9. fejezet - Titkok és hazugságok

Hahó! Itt a folytatás! :) Nagyon köszönöm ismételten a sok-sok komit, remélem ez a kis bonyodalmas, vitás rész is bejön majd nektek. Jó olvasást és várom a véleményeket! :)

Adam

Újabb napok telnek el tétlenségben. Lia meggyógyult, a rendőrök nyomoznak, de mindenki csak hallgat, nem mondanak semmi újat, engem meg gyötör a lelkiismeret furdalás. Még mindig nem szóltam a srácról Liának, és azt veszem észre rajta, hogy sejti, hogy valami nem okés, mert hirtelen bizalmatlan lett velem szemben. Jó, ezt mondjuk nem csodálom, de nem akarom addig a felesleges részletekkel gyötörni, míg nem tudok meg valami biztosat. Remélhetőleg estére már őszintén beszámolhatok neki a történtekről, ugyanis a százados tegnap este felhívott, hogy a fiút sikerült kihallgatniuk és engedélyezte, hogy ma meglátogassam a kórházban. Nem mondott semmit a kihallgatásról, valószínűleg megvárja, míg beszélek a sráccal, mert mondta, hogy közvetlenül utána menjek be a kapitányságra. Délután még dolgoznom is kéne a kávézóban, úgyhogy ez egy hosszú nap lesz. Lia még semmiről nem tud és nem igazán szeretném egész napra magára hagyni, de sajnos nem tehetek mást. Az utóbbi napokban egészen megnyugodott, rendesen evett és még beszélgetett is velem, aminek örülök is, meg nem is. Ki kéne ugranom a bőrömből, amiért kezd megnyílni nekem, de nem tudok a szemébe nézni, ezért inkább kerülöm a beszélgetést is. Tisztában vagyok vele, hogy egy címeres ökör vagyok, de jelenleg jobban tartok a mai találkozástól, mint Lia haragjától. Bár lehet, hogy fordítva lenne jobb.

A laptopján kikeresem a kórház címét, amíg ki nem jön a szobájából, gyorsan lefirkantom, aztán kilépek és leteszem a gépet az asztalra. Remek az időzítésem, pont akkor lép ki a nappaliba, amikor a zsebembe dugom a cetlit.

-Reggelt! – nyújtózkodva köszön és lehajol, hogy egy puszit nyomjon az arcomra. Mostanában szokásává váltak a jó reggelt és jó éjt puszik, amik egyáltalán nincsenek ellenemre, sőt!

-Hogy aludtál? – kérdezem, miközben viszonzom a pusziját.

-Mint a bunda. – feleli és lehuppan mellém.

-Ennek örülök. – szerencsére napról napra egyre jobban és nyugodtabban alszik, nem gyötrik rémálmok. Ezt szívesen betudom annak, hogy egy ágyban alszunk, de nem akarok már öntelt hólyag lenni, úgyhogy csak csendben elmosolyodok magamban.

-Beszélnünk kellene valamiről! – kezdek bele, mire felém fordul és minden figyelmét nekem szenteli, amit annyira imádok.

-Hallgatlak.

-Az a helyzet, hogy délelőtt el kell intéznem pár dolgot, délután pedig dolgoznom kell. És tekintve a múltkori kis incidenst, szerintem nem lenne túl jó ötlet, ha Molly-val egy légtérben lennétek.

-Nem találtál még bébiszittert mellém? – kérdezi gúnyosan.

-Lia, nem erről van szó!

-Menj, ha dolgod van! Elvagyok egyedül, nem gyújtom fel a házat, nem leszek öngyilkos és nem rendezek oltári nagy bulit!

-Nem azért mondtam!

-Tudom, hogy miért mondtad! Nagylány vagyok, megleszek pár óráig, nem kell rám vigyázni!

-Jó, jó! Nekem lassan mennem kell! Este jövök. És hívj, ha bármi van! – felkelek mellőle, homlokon puszilom és zsebre rakom a mobilomat.

-Igenis apuci! Szólni fogok! – rám vigyorog, mire összeborzolom a haját és elindulok még mielőtt meggondolnám magam és mindent kitálalnék neki.

