most vele dumálgatni.

-Ugyan már! Mondd el mi a gond és megbeszéljük! Mint két jó barát!

-Molly, elfelejted, hogy mi sohasem voltunk barátok!

-Akkor itt az ideje, hogy elkezdjük! – mondja, és leül az ágyamra. Hát nem egy szívbajos csaj, az biztos!

-Jó, beszélgessünk! Úgysem hagysz addig békén! – lemondóan sóhajtok és leülök mellé. Nem tudom igazából, hogy hol kezdjem, vagy hogy egyáltalán mit mondhatok el neki az egészből. Liáról elég kínos lenne beszélni vele, mivel köztudott, hogy utálják egymást, szóval jó tanácsot nem tudna adni, azt meg nem szeretném, ha még jobban keresztbetenne vele kapcsolatban. Egyedül is tökéletesen tönkre tudom tenni vele a kapcsolatomat, nem kell hozzá segítség.

Lia

Na, hol is kezdjem? Á, megvan! Pipa vagyok! Átkozottul pipa! És még csak azt sem tudom, hogy miért! Adam egy barom, ez köztudott! De mégsem tudom, hogy mit csináljak vele! Kidobtam, igen! Kövezzenek meg érte, lőjenek le, vagy mondjanak szívtelennek, nem érdekel, de ezt tartottam akkor a legjobb döntésnek, bár most már kételkedek benne, hogy valóban helyesen döntöttem. Elvégre ő csak segíteni próbált én meg hisztis picsa voltam és nem láttam túl a haragomon. Hiába, nem bírjuk ki egymás mellett, ahogyan egymás nélkül sem. Vagyis nekem már most hiányzik, pedig alig két órája ment el. Mindketten forrófejűek vagyunk és ami nem tetszik, azt kőkeményen a másik szemébe mondjuk! Ezzel nem is lenne baj, ha nem vesznénk össze minden apróságon! De nincs mit tenni, ilyenek vagyunk. És unalmas lenne az élet, ha nem lenne min civakodnunk. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy nap nap után úgy teljen el, hogy minden happy és élünk egymás mellett, mint az 50 éves házasok. Azok nem mi lennénk! Mindkettőnknek szüksége van időnként a tűzre, így érezzük, hogy működik a dolog, még akkor is ha épp egymás torkának esünk. Mert inkább akkor van baj, ha már veszekedésre sem méltatjuk a másik felet. De miről is beszélek most? Hiszen nem is vagyunk együtt, sem semmi hasonló maszlag! Csak két csökönyös marha vagyunk, akik azt sem tudják, hogy mit akarnak az élettől, vagy jelen helyzetben egymástól. Egyre jobban összezavarodok, mert már tényleg fogalmam sincs, hogy hányadán állok vele. Talán később megkeresem, de most van fontosabb dolgom is, minthogy a szívbajaimmal foglalkozzam.

Előkotrom a bátyám kocsikulcsát és kiállok a garázsból a fehér autócsodával. Szívbajt kapna, ha megtudná, hogy a hugicája az ő kocsiját vezeti, de mindezt az ő érdekében teszem. Beüzemelem a GPS-t és elindulok. Rég vezettem már, mert megszoktam, hogy a fiúk mindig elvisznek mindenhová, de hamar megszokom. Tényleg messze van ez a kórház, tehették volna közelebbre is, de mindent megteszek a cél érdekében. Muszáj beszélnem a sráccal, addig úgysem nyugszom meg.

Egész úton gondolkozom, mindenféle hülyeség jár a fejemben, de leginkább az, amit Adam mondott reggel. Nem lehet, hogy ne kapjam vissza a testvéremet. Ha kell, az életem árán is, de kihozom onnan és utána nem fogok többet egy percet sem eltölteni nélküle. Még ha menekülnie kell is, én vele megyek. Nem érdekel semmi és senki, nekem a bátyám kell és mindig megszerzem, amit akarok, bármi áron. Nem fogok holmi emberrablóktól beijedni! Annyi mindenen keresztülmentem már, hogy pont nem ez fog eltántorítani attól, hogy megtaláljam Tony-t. Minden legapróbb információt ki kell sajtolnom a fiúból, hogy valami nyomra bukkanjak. Ha már a rendőrségre nem lehet számítani, akkor magamnak kell cselekednem. Lia kapitány akcióba lendül! Na jó, ez eléggé elcsépelten hangzott, de hirtelen nem jut eszembe jobb.

    Hülye GPS! Körülbelül fél órát keringek a városban, mert ez a gagyi vacak összevissza zagyvál! Ennyit a technikáról! Végül nagy kínok és káromkodások árán megtalálom a böhöm épületet, keresek egy parkolóhelyet, amit persze két kilóméterrel arrébb találok csak, aztán amilyen sebesen csak tudom, szedem a rövid virgácsaimat és a recepciónál megállok. Kézzel lábbal magyarázok a szőke libának, de negyed órába telik, mire felfogja a gyenge agya, hogy kit keresek és végre kiböki a szobaszámot. Elképesztő, hogy milyen debil embereket vesznek fel ilyen helyre! De a szükség nagy úr, vagy hogy szokták ezt mondani a nagyok! Mindegy is, most nem ez a lényeg! Elszambázok a szobáig, kopogok az ajtón, majd benyitok. Egy fiatal srác fekszik az egyik ágyon, eléggé elgyepáltnak látszik szegény, szóval szerintem jó helyen járok.

-Szia. – halvány mosollyal köszönök neki és közelebb sétálok hozzá.

-Helló. – vékony ajkai mosolyra húzódnak és most jövök rá, hogy tulajdonképpen kibaszottul helyes ez a pasi, leszámítva a sebeket és a foltokat az arcán. Soha nem láttam még ilyen különlegesen szürke szempárt, ami titokzatossá, ugyanakkor izgalmassá teszi az arcát. Hosszú szempillái még nagyobbnak láttatják a szemeit, barna kócos haja kisfiússá teszi az arcát és amennyi látszik a testéből, abból arra következtetek, hogy biztosan sportol. Na, elég ebből! Koncentráljunk arra, amiért jöttem. Szóval, hol is tartottunk? Jaa, a sziánál.

-Lia vagyok. – kedvesen bemutatkozom, mire felcsillannak a szemei.

-Tony kishúga. – bólint, mintha ismerne.

-Igen. Nem akarlak zavarni, csak eddig eltitkolták előlem, hogy egyáltalán létezel és muszáj volt idejönnöm. De ha nem szeretnél beszélgetni, akkor elmegyek.

-Egyáltalán nem zavarsz. Legalább nem csak a rendőrök meg az orvosok piszkálnak.

-A családod nem látogat?

-De igen. Csak messze laknak innen és nem tudnak 0-24-ben mellettem lenni.

-Megértem. – bólintok együttérzően. Legalább neki van családja.

-Hiányzik, ugye? – kérdezi, mire a torkom elszorul és könnyek gyűlnek a szemembe.

-Nem is tudod mennyire. És csak egyre rosszabb lesz napról napra.

-Te is hiányzol ám neki. Folyamatosan rólad beszélt. Okos srác, ki fog onnan jutni, majd meglátod!

-Bár már itt lenne. De félek, az még nagyon messze van. – csalódottan sóhajtok fel, majd rá nézek.

-Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövet, hogy elmeneküljön. Csak idő kérdése. Nézd meg, nekem is sikerült! Igaz, kicsit összetörten, de itt vagyok. - néz végig magán.

-Hogy tudsz ennyire optimista lenni?

-Mert csak így lehet túlélni! Az alatt az idő alatt míg ott voltam, csak a remény maradt mindannyiunknak és azt nem adhattuk fel, mert akkor vége. Neked sem szabad! Minden oké lesz. – biztatóan rám mosolyog, ami jelen pillanatban többet jelent bárminél.

-Köszönöm.

-A lovagodat hol hagytad?

-Kit? – értetlenül nézek rá, mire mindentudó vigyor ül ki a fejére.

-Adam-et.

-Nem a lovagom. Sőt, jelenleg a pokolra kívánom!

-Miért? – kíváncsiskodik.

-Mert egy marha! És nem szólt rólad.