Beleütöm a GPS-be az úti célomat és beindítom a kocsit. Nem szeretek így vezetni, de ha egyszer nem tudom, hogy merre kell menni, akkor kénytelen vagyok. Másfél óra is eltelik, mire odatalálok, még jó, hogy korán indultam, különben az egész napom rámenne a kocsikázásra. A recepción megmondom a srác nevét, akit James-nek hívnak. A recepciós hölgy, miután kigyönyörködte magát bennem, végre elárulja a szobaszámát, én pedig „kedvesen” rávigyorgok és már ott is hagyom. Elképesztő, ahelyett, hogy a munkájukat végeznék, leállnak flörtölni! Az eszem megáll!

Sietősen szelem át a folyosót és amint megpillantom a szobaszámot, egy pillanatra megtorpanok az ajtó előtt. Nyilván pofátlanság ideállítani csak úgy és kifaggatni szerencsétlent, de Tony érdekében bármit megtennék. Halkan bekopogok, aztán lassan benyitok. Üres ágyakat pillantok meg először, majd a sarokban lévő ágyra nézek, ahol egy bekötözött fejű, gipszelt karú és lábú emberke fekszik. Közelebb lépkedek hozzá és megnézem, hogy ébren van-e. A szemei nyitva vannak, de az egész arca tele van horzsolásokkal és kék-zöld foltokkal. Jól megjárta szegény.

-Szia. Te vagy James? – kérdezem és kihúzom az ágy melletti széket, majd ráülök.

-Igen. – feleli nehézkesen.

-Adam vagyok. Tudom, hogy pofátlanság, hogy csak úgy rád rontok és ígérem, hogy nem zavarlak sokáig, de a rendőröktől tudom, hogy te is a vonaton voltál akkor. Én csak szeretnék kérdezni pár dolgot. – zavartan kezdek bele a mondandómba, azt se tudom, hogy mit mondjak és mit kérdezzek, de szerencsére közbeszól.

-Elhurcoltak minket. Egyik pillanatban még néztem az ablakban az elsuhanó fákat, aztán hatalmas csattanás, sikoltozás és pánik tört ki. Mindenki, aki tudott mozogni, próbált menekülni, aki észnél volt, segített a sérülteken, aztán egyszer csak megrohanták a vagonokat, fegyvert fogtak ránk és akit csak mozdítani bírtak, lerángatták a vonatról. Persze, csak minket, fiatalokat. Az idősekkel nem foglalkoztak, volt, akibe bele is rúgtak, mert útban volt. Egy sötét kamionba lökdöstek be, megfenyegettek, hogy ha megszólalunk, akkor megölnek mindnyájunkat. 3 lány volt köztünk, őket próbáltuk nyugtatni és távol tartani azoktól az állatoktól, de egyiküket nem sikerült megvédeni. Kiráncigálták tőlünk, majd egy óra múlva visszalökték közénk szakadt ruhákban, koszosan és meggyalázva. Ekkor nem bírtam tovább és nekimentem az egyiküknek. Nem tudom, hogy mi ütött belém, meggondolatlanul cselekedtem, amiért ez lett a jutalmam. – szaggatottan beszél, de annyira iszom a szavait, hogy mindent felfogok a legutolsó hangig. – Öten jöttek rám, ott ütöttek, rúgtak, ahol értek. Azután nem emlékszem semmire, itt tértem magamhoz. – ezzel elhallgat, a plafont nézi, én meg próbálom megemészteni a hallottakat.

-A legjobb barátom is eltűnt. – nyögöm ki kis idő múlva, mire rám emeli a tekintetét.

-Hogy hívják?

-Tony Willson. – felelem, mire elmosolyodik.

-Belevaló srác. Vele beszéltem a legtöbbet, már amennyit beszélni lehetett.

-Jól van? Nincs baja? – kérdezem azonnal.

-Nincs semmi baja. Már elterveztük, hogy megszökünk onnan, csak még azt nem tudtuk, hogy hogyan. Úgy véltük, hogy egyszer muszáj lesz valahol megállnia a kamionnak és akkor majd akcióba lendülünk, de a hülye húzásommal valószínűleg őket is veszélybe sodortam. – mondja szomorúan.

-Erre ne gondolj! Nem is tudod, hogy mennyit segítesz most a rendőröknek. – biztatni próbálom, de nem járok sok sikerrel.

-Igazából semennyit. A franc tudja, hol járnak már azóta.

-De legalább tudjuk, hogy élnek!

-Még! Nézd, ezek az emberek állatok! Én is csak azt remélem, hogy azt hiszik, hogy meghaltam, máskülönben biztosan addig keresnének, míg ki nem nyírnak. Túl sokat tudok róluk, ahogyan a többiek is. – látom a komolyságot és a félelmet a szemében. Tulajdonképpen igaza van. Ha valamilyen csoda folytán Tony megmenekülne onnan, örök életében bujkálnia kellene előlük. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Fogva tartottnak lenni, vagy minden egyes nap azon rettegni, hogy mikor tartanak fegyvert a fejéhez.

-Annyira rossz ez a tétlenség. Neked sem mondtak semmit a rendőrök? – kérdezem reménykedve.

-Csak a szokásos sablon dumát. Nézd, Tony okos srác, biztos, hogy kitalál valamit, hogy meglógjon. Már csak azért is, mert folyamatosan a húgáról beszélt! – mondja, mire halványan elmosolyodom.

-Igen, imádják egymást.

-Fel a fejjel, haver! – még ő próbál engem biztatni, aki itt fekszik egy kórházi ágyon összeverve. Nem semmi srác.

-Nekem lassan mennem kell. Köszönöm, hogy elmondtad, hogy mi történt. – felállok, visszarakom a széket a helyére és finoman megütögetem az ép karját.

-Én köszi, hogy benéztél. – rám mosolyog, majd lassan felém nyújtja a karját, hogy kezet rázzunk.

-Elképzelhető, hogy még benézek. – mondom, mert tényleg érdekel, hogy mi lesz vele.

-Várlak. Én nem megyek sehová. – elvicceli a dolgokat, látja, hogy mennyire feszült vagyok. Elköszönök tőle és kisietek az autóhoz.

Hát mit mondjak… Nagyon megrázott ez az egész helyzet. Sajnálom szegényt, mert jó gyereknek tűnik, de ő legalább már kikerült onnan. Remélem, hogy a rendőrök kitalálnak valamit, mert ezt a tétlenséget képtelenség kibírni.

Majdnem dél van, mikorra a kapitánysághoz érek. Remek, a munkából már el is késtem. Sietős léptekkel szelem át a folyosót és bekopogok a százados irodájába. Kikiáltja, hogy menjek be, mire így teszek.

-Adam, üljön le.

-Kösz, de sietek! Nyögje ki gyorsan, hogy mit akar, mert már így is elkéstem a munkahelyemről. – sürgetem.

-Csak azt szeretném tudni, hogy mit mondott önnek James.

-Ugyanazt, amit maguknak! Komolyan ezért hívott ide? Azt hittem, hogy kitaláltak valamit, vagy nyomra bukkantak! – fakadok ki, megjegyzem jogosan.

-Higgye el, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, de minden egyes apró részletet tudnunk kell. – mondja, mire sóhajtok egyet és részletesen elmondom, amiket James mondott pár órája. Jegyzőkönyvbe veszi, aztán elindulok dolgozni. Alig másfél órát kések, de most már mindegy.

-Adam, hol a fenében voltál eddig? Legalább szólhattál volna, hogy késel! – sipákol Molly, mikor bemegyek az öltözőbe.

-Bocs, de halaszthatatlan dolgom volt. – tudom le ennyivel a választ és kiszedem a szekrényből a munkaruhám, majd átöltözöm. Nem értem, hogy miért marad bent és bámul, ahelyett, hogy kimenne, de annyira belefeledkezem a gondolataimba, hogy nem igazán érdekel.

-Tudod, még mindig veszettül jól nézel ki. – ráérősen legelteti rajtam a szemét, én meg nem tudok elég gyorsan öltözni. Nem szeretek vele kettesben maradni, mert szinte mindig rám mászik, amit legtöbbször hagyok is, de most ehhez nincs hangulatom. Gyorsan felkapom a cipőmet, majd elvonulok mellette, hogy kimenjek az öltözőből, de kezét a mellkasomra teszi és eltol az ajtóból.