-Ugyan már! Csak félt téged! Ódákat zengett rólad tegnap. Odavan érted, te lány! Ne legyél már vele ennyire szigorú!

-De ha mindennel az agyamra megy! Folyamatosan felbosszant valamivel! – panaszkodom.

-Mert hagyod neki! És mert arra kíváncsi, hogy fontos-e neked annyira, hogy veszekedj vele! De azt hiszem a válasz nyilvánvaló! – és megint vigyorog! Agyamra megy már ő is!

-Te valami lélekbúvár vagy, vagy mi?

-Nem, csak van szemem és néha használom is! – rám kacsint, mire elnevetem magam.

-Nem semmi pasi vagy te! – hoppá! Ezt nem kellett volna így nyíltan közölnöm vele, de most már mindegy! Cikiii!

-Tudom! Mondták már! De most komolyan! Menj és beszélj vele! Ne hagyd, hogy lecsapják a kezedről!

-Hallod, felveszlek párkapcsolati tanácsadónak!

-Oké! De csak szólok, hogy drágán dolgozom! – feleli nevetve.

-Te minden pénzt megérsz! – hülyülök, majd kicsit komolyabb témára térek rá. – Mikor engednek ki?

-Hát, ha minden jól megy, akkor jövő héten.

-És utána mihez kezdesz? – faggatom tovább. Nem tehetek róla, érdekel, hogy mi lesz vele.

-Majd meglátjuk. Ha a rendőrség szerint biztonságban vagyok, akkor folytatom tovább az életemet, de ha menni kell, akkor megyek.

-Ez annyira igazságtalan!

-Nekem mondod? De még mindig jobb, mint meghalni.

-Az igaz. – bólintok.

-Na, menj, királylány és keresd meg a lovagodat! – na, ez ilyen mesébe illő szöveg volt. Soha nem mondtak még ilyet nekem, pláne nem egy férfi. De ezt is megéltük!

-Rendben, megyek. De ha már nem leszel itt, akkor hol talállak meg, ha szükségem lenne a tanácsodra? – kérdezem.

-Itt a telefonszámom. Ezen elérsz. – elkéri a mobilomat, pötyög rajta valamit, aztán visszaadja.

-Köszönök mindent, James! Nagyszerű ember vagy! – felállok és rámosolygok.

-Ugyan már! Semmiség. – lazán megrántja a vállát, aztán elköszönök tőle és egyedül hagyom. Nagyon feldobott ez a látogatás és sokkal jobb kedvem lett tőle. Nem semmi srác, soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Remélem, hogy mindenben igaza lesz és Tony hamarosan előkerül, mert már tényleg kezdek kétségbeesni.

Jól eltelt az idő, már kezd lemenni a nap, de még mielőtt hazamennék, Adam-hez veszem az irányt. Muszáj beszélnem vele, délelőtt azt hiszem, túl kemény voltam hozzá. Megérdemli, hogy bocsánatot kérjek. Ilyen is ritkán van, hogy én valakitől is elnézést kérjek és beismerjem, hogy hibáztam, de néha kivételt kell tenni. Este 7 is elmúlik, mikorra megérkezem, remélem azért jó helyen járok, mert még soha nem voltam itt, csak Tony-tól megjegyeztem a címet, mert hát miért ne? Kiszállok, lezárom a kocsit, majd bekopogok az ajtón, amit egy ismerős nyit ki, aki nem Adam.

-Szia. – köszön Molly öntelt vigyorral a fején. Nem kell sokáig néznem ahhoz, hogy lássam, Adam egyik kedvenc pólója van rajta. A rohadt ribanc! Most öljem meg, vagy kicsit később?

-Adam itt van? – kérdezem, mire a mosolya még szélesebb lesz és kinyitja az ajtót, így belátásom nyílik egy helyiségbe, ahol valami gusztustalan ocsmányság égeti ki a retinámat. Jó, nem vagyok egy prűd liba, de ez azért még nekem is sok. Megszámolni nem tudom hány kéz és láb gabalyodik össze a kanapén. Ezek az emberek aztán nem szégyellősek, ami a szexet illeti. Lehet bennem van a hiba, de gyomorforgatónak találom ezt a kis műsort, amit nyújtanak. Szerintem nem is tudják, hogy van közönségük.

-Lia, mit keresel itt? – Adam hangja billent ki a döbbenetből, mire ráemelem a tekintetemet. Egy szál törülköző takarja a csípőjét, a haja vizes fürtökben lóg szanaszét a fején, a mellkasáról kövér vízcseppek gurulnak lefelé az izmos kockákon át, majd eltűnnek a törölköző alatt. Kicsit talán sokáig bámulom, mert torokköszörülésre térek magamhoz.

-Most már én sem tudom. Mi ez itt? Valami kuplerájt üzemeltettek, vagy mi a franc? – nézek rá megvetően. Egyszerűen nem tudom róla elképzelni, hogy ilyen helyen és körülmények között éljen. Vagy lehet, hogy félreismertem.

-Lia, ez nem az, aminek látszik. – próbálja kimagyarázni magát, de azt hiszem, nekem ennyi bőven elég volt.

-Hogyne. Bocs a zavarásért, már itt sem vagyok. – sarkon fordulok és otthagyom a bandát. Szinte futva jutok el a kocsiig, de még mielőtt beülhetnék, utolér és az ajtónak támaszkodik.

-Hadd magyarázzam meg, kérlek!

-Nem! Eleget láttam!

-Állj! Most nem mész el anélkül, hogy meghallgatnál! – megfogja a karomat, én meg próbálom ellökni magamtól, de hiába, ő az erősebb és az is az ő malmára hajtja a vizet, hogy a fedetlen mellkasa alig pár centire van az arcomtól. Istenem, csak ne nézne ki ilyen piszkosul jól!

-Mit akarsz mondani? Hogy nem történt semmi? Hogy véletlenül vagy ruha nélkül, Molly meg a pólódban és a többi meztelen ember a nappaliban, csak pár eltévedt nudista, akik a kanapédon szálltak meg? Vagy mégis mivel akarsz megint megetetni? Hallgatlak! – esek neki dühösen.

-Én… Nem tudom hogy magyarázzam meg! Semmi közöm Molly-hoz, nem történt köztünk semmi és nem is fog. A nappaliban meg… ők a lakótársaim és igen, gáz amit művelnek, de én már megszoktam. És nem, soha nem csináltam még olyasmit, mint ők és nem is áll szándékomban! – magyarázkodik, de nem tudom, hogy mit higgyek el ebből az egészből és mit nem.

-Hagyjuk! Nem tartozol nekem elszámolással! – kirántom a karomat a szorításából és ellököm az útból, majd kinyitom az ajtót. De még mielőtt beszállnék, olyat mond, amitől a szívem kihagy.

-Lia, kérlek! Én…. Szeretlek! – bátortalanul ejti ki a kis kilenc betűs szót, amitől a szívem összeszorul, a gyomromban milliónyi pillangó repked, a torkomban pedig akkora gombóc keletkezik, hogy alig kapok levegőt. Most erre mit kéne mondanom? Hogy én is szeretlek? Vagy mégis mit? Egyáltalán komolyan mondja? Vagy ez is csak olyan Adam-es szívatás? Az arca komolynak tűnik, a tekintete végig rajtam nyugszik, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is reagálni rá. Inkább fogom magam és még mielőtt meggondolhatnám, hogy mit is teszek, bepattanok az ülésre és amilyen gyorsan csak tudok, elhajtok onnan. Távol kell tőle kerülnöm. A lehető legmesszebbre kell tőle menekülnöm.

9. fejezet - Titkok és hazugságok

Hahó! Itt a folytatás! :) Nagyon köszönöm ismételten a sok-sok komit, remélem ez a kis bonyodalmas, vitás rész is bejön majd nektek. Jó olvasást és várom a véleményeket! :)

Adam

Újabb napok telnek el tétlenségben. Lia meggyógyult, a rendőrök nyomoznak, de mindenki csak hallgat, nem mondanak semmi újat, engem meg gyötör a lelkiismeret furdalás. Még mindig nem szóltam a srácról Liának, és azt veszem észre rajta, hogy sejti, hogy valami nem okés, mert hirtelen bizalmatlan lett velem szemben. Jó, ezt mondjuk nem csodálom, de nem akarom addig a felesleges részletekkel gyötörni, míg nem tudok meg valami biztosat. Remélhetőleg estére már őszintén beszámolhatok neki a történtekről, ugyanis a százados tegnap este felhívott, hogy a fiút sikerült kihallgatniuk és engedélyezte, hogy ma meglátogassam a kórházban. Nem mondott semmit a kihallgatásról, valószínűleg megvárja, míg beszélek a sráccal, mert mondta, hogy közvetlenül utána menjek be a kapitányságra. Délután még dolgoznom is kéne a kávézóban, úgyhogy ez egy hosszú nap lesz. Lia még semmiről nem tud és nem igazán szeretném egész napra magára hagyni, de sajnos nem tehetek mást. Az utóbbi napokban egészen megnyugodott, rendesen evett és még beszélgetett is velem, aminek örülök is, meg nem is. Ki kéne ugranom a bőrömből, amiért kezd megnyílni nekem, de nem tudok a szemébe nézni, ezért inkább kerülöm a beszélgetést is. Tisztában vagyok vele, hogy egy címeres ökör vagyok, de jelenleg jobban tartok a mai találkozástól, mint Lia haragjától. Bár lehet, hogy fordítva lenne jobb.

A laptopján kikeresem a kórház címét, amíg ki nem jön a szobájából, gyorsan lefirkantom, aztán kilépek és leteszem a gépet az asztalra. Remek az időzítésem, pont akkor lép ki a nappaliba, amikor a zsebembe dugom a cetlit.

-Reggelt! – nyújtózkodva köszön és lehajol, hogy egy puszit nyomjon az arcomra. Mostanában szokásává váltak a jó reggelt és jó éjt puszik, amik egyáltalán nincsenek ellenemre, sőt!

-Hogy aludtál? – kérdezem, miközben viszonzom a pusziját.

-Mint a bunda. – feleli és lehuppan mellém.

-Ennek örülök. – szerencsére napról napra egyre jobban és nyugodtabban alszik, nem gyötrik rémálmok. Ezt szívesen betudom annak, hogy egy ágyban alszunk, de nem akarok már öntelt hólyag lenni, úgyhogy csak csendben elmosolyodok magamban.

-Beszélnünk kellene valamiről! – kezdek bele, mire felém fordul és minden figyelmét nekem szenteli, amit annyira imádok.

-Hallgatlak.

-Az a helyzet, hogy délelőtt el kell intéznem pár dolgot, délután pedig dolgoznom kell. És tekintve a múltkori kis incidenst, szerintem nem lenne túl jó ötlet, ha Molly-val egy légtérben lennétek.

-Nem találtál még bébiszittert mellém? – kérdezi gúnyosan.

-Lia, nem erről van szó!

-Menj, ha dolgod van! Elvagyok egyedül, nem gyújtom fel a házat, nem leszek öngyilkos és nem rendezek oltári nagy bulit!

-Nem azért mondtam!

-Tudom, hogy miért mondtad! Nagylány vagyok, megleszek pár óráig, nem kell rám vigyázni!

-Jó, jó! Nekem lassan mennem kell! Este jövök. És hívj, ha bármi van! – felkelek mellőle, homlokon puszilom és zsebre rakom a mobilomat.

-Igenis apuci! Szólni fogok! – rám vigyorog, mire összeborzolom a haját és elindulok még mielőtt meggondolnám magam és mindent kitálalnék neki.

Beleütöm a GPS-be az úti célomat és beindítom a kocsit. Nem szeretek így vezetni, de ha egyszer nem tudom, hogy merre kell menni, akkor kénytelen vagyok. Másfél óra is eltelik, mire odatalálok, még jó, hogy korán indultam, különben az egész napom rámenne a kocsikázásra. A recepción megmondom a srác nevét, akit James-nek hívnak. A recepciós hölgy, miután kigyönyörködte magát bennem, végre elárulja a szobaszámát, én pedig „kedvesen” rávigyorgok és már ott is hagyom. Elképesztő, ahelyett, hogy a munkájukat végeznék, leállnak flörtölni! Az eszem megáll!

Sietősen szelem át a folyosót és amint megpillantom a szobaszámot, egy pillanatra megtorpanok az ajtó előtt. Nyilván pofátlanság ideállítani csak úgy és kifaggatni szerencsétlent, de Tony érdekében bármit megtennék. Halkan bekopogok, aztán lassan benyitok. Üres ágyakat pillantok meg először, majd a sarokban lévő ágyra nézek, ahol egy bekötözött fejű, gipszelt karú és lábú emberke fekszik. Közelebb lépkedek hozzá és megnézem, hogy ébren van-e. A szemei nyitva vannak, de az egész arca tele van horzsolásokkal és kék-zöld foltokkal. Jól megjárta szegény.

-Szia. Te vagy James? – kérdezem és kihúzom az ágy melletti széket, majd ráülök.

-Igen. – feleli nehézkesen.

-Adam vagyok. Tudom, hogy pofátlanság, hogy csak úgy rád rontok és ígérem, hogy nem zavarlak sokáig, de a rendőröktől tudom, hogy te is a vonaton voltál akkor. Én csak szeretnék kérdezni pár dolgot. – zavartan kezdek bele a mondandómba, azt se tudom, hogy mit mondjak és mit kérdezzek, de szerencsére közbeszól.

-Elhurcoltak minket. Egyik pillanatban még néztem az ablakban az elsuhanó fákat, aztán hatalmas csattanás, sikoltozás és pánik tört ki. Mindenki, aki tudott mozogni, próbált menekülni, aki észnél volt, segített a sérülteken, aztán egyszer csak megrohanták a vagonokat, fegyvert fogtak ránk és akit csak mozdítani bírtak, lerángatták a vonatról. Persze, csak minket, fiatalokat. Az idősekkel nem foglalkoztak, volt, akibe bele is rúgtak, mert útban volt. Egy sötét kamionba lökdöstek be, megfenyegettek, hogy ha megszólalunk, akkor megölnek mindnyájunkat. 3 lány volt köztünk, őket próbáltuk nyugtatni és távol tartani azoktól az állatoktól, de egyiküket nem sikerült megvédeni. Kiráncigálták tőlünk, majd egy óra múlva visszalökték közénk szakadt ruhákban, koszosan és meggyalázva. Ekkor nem bírtam tovább és nekimentem az egyiküknek. Nem tudom, hogy mi ütött belém, meggondolatlanul cselekedtem, amiért ez lett a jutalmam. – szaggatottan beszél, de annyira iszom a szavait, hogy mindent felfogok a legutolsó hangig. – Öten jöttek rám, ott ütöttek, rúgtak, ahol értek. Azután nem emlékszem semmire, itt tértem magamhoz. – ezzel elhallgat, a plafont nézi, én meg próbálom megemészteni a hallottakat.

-A legjobb barátom is eltűnt. – nyögöm ki kis idő múlva, mire rám emeli a tekintetét.

-Hogy hívják?

-Tony Willson. – felelem, mire elmosolyodik.

-Belevaló srác. Vele beszéltem a legtöbbet, már amennyit beszélni lehetett.

-Jól van? Nincs baja? – kérdezem azonnal.

-Nincs semmi baja. Már elterveztük, hogy megszökünk onnan, csak még azt nem tudtuk, hogy hogyan. Úgy véltük, hogy egyszer muszáj lesz valahol megállnia a kamionnak és akkor majd akcióba lendülünk, de a hülye húzásommal valószínűleg őket is veszélybe sodortam. – mondja szomorúan.

-Erre ne gondolj! Nem is tudod, hogy mennyit segítesz most a rendőröknek. – biztatni próbálom, de nem járok sok sikerrel.

-Igazából semennyit. A franc tudja, hol járnak már azóta.

-De legalább tudjuk, hogy élnek!

-Még! Nézd, ezek az emberek állatok! Én is csak azt remélem, hogy azt hiszik, hogy meghaltam, máskülönben biztosan addig keresnének, míg ki nem nyírnak. Túl sokat tudok róluk, ahogyan a többiek is. – látom a komolyságot és a félelmet a szemében. Tulajdonképpen igaza van. Ha valamilyen csoda folytán Tony megmenekülne onnan, örök életében bujkálnia kellene előlük. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Fogva tartottnak lenni, vagy minden egyes nap azon rettegni, hogy mikor tartanak fegyvert a fejéhez.

-Annyira rossz ez a tétlenség. Neked sem mondtak semmit a rendőrök? – kérdezem reménykedve.

-Csak a szokásos sablon dumát. Nézd, Tony okos srác, biztos, hogy kitalál valamit, hogy meglógjon. Már csak azért is, mert folyamatosan a húgáról beszélt! – mondja, mire halványan elmosolyodom.

-Igen, imádják egymást.

-Fel a fejjel, haver! – még ő próbál engem biztatni, aki itt fekszik egy kórházi ágyon összeverve. Nem semmi srác.

-Nekem lassan mennem kell. Köszönöm, hogy elmondtad, hogy mi történt. – felállok, visszarakom a széket a helyére és finoman megütögetem az ép karját.

-Én köszi, hogy benéztél. – rám mosolyog, majd lassan felém nyújtja a karját, hogy kezet rázzunk.

-Elképzelhető, hogy még benézek. – mondom, mert tényleg érdekel, hogy mi lesz vele.

-Várlak. Én nem megyek sehová. – elvicceli a dolgokat, látja, hogy mennyire feszült vagyok. Elköszönök tőle és kisietek az autóhoz.

Hát mit mondjak… Nagyon megrázott ez az egész helyzet. Sajnálom szegényt, mert jó gyereknek tűnik, de ő legalább már kikerült onnan. Remélem, hogy a rendőrök kitalálnak valamit, mert ezt a tétlenséget képtelenség kibírni.

Majdnem dél van, mikorra a kapitánysághoz érek. Remek, a munkából már el is késtem. Sietős léptekkel szelem át a folyosót és bekopogok a százados irodájába. Kikiáltja, hogy menjek be, mire így teszek.

-Adam, üljön le.

-Kösz, de sietek! Nyögje ki gyorsan, hogy mit akar, mert már így is elkéstem a munkahelyemről. – sürgetem.

-Csak azt szeretném tudni, hogy mit mondott önnek James.

-Ugyanazt, amit maguknak! Komolyan ezért hívott ide? Azt hittem, hogy kitaláltak valamit, vagy nyomra bukkantak! – fakadok ki, megjegyzem jogosan.

-Higgye el, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, de minden egyes apró részletet tudnunk kell. – mondja, mire sóhajtok egyet és részletesen elmondom, amiket James mondott pár órája. Jegyzőkönyvbe veszi, aztán elindulok dolgozni. Alig másfél órát kések, de most már mindegy.

-Adam, hol a fenében voltál eddig? Legalább szólhattál volna, hogy késel! – sipákol Molly, mikor bemegyek az öltözőbe.

-Bocs, de halaszthatatlan dolgom volt. – tudom le ennyivel a választ és kiszedem a szekrényből a munkaruhám, majd átöltözöm. Nem értem, hogy miért marad bent és bámul, ahelyett, hogy kimenne, de annyira belefeledkezem a gondolataimba, hogy nem igazán érdekel.

-Tudod, még mindig veszettül jól nézel ki. – ráérősen legelteti rajtam a szemét, én meg nem tudok elég gyorsan öltözni. Nem szeretek vele kettesben maradni, mert szinte mindig rám mászik, amit legtöbbször hagyok is, de most ehhez nincs hangulatom. Gyorsan felkapom a cipőmet, majd elvonulok mellette, hogy kimenjek az öltözőből, de kezét a mellkasomra teszi és eltol az ajtóból.

-Mit akarsz, Molly? – kérdezem sóhajtva.

-Látom, hogy feszült vagy. Mit szólnál, ha segítenék egy kicsit kiereszteni a gőzt? – kacéran felvonja a szemöldökét és a nyakamhoz hajol, de eltolom magamtól.

-Hagyjuk ezt most. Dolgoznom kell. – finoman arrébb lököm és kinyitom az ajtót.

-Ez Lia miatt van, igaz? Az a kis penészvirág telebeszélte a fejed! – szól utánam utálatosan, mire visszafordulok.

-Liának ehhez semmi köze! – vagyis van, de erről neki nem kell tudnia. – Szállj le rólam, Molly, nem mondom el még egyszer! – figyelmeztetem és ott hagyom az öltözőben. Egyszerűen nem hiszem el, hogy mindig csak a szexen jár az esze. Azzal még nem is lenne baj, csak engem hagyna békén! Kezdem unni ezt az egészet.

Lia

Borzalmas hetem volt. Ez a betegség kivette az összes energiámat. Adam persze mellettem volt és segített, de nem tudom hova tenni a viselkedését. Úgy érzem, hogy végre kezd leomlani a fal, ami kettőnk között emelkedik, de ő meg egyre távolságtartóbban viselkedik velem. Nem tudom ezt mire vélni, nem néz a szemembe, kerüli a beszélgetéseket, de ugyanakkor gondoskodik rólam, és éjszakánként velem alszik, hogy ne álmodjak rosszakat. Olyan, mintha két énje lenne. De nekem nem kell csak az egyik. Lehet, hogy önzőség, de én azt az Adam-et szeretem, aki normális, akivel lehet beszélgetni, hülyülni és még veszekedni is. Igen, azt mondtam, hogy szeretem. Hogy szerelemmel-e, azt még nem tudom, de kötődöm hozzá valamilyen formában. Bármennyire is nem helyes és nem lenne szabad, attól még ez van. Igyekszem elnyomni magamban ezt az érzést, amennyire csak tudom, mert most Tony-n kívül nincs más fontosabb dolog az életemben.

Apropó, Tony! Nagyon fura, hogy napok óta nem jelentkezik a rendőrség, és egyben borzasztóan idegesítő is. Nem tudom hova tenni ezt az egészet. Egyszer minden erőmmel reménykedek, azután teljesen semmivé foszlik minden és csak a kétségek meg a rémesebbnél rémesebb gondolatok maradnak a fejemben.

Mára úgy tűnik magamra maradtam, amit abszolút nem bánok, már nagyon vágytam egy kis egyedüllétre. Adam minden percem leköti, ami legtöbbször jó, de néha már szabadulnék tőle egy kicsit, mert úgy érzem sokszor, hogy megfojt. Persze nem szó szerint, de akkor is.

Elhatározom, hogy ezt a napot magamra szentelem, úgyhogy felkapok egy nadrágot meg egy pólót és elmegyek a fodrászomhoz. Nem árt a hajamnak egy kis felfrissülés. Finom világosbarnás árnyalatot kap, amit imádok. Igazi nyári szín, teljesen beleszerelmesedek, amikor megpillantom a tükörben magamat. Hálás köszönetet mondok ezért a remekművért a fodrászomnak, majd elindulok, még nem tudom, hogy hova. Út közben üzenetem érkezik, már azt hiszem, hogy Adam ír, de amikor megpillantom a kijelzőt, látom, hogy Nate az. Megnyitom az üzenetet, amiben az áll, hogy találkozni akar velem. A múltkori után nem szívesen beszélek vele, nagyon nem esett jól, amit a bátyámról mondott. Végül megenyhülök és visszaírok neki, hogy jöjjön az egyik kedvenc kávézómba, majd ott várom. Na persze nem oda, ahol Adam dolgozik. Már a hideg is kiráz attól a helytől.

   Karamelles latte-t kérek és leülök az egyik kinti asztalhoz, míg Nate megérkezik. Fogalmam sincs, hogy mit akar mondani, szerintem nincs is miről beszélnünk, de azért kíváncsivá tett.

-Szia, Lia. – megijedek, amikor kihúzza a mellettem levő széket és lazán levetődik mellém.

-Szia. – köszönök közömbösen, majd megköszönöm a pincérnek a habos csodámat. Pár pillanatig engem néz, mire felvonom a szemöldököm és végre abbahagyja.

-Jó, csak azért jöttem, mert sajnálom a múltkorit. Paraszt voltam, de Adam felbosszantott és csak kicsúszott a számon. – annyira őszintének tűnik megint, hogy majdnem elhiszem.

-Nem biztos, hogy meg tudok bocsátani, Nate. A bátyámról van szó! Őt bántottad, amivel a legnagyobb fájdalmat okoztad nekem. Tudod, hogy Tony nekem a legfontosabb és mégis ilyet mondtál róla.

-Lia, mondom, hogy sajnálom! Hibáztam, de ennél többet nem tudok tenni! Amúgy meg tudod, hogy nincs elveszve a remény, főleg, hogy megtalálták azt a srácot. – mondja, mire értetlenül nézek rá.

-Mi? Miféle srácról beszélsz?

-Hát, akit egy út szélén találtak megverve! De te erről miért nem tudsz? Nem szóltak a rendőrök? – kérdezi ő is értetlenkedve.

-Hát valahogy elfelejtették. De akkor most mondj el mindent, utána pedig megyek a rendőrségre! – sürgetem idegesen. Mi az már, hogy fontos információkat hallgatnak el a bátyám hollétéről?

Elmond nekem mindent töviről hegyire. Hogy találtak egy fiút félholtra verve egy út szélén, hogy a rendőrség kihallgatta és ő is a vonatról tűnt el, hogy bezárták az elrabolt embereket egy kamionba étlen, szomjan, hogy megerőszakoltak egy ártatlan lányt, én meg azt hiszem, sokkot kapok.

-Jézusom. De nekem ezt miért nem mondta senki? És te miért tudsz ennyit? – faggatom tovább.

-A nagybátyámtól. Rendőr. És nem tudom, hogy miért nem tudsz róla.

-Várjunk csak. Smith százados foglalkozik az ügyünkkel. Ő a te nagybátyád? – kérdezem döbbenten.

-Igen. Az anyám bátyja. – bólint.

-Miért nem mondtad nekem?

-Hát mert nem voltunk épp beszélő viszonyban.

-Most azonnal beszélnem kell vele! – jelentem ki határozottan.

-Gyere, elviszlek. – ajánlja fel, amit rögtön el is fogadok. Kifizetem a kávémat, majd szaladok is utána. Még jó, hogy kocsival van. Nem tudnék egy perccel sem többet várni, mint amennyi ténylegesen szükséges. Idegesen dobolok a lábamon az út alatt, majd amikor végre leparkol az őrs előtt, azonnal kipattanok a kocsiból és becsörtetek az épületbe. Kopogás nélkül nyitok be a százados irodájába, de jelenleg nem érdekel, ha paraszt vagyok.

-Natalia! Miben segíthetek? – kérdezi totálisan higgadtan, amivel csak még jobban felbosszant!

-Mondjuk abban, hogy megmagyarázhatná, hogy miért titkol el előlünk fontos információkat a bátyámról kapcsolatban? Miért nem lehet tájékoztatni a hozzátartozókat? – esek neki teljesen jogosan.

-Higgadjon le, kérem. Adam-et tájékoztattam a minap, ő pedig nem akarta önt felzaklatni, amíg nincs biztos információnk a testvére hollétéről.

-Hogy mi? Adam tudott róla? – fakadok ki.

-Igen. Ma délelőtt meglátogatta a fiút a kórházban. Elmesélte, hogy Tony is ott van, azon a kamionon, mesélt a körülményekről és mindenről. Csak azt akartuk ezzel a beszélgetéssel elérni, hogy jussunk valamire, és lássuk be, egy aggódó, feldúlt kishúg csak gondot okozott volna.

-Gondot okoztam volna? Magának teljesen elment az esze? A testvéremről van szó, ember! – kiabálok magamból kikelve.

-Lia, nyugi. – hallom meg Nate-et mögöttem.

-Hát ez remek! – fogom magam és ott hagyom őket. Ilyen a földön nincs, komolyan mondom! Már a rendőrségben sem bízhat az ember? Adam-et meg kinyírom, ha hazajön, az biztos! Hogy képzeli, hogy eltitkol előlem ilyen dolgot? Ekkora barmot!

Szinte rohanok hazáig, a lábaim alig bírják tartani a testemből kiáramló feszültséget, így 20 perc alatt megérkezem. Dühösen csapom földhöz a táskámat, bevágom a legközelebbi sarokba a cipőmet és nem tudom, hogy most ordítsak, verjem a falba a fejemet, vagy higgadjak le inkább, mielőtt még felrobbannék.

Ledobom magam a kanapéra, az ölembe veszem a laptopomat és a keresési előzményekben kutakodom. Persze, hogy nem volt annyi esze, hogy ha már a gépemen nyomoz, akkor eltüntesse a bizonyítékot. Az e-mail fiókjába nem tudok belépni, de azzal is bőven megelégszem, hogy találok egy címet. Megnézem a térképen és kiderül, hogy egy kórház van ezen a címen. Remek.  Szóval tényleg meglátogatta a srácot. Ekkora egy hazug szemétládát! Na, csak érjél haza, drága barátocskám!

Fel-alá járkálok a házban, míg meg nem hallom az autó csapódását, egy perccel később pedig az ajtó nyílását.

-Szia, tökmag! – köszön és még azt is elviselem, hogy a hajamba puszil, pedig legszívesebben a torkának ugranék. De mindent a maga idejében.

-Elintézted a dolgaidat? – kérdezem higgadtan.

-Aha. – feleli, miközben a konyhába indul.

-És miket csináltál? – puhatolózom, hátha végre kiköpi az igazat.

-Ezt is, azt is. – hárít, majd leül az asztalhoz egy üveg vízzel.

-Adam, miért hazudsz? – teszem fel a kérdést, mire végre a szemembe néz.

-Mi? Miért hazudnék?

-Tudok mindent. A talált fiúról, arról, hogy ma nála voltál és hogy eltitkoltad előlem. – még mindig nyugodt a hangom, de eddig tudtam türtőztetni magamat. – Mond, mégis mi a jó büdös francot képzelsz magadról? Tony-ról titkolsz el előlem dolgokat? Magadnál vagy, ember? – magamból kikelve ordítok vele, ezt azért soha nem gondoltam volna róla.

-Lia, higgadj le, kérlek! Csak azért csináltam, mert nem akartalak a részletekkel traktálni. Ma este mindenféleképpen elmondtam volna neked mindent, csak meg akartam várni, míg beszélni tudok James-szel és akkor konkrétumokkal tudnék szolgálni. Ne haragudj rám ezért, de ezt láttam a legjobb megoldásnak. – totál nyugodtan beszél hozzám, miközben feláll és velem szembe kerül, de fel sem fogom, hogy miket zagyvál, mert konkrétan füstöl a fejem a méregtől.

-Hatalmasat csalódtam benned, Adam. Nem gondoltam volna, hogy napokon keresztül képes vagy a szemembe hazudni! Semmit nem gyűlölök jobban a hazugságnál és pont tőled nem vártam volna. El sem hiszed, hogy mennyi időbe és energiámba telt, hogy megbízzak benned, erre te elárulsz? Hát elmész te a picsába! – szinte fröcsögöm a szavakat, erősen meglököm a mellkasát, aztán ott hagyom. Nem tudok most ránézni. Nem tudom megérteni, hogy ezt művelte velem. Ennyit az emberek megbízhatóságáról és szavahihetőségéről. Nem is értem miért csodálkozik mindenki, hogy bizalmatlanok vagyunk. Miért kéne bízni bárkiben is? Ezért? Ezért, hogy hátba támadjanak? Hogy eláruljanak? Hogy hazudjanak? Gusztustalan ez az egész! Bár, nem is tudom, hogy mire számítottam.

8. fejezet - Koncert, vagy valami olyasmi...

Halihó! :) Meghoztam a folytatást. Nem győzök elég köszönetet mondani a hozzászólásokért, annyira boldoggá tesztek velük, hogy komolyan egy élmény írni utána, miután elolvastam őket.
Remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog és kíváncsian várom a véleményeket. Jó olvasást! :)

Lia

-Lia! – valaki lökdös. A fene essen belé, hogy nem hagy aludni. Tuti, hogy Adam az, de kibelezem érte.

-Adam, hagyjál már! – nyöszörögve fordulok meg a másik oldalamra és a fejemre húzom a takarót. Fázom, fáj a fejem és a torkom és aludni akarok!

-Lia! Ally van itt! – lehúzza rólam a takarót és felhúzza a redőnyt, a fény meg kisüti a szemem. Kb mint egy vakond, úgy nézek most ki.

-Húzd vissza! Ally csak 11-kor jön. – könyörgök neki, de nem teszi azt, amit mondok.

-Fél 1 van, és eddig háromszor szóltam, hogy kelj fel! – hunyorogva ránézek és hitetlenül csóválom meg a fejem. Nem rémlik, hogy szólt volna. Megnézem az időt, ami tényleg az ő igazát mutatja, majd sóhajtva lerúgom magamról a takarót és feltápászkodok.

-Jól vagy? – furán néz rám, én meg furán érzem magam.

-Fogjuk rá. – remek, a hangom a béka segge alatt van. Olyan rekedt vagyok, mint egy rossz fazék. Szép estének nézünk elébe.

-Gyere ide! – meg se várja, hogy megmozduljak, maga elé húz és a homlokomra teszi a kezét. – Lázas vagy, fal fehér és tiszta könny a szemed. Feküdj vissza, hozok lázmérőt és ma nem mész sehová! – parancsol rám szigorúan, de azért egy puszit nyom a homlokomra.

-De a koncert! – ellenkezek, de már az ágyban fekszem és a takarót húzza rám.

-Majd beszélek Gabe-el! – mondja és kimegy a szobámból. Fél perc múlva megint nyílik az ajtó, de most drága barátnőm ront be rajta és az ágyamra ugrik.

-Beteg vagy? Ne mááár! Nem bírom ki egyedül az estét. – szomorúan néz rám, és ahogy jobban szemügyre veszem az arcát, észreveszem, hogy talán még nálam is rosszabbul van. Már két éve bele van esve Tony-ba és nem is gondoltam, mennyire rossz lehet neki. Csak a saját hisztimmel voltam elfoglalva, nem foglalkoztam sem a legjobb barátnőmmel, sem a barátaimmal, sem pedig azzal, hogy Adam mennyit kínlódik, hogy nekem jó legyen. Egy önző barom vagyok, az a nagy helyzet.

-Valahogy rábeszélem Adam-et, hogy vigyen el, jó? Nem hagylak magadra. – biztatóan rámosolygok és megsimogatom a karját. – Hogy vagy? Sajnálom, hogy elhanyagoltalak az utóbbi pár napban. Pocsék barát vagyok! – kérek elnézést.

-Lius, Tony a bátyád, megértem, hogy magadba zárkóztál. Tökéletes barát vagy, jó? Nekem legalábbis. – néz rám könnyes szemekkel, én pedig felülök és szorosan megölelem. Egyikünknek sem könnyű most, és ezentúl igyekszem nem csak magammal foglalkozni, hanem a többiekkel is.

-Ally, te is beteg akarsz lenni? – Adam hangjára elengedem a szőkeségemet és elveszem a felém nyújtott lázmérőt.

-Ami azt illeti, nincs kedvem menni este! – hajtja le a fejét szomorúan.

-Kibírjuk, jó? – nézek rá, mire csipog az a vacak és visszaadom Adam-nek.

-Mi ez a többes szám? Megmondtam, hogy maradsz itthon a seggeden. Tessék! – nyújtja felém ismét a mérőt. – 39 fokos lázad van! Így akarsz te emberek közé menni?

-Adam, ne vitatkozz velem, kérlek! Ally-nek szüksége van rám, ahogy a fiúknak is, úgyhogy betegség ide, vagy oda, megyek ma este! Vagy veszekszel velem tovább, vagy hozol nekem lázcsillapítót és velem jössz! De ha az előbbit választod, akkor ki is mehetsz! – nézek rá komolyan. Tudom, hogy neki van igaza, de ez most nem rólam szól.

-Jólvan. Egy dal, nem több! Bár a hangoddal csoda lesz, ha egy sort ki tudsz tisztán énekelni!

-Rendben. – egyezek bele. Már az is nagy szó, hogy egyáltalán belement.

-Tessék! Vedd be, aztán aludj egyet. Ötkor felkeltelek. – nyújt át egy szem gyógyszert és egy bögre teát. Teszem, amit mond, majd Ally elköszön tőlem és elmegy. Kicsit több időt szerettem volna eltölteni vele, de megértem, hogy nem ül az ágyam mellett, amikor alig élek.

-Adam, nem vagyok pisis, egyedül is be tudok takarózni. – morgolódok, mert nem szeretem, ha gyereknek néznek.

-Hallgass, és aludj, különben nem mész sehova! – még parancsolgat is! De most az egyszer hagyom, nincs erőm veszekedni vele. Nyakig betakar, majd megint megpuszilja a homlokom, mintha így hamarabb elmúlna a lázam… Mindegy, azért jól esik. Hallom becsukódni az ajtót, amikor kimegy, majd szinte azonnal elalszom.

    -Ébresztő! – csak még öt percet, vagy öt órát inkább! Fáradt vagyok, alig tudom kinyitni a szemem, de azért megteszem. Adam aggódó tekintettel néz rám, majd rögtön megméri a lázam.

-Nem ment lejjebb. Biztos, hogy el akarsz menni? Ne vigyelek inkább orvoshoz?

-Jól vagyok, tényleg! Ne aggódj ennyit! – halványan rámosolygok, mire megsimogatja az arcom.

-Mennyi az idő?

-Öt múlt. Ideje felkelni.

-Igaz. Nincs az az idő, ami alatt embert varázsolok magamból. – kimászok az ágyból és a szekrényem felé megyek.

-Ne vidd túlzásba. Had lássa csak Gabe, hogy mennyire nem akarsz ott lenni.

-Mit ajánlasz? – kérdezem, miközben kinyitom a szekrényajtót. Szétnéz, majd kikap egy cicanadrágot és a fehér „Lia” feliratú kapucnis pulcsimat, amit még tőle kaptam a szülinapomra és a kezembe nyomja. Nem éppen fellépő ruhák, de abban igaza van, hogy nem érdekel az egész.

Bemegyek a ruhákkal a fürdőbe, magamra kapom őket, majd megfésülöm a kócos fejemet és igazából leszarom hogy nézek ki. Sminkkel hiába bajlódom, úgyis lefolyna a fejemről, mert a láztól, mindig kiver a víz, a hajam sem különösebben érdekel, és a ruhám meg főleg. Szeretem ezt a pulcsit, és ahogy látom Adam is. Picit nagy rám, de pont ez benne a jó.

Miután elkészülök, visszamegyek a szobámba, elrakom a telefonomat és kimegyek a nappaliba. Adam nincs itt, valószínűleg ő is készülődik. Tényleg nem érzem magam valami jól, de Ally miatt megteszem.

-Biztos, hogy ne maradjunk itthon? – guggol le elém, miközben a tenyerembe temetem az arcom.

-Menjünk. – felkelek a kanapéról, felveszem a cipőmet, aztán elindulunk.

-Ha rosszul vagy, azonnal szólj és jövünk haza, rendben? – néz rám, miután kinyitja nekem az ajtót. Hamar ideértünk, a parkoló dugig van, az ajtóban pedig kígyózva állnak az emberek. Bólintok a kérdésére, majd kiszállok és elindulunk a hátsó ajtó felé. Bent már várnak a többiek és amikor Gabe rám néz, szörnyülködve legelteti rajtam a szemét.

-Lia, ugye még átöltözöl?

-Elhitted!

-Így nem mész fel a színpadra biztos!

-Akkor haza is mehetek. Nekem mindegy. – alig bírom végig mondani a mondatot, már be is rekedek.

-Nézz már magadra! Úgy nézel ki, mint aki futni megy. Eljössz melegítőbe, smink nélkül és kócos hajjal? Ennyire igénytelen vagy? – rám kiabál, mire Adam elé áll. Ajaj, ebből balhé lesz!

-Na ide figyelj, te seggfej! Szállj le Liáról, de nagyon gyorsan, mert szétszedlek! Nézz már rá! A testvére napok óta eltűnt, hangja alig van, lázas és csoda, hogy még áll a lábán, de mégis itt van a szaros bulidon! Vagy eldugulsz, vagy hazaküldöm az összes embert és lesheted, hogy hol a pénzed! – húha. Nem láttam még ilyen dühösnek sosem.

-Színpadra! – szól ránk, mint aki meg sem hallotta, hogy mit mondtak neki. Ez a pasi tényleg egy barom. Hálás pillantást vetek Adam-re, majd megfogok egy mikrofont és a színpadra lépek. A tömeg elhallgat, amikor meglát, én pedig erőt veszek magamon és megszólalok.

-Sziasztok! – rekedten és erőtlenül visszhangzik a hangom, de nem érdekel. – Mint már gondolom tudjátok, Tony a napokban eltűnt. Először és utoljára szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne zaklasson a kérdéseivel, mert nem tudok többet, mint ti! Ezen kívül jó szórakozást kívánok, bár hangom nincs, de azért megpróbálkozom az énekléssel. Remélem nem süketültök meg. – kapok egy laza tapsot, azután elindul a zenei alap. Ahogy megszólalok, azonnal megbánom, hogy nem maradtam otthon. Borzalmasan szól a hangom és ezt látom az arcokon is. Iszonyú ciki, úgyhogy intek Gabe-nek, hogy kapcsolja le a zenét.

-Ne haragudjatok. Én szóltam. Átadom inkább a helyet a többieknek. – integetek, majd megtapsolnak és azonnal lesietek a srácokhoz.

-Ez baromira égő volt! Remélem megérte iderángatnod! – nézek mérgesen Gabe-re, akit egyáltalán nem érdekel a dolog, Ally kezébe nyom egy mikrofont és felzavarja a színpadra. Szegény lány csak pislog, azt se tudja, hogy mit csináljon.

-Nagyon gáz volt? – nézek Adam-re, aki mosolyogva megcsóválja a fejét.

-Volt már jobb is, de nekem tetszett. – odalép mellém, fél karjával magához ölel és nézzük Ally-t, aki nagyon nehezen tud megbirkózni a dalával. Nem egyszer elrontja a szöveget, idegességében a haját csavargatja és folyamatosan felénk pillant. Ez így nem lesz jó. Pörgős dalt énekel, de meg sem mozdul, csak áll egy helyben. Totál leblokkolt. Adam is elhúzza a száját mellettem, ő is látja, hogy Ally-nek sem megy ma ez az éneklősdi. Valahogy sikerül szegénynek végigszenvednie a dalt, de amint végez, azonnal lerohan a színpadról és a nyakamba borul. Magamhoz ölelem, biztatóan megsimogatom a hátát és közben a fiúk mennek fel a helyére. Vagyis mennének, ha David nem bukna fel az egyik zsinórban és nem borulna egy hatalmasat. Felordít a fájdalomtól, mi pedig azonnal odaszaladunk hozzá.

-Jól vagy? – teszem fel a hülye kérdésemet. Hát persze, hogy nincs jól. Ha jól lenne, nem kiáltozna.

-A lábam nagyon fáj! – mondja. Adam és Mark segít neki felállni, de amint rááll a jobb lábára, megint hangosan felkiált. Ez nem tűnik jónak. Ma nagyon ránk jár a rúd. Gabe "lovagiasan" felajánlja, hogy beviszi David-et a kórházba, addig Mark próbálja menteni a menthetetlent és énekel a színpadon. Látom rajta, hogy már fárad, a DJ még nincs itt, úgyhogy neki kell húznia az időt. Mivel Gabe elment, nincs senki, aki felelne a hangosításért, meg a zenéért és persze nem is mi lennénk, ha nem sípolna be az egész. Befogjuk a fülünket a kellemetlen hang miatt, Mark lerohan a színpadról és kikapcsol kb mindent. Végszóra befut a DJ-nk, örömmel átadjuk neki a terepet és fellélegzünk, hogy túléltük nagyobb baj nélkül az estét. Ally odamegy a bátyjához, én meg Adam mellett nézem az embereket, akik önfeledten táncolnak. Irigylem őket, hogy nincs semmi problémájuk.

-David üzent. – lép mellénk Mark. – Eltört a bokája. – mondja, mire felszisszenünk. Ma kicseszettül balszerencsések vagyunk mindannyian. Tudtuk, hogy nem kellett volna eljönnünk. Ally szomorúbb, mint valaha, a srácok beszélgetnek mellettünk, és én is kezdek egyre vacakabbul lenni. Szétrobban a fejem, patakokban csorog rólam a víz és a mellkasomból olyan erős köhögés jön rám, hogy majd’ megfulladok.

-Hé! Minden rendben? – Adam simogatja a hátam, mire erőtlenül a mellkasára dőlök. – Hazaviszlek, jó? – alig hallom meg a hangját a nagy zajtól. Aprót bólintok, megölelem Ally-t és Mark-ot, majd hagyom, hogy kézen fogva kivezessen a tömegből. Jót tesz a hűvös levegő, kicsit meg is állok az autó előtt. Megtörlöm a homlokomat, köhögök megint egy kiadósat, aztán beülök. Szinte elalszom, mire hazaérünk, Adam kisegít a kocsiból, majd bemegyünk. Megvárja, míg lezuhanyozom, addig hoz nekem teát, utána pedig megméri a lázam. Bevallom, nagyon jól esik, hogy ennyire gondoskodó. Nem láttam még ezt az énjét, de tetszik.

-Reggel megyünk az orvoshoz. Nagyon magas a lázad, Lia. – néz rám komolyan.

-Jó, jó, csak aludjunk már! – hagyom rá, mert nagyon fáradt vagyok. Lefekszem, rám húzza a takarót és megsimogatja a fejem.

-Itt maradok, jó? – kérdezi, mire hümmögök valamit, aztán lefekszik mellém és én már alszom is.

Adam

Amíg Lia alszik, elcsórom a laptopját és megnézem az e-mail-jeimet. Tegnap írtam minden német ismerősömnek, de csalódottan olvasom, hogy senki nem tud semmit Tony-ról. Ketten még nem jeleztek vissza, de kár is reménykedni. Ha tényleg igaz, amit a rendőrök gyanítanak, akkor nyilván nem kötik a bűnösök senki orrára, hogy mit terveznek. Már komolyan nem tudom, hogy mihez kezdjek, hogy honnan kerítsem elő Tony-t. Nem létezik, hogy 20 ember csak úgy nyom nélkül eltűnjön. Ez lehetetlenség, valakinek tudnia kell valamit.

Éjjel kettő is elmúlik, mikor már alig tudom nyitva tartani a szemem, úgyhogy kikapcsolom a gépet, megnézem Lia homlokát, ami még mindig tűzforró, majd megpróbálok aludni. Szerintem mondanom sem kell, hogy rémesen telik az éjszakám. Minden órában felriadok és ellenőrzöm Liát, annyira aggódom érte, mint még soha senkiért. Ruhástól feküdtem le, ami nem valami kényelmes, tekintve, hogy farmer van rajtam. A pólóm a mellkasomig felcsúszik rajtam és Lia álmában a hasamra fekszik. A homloka égeti a bőrömet, de nem merek megmozdulni, nehogy felébresszem. Megsimogatom a fejét, és tovább bámulom a plafont, mert képtelenség, hogy aludni tudjak, amikor ennyire közel van hozzám. Igazságtalanság, hogy a legjobb barátom kishúga.

 Végül nyolc órakor feladom a reményt, hogy kipihenjem magam és felkelek. Viszem magammal a laptopot, iszom egy kávét, majd leülök a kanapéra és folytatom a nyomozást. A létező összes blogot, honlapot, mindent megnézek, ami ilyen esetekkel kapcsolatos, de az ég világon semmit sem találok.

-Jó reggelt! – annyira belemerülök a böngészésbe, hogy ijedten kapom fel a fejem Lia suttogó hangjára és ránézek. Nem fest valami jól, a tegnapi pulcsija van rajta, amit tőlem kapott. Komolyan, ez a lány még lázasan, kócos hajjal, párnalenyomatos arccal, és belebújós, hosszú pulóverben is gyönyörű.

-Jobban vagy? – automatikusan a homlokára teszem a kezem, amikor leül mellém, de nem tapasztalok változást.

-Szerinted? Már hangom sincs. – suttogja erőtlenül. – Mit csinálsz? – néz az ölemben fekvő gépére.

-Semmit. – csukom le a tetejét, de persze nem hisz nekem.

-Adam!

-Jó. Próbálok valamit kideríteni a bátyádról, de semmit nem találok! – vallom be, mire felsóhajt.

-Fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből! – mondja csalódottan.

-Minden rendben lesz, jó? – megfogom a kezét, mire a szemembe néz.

-Megígéred?

-Megígérem. – felelem és egy puszit nyomok az arcára. – Most viszont, fürödj meg, öltözz fel és elviszlek orvoshoz. Rossz nézni, ahogy szenvedsz.

-Muszáj? – kérdezi fintorogva.

-Igen, Lia, muszáj! Egész éjjel a lázadat néztem, ami nagyon magas. Gyenge vagy, hangod nincs, ezt nem hagyhatjuk annyiban! Szerintem Matt ma az ügyeletes, úgyhogy sipirc készülődni! – utasítom, és duzzogva felkel mellőlem. Addig gyorsan én is megfürdök és átöltözöm, majd az ajtóban várok rá. Farmerben és puha fekete felsőben lép ki az ajtaján. Picivel jobban fest, mint eddig, de látom, hogy alig áll a lábán. Kézen fogom, apró kezét a tenyerembe csúsztatja, bezárom az ajtót mögöttünk és el is indulunk.

    A rendelő dugig van, pedig szombat van. Lia elhúzza a száját, amikor meglátja a sok embert és kérlel, hogy menjünk haza, de nem figyelek rá, hanem leültetem az egyik székre és mellé telepedek.

Nagyon sokat kell várni, amit egyikünk sem szeret, ő már annyira szenved, hogy nem tudok vele mit kezdeni. A vállamra hajtja a fejét, ott némileg megnyugszik és csendben marad.

-Lia, gyere! – Kelly, az ápolónő szól, hogy sorra kerülünk végre, mire felállunk mindketten.

-Adam is jöhet? – kérdezi halkan.

-Persze. – bólint, majd biccent, hogy kövessük. Jól tippeltem, tényleg Matt ma az ügyeletes doki, aminek örülök, mert jó haverok vagyunk és Lia is ismeri.

-Na, mi a helyzet tökmag? Nem nézel ki valami jól! – köszönti Matt Liát, akinek már a könyökén jön ki ez a szöveg szerintem, velem meg kezet fog és leülünk vele szemben. Lia elmondja a panaszait, vagyis inkább én mondom, ő pedig bólogat, utána pedig Matt kiküld, míg megvizsgálja a lányt.

-Bemehetsz. – mosolyog rám Kelly. Matt amikor meglát, kiküldi Liát Kelly-hez, nekem meg int, hogy üljek le. Kicsit megijedek, hogy mit akarhat mondani, na jó, kit álltatok? Be vagyok tojva, hogy valami komoly baja van Liának.

-Ne nézz már így, semmi olyan baja nincs, amit ne tudnánk rendbe hozni. Liának már elmondtam, amit akartam, csak azért küldtem ki, mert tudom, hogy te felelsz most érte. – Tony-ra céloz, mire lehajtom a fejem. – Teljesen legyengült a szervezete, gyanítom, hogy napok óta nem evett és nem ivott semmit sem. A vírus, amit összeszedett hamar elmúlik, de kérlek, hogy nagyon figyelj oda rá. – A fejem fölé pillant, majd látom, hogy a betegünk leül mellém. – Tehát! Lia, nem beszélsz, kíméled a hangod, helyette eszel és iszol, amennyi csak beléd fér! Értve vagyok? – néz rá, mire bólint egy aprót. – Antibiotikum a torkodra, lázcsillapító és fájdalomcsillapító. – nyújtja át a recepteket. Jobbulást kíván, és mondja, hogy ha nem javulna pár napon belül, akkor jöjjünk vissza, utána pedig elköszönünk tőle. A patikában kiváltom a gyógyszereket, majd hazafuvarozom Liát. Felküldöm a szobájába, amíg főzök neki teát és valami kaját. Megijedek, amikor a pulton megcsörren a telefonom, de azonnal érte nyúlok és fogadom a hívást.

-Halló! – szólok bele.

-Adam! Itt Smith százados! – amikor meghallom a hangját, azonnal gombóc nő a torkomba és a pulzusom az egekbe ugrik. Rémes ez a helyzet.

-Megtudott valamit Tony-ról? – kérdezem azonnal.

-Ami azt illeti igen. Bár nem közvetlenül róla. – ezt viszont nem értem.

-Lehetne úgy is, hogy én is megértsem? – kérem sürgetve.

-Persze, elnézést! A német kollégáktól kaptunk ma egy hívást, miszerint egy fiatal fiút találtak egy elhagyott út szélén eszméletlenül. Nagyon komolyak a sérülései, az sem biztos, hogy túléli.

-Ugye nem Tony az? – kérdezem remegő hangon.

-Nem. De az egyike a vonatról eltűnt embereknek. Pár napon belül hazaszállítják és amint kihallgatható állapotban lesz, valószínűleg többet tudok mondani.

-Elképzelhető, hogy megszökött volna? – ez az egyetlen, ami eszembe jut.

-Inkább arra gondolnék, hogy valamiért meg akartak tőle szabadulni. A sérülései is ezt a tényt támasztják alá. Konkrétan félholtra volt verve, amikor rátaláltak.

-Úristen! – ez borzalmas. Bele sem merek gondolni, hogy mi lehet akkor a többiekkel.

-Nézze, nekünk az a dolgunk, hogy kiderítsük, hogy mi történt. Gőzerővel folyik a nyomozás, a német rendőrség is komolyan bevetette az embereit és remélhetőleg nem sokára többet tudunk.

-Értem. Köszönöm, hogy szólt. És kérem találják meg Tony-t!

-Azon vagyunk. És ha elfogad egy jó tanácsot, Liának ne szóljon erről. Csak még jobban összezavarodna.

-Igaza van. – értek vele egyet. Tényleg nem kell tudnia a dologról, amíg nincs semmi bizonyíték és biztos információ. Remegő kézzel nyomom ki a telefont és megpróbálok lenyugodni, mielőtt bemennék Liához. Így nem láthat meg, mert azonnal levenné, hogy történt valami.

Hát ez most nagyon nem hiányzott. Bele sem merek gondolni, hogy hogyan bánhatnak a többi emberrel, ha ezt a srácot csak úgy megverték és kidobták egy út szélén. Nagyon remélem, hogy Tony tud vigyázni magára, mert nagy szükségünk van rá.

A csapnál megmosom az arcom, majd megfogom a tálcát, amin tea és szendvics van és elindulok vele a szobájához. Az ágyában ül és néz ki a fejéből, amikor benyitok. Az ölébe rakom a tálcát, megvárom, míg eszik és iszik, aztán gyógyszert adok neki, majd leülök mellé.

-Minden oké? Gondterheltnek tűnsz. – fürkészi az arcomat.

-Persze. Csak fáradt vagyok. – nyugtatom, de nem tudok a szemébe nézni. Gyűlölök hazudni, neki meg főleg, de az ő érdekében teszem.

-Alszol velem? – kérdezi aranyosan, mire elmosolyodom.

-Alszom veled. – felelem, majd lefekszem és magammal húzom őt is. Hozzám bújik, átöleli a hasam és pár perc múlva már alszik is. Ez a betegség nagyon kiüti szegényt, egész nap csak alszik. Hiába is próbálkoznék, úgy sem tudnék elaludni, egyrészt, mert fényes nappal van, másrészt pedig ezer gondolat cikázik a fejemben, amitől lassan kezdek megbolondulni.