-Mit akarsz, Molly? – kérdezem sóhajtva.

-Látom, hogy feszült vagy. Mit szólnál, ha segítenék egy kicsit kiereszteni a gőzt? – kacéran felvonja a szemöldökét és a nyakamhoz hajol, de eltolom magamtól.

-Hagyjuk ezt most. Dolgoznom kell. – finoman arrébb lököm és kinyitom az ajtót.

-Ez Lia miatt van, igaz? Az a kis penészvirág telebeszélte a fejed! – szól utánam utálatosan, mire visszafordulok.

-Liának ehhez semmi köze! – vagyis van, de erről neki nem kell tudnia. – Szállj le rólam, Molly, nem mondom el még egyszer! – figyelmeztetem és ott hagyom az öltözőben. Egyszerűen nem hiszem el, hogy mindig csak a szexen jár az esze. Azzal még nem is lenne baj, csak engem hagyna békén! Kezdem unni ezt az egészet.

Lia

Borzalmas hetem volt. Ez a betegség kivette az összes energiámat. Adam persze mellettem volt és segített, de nem tudom hova tenni a viselkedését. Úgy érzem, hogy végre kezd leomlani a fal, ami kettőnk között emelkedik, de ő meg egyre távolságtartóbban viselkedik velem. Nem tudom ezt mire vélni, nem néz a szemembe, kerüli a beszélgetéseket, de ugyanakkor gondoskodik rólam, és éjszakánként velem alszik, hogy ne álmodjak rosszakat. Olyan, mintha két énje lenne. De nekem nem kell csak az egyik. Lehet, hogy önzőség, de én azt az Adam-et szeretem, aki normális, akivel lehet beszélgetni, hülyülni és még veszekedni is. Igen, azt mondtam, hogy szeretem. Hogy szerelemmel-e, azt még nem tudom, de kötődöm hozzá valamilyen formában. Bármennyire is nem helyes és nem lenne szabad, attól még ez van. Igyekszem elnyomni magamban ezt az érzést, amennyire csak tudom, mert most Tony-n kívül nincs más fontosabb dolog az életemben.

Apropó, Tony! Nagyon fura, hogy napok óta nem jelentkezik a rendőrség, és egyben borzasztóan idegesítő is. Nem tudom hova tenni ezt az egészet. Egyszer minden erőmmel reménykedek, azután teljesen semmivé foszlik minden és csak a kétségek meg a rémesebbnél rémesebb gondolatok maradnak a fejemben.

Mára úgy tűnik magamra maradtam, amit abszolút nem bánok, már nagyon vágytam egy kis egyedüllétre. Adam minden percem leköti, ami legtöbbször jó, de néha már szabadulnék tőle egy kicsit, mert úgy érzem sokszor, hogy megfojt. Persze nem szó szerint, de akkor is.

Elhatározom, hogy ezt a napot magamra szentelem, úgyhogy felkapok egy nadrágot meg egy pólót és elmegyek a fodrászomhoz. Nem árt a hajamnak egy kis felfrissülés. Finom világosbarnás árnyalatot kap, amit imádok. Igazi nyári szín, teljesen beleszerelmesedek, amikor megpillantom a tükörben magamat. Hálás köszönetet mondok ezért a remekművért a fodrászomnak, majd elindulok, még nem tudom, hogy hova. Út közben üzenetem érkezik, már azt hiszem, hogy Adam ír, de amikor megpillantom a kijelzőt, látom, hogy Nate az. Megnyitom az üzenetet, amiben az áll, hogy találkozni akar velem. A múltkori után nem szívesen beszélek vele, nagyon nem esett jól, amit a bátyámról mondott. Végül megenyhülök és visszaírok neki, hogy jöjjön az egyik kedvenc kávézómba, majd ott várom. Na persze nem oda, ahol Adam dolgozik. Már a hideg is kiráz attól a helytől.

   Karamelles latte-t kérek és leülök az egyik kinti asztalhoz, míg Nate megérkezik. Fogalmam sincs, hogy mit akar mondani, szerintem nincs is miről beszélnünk, de azért kíváncsivá tett.

-Szia, Lia. – megijedek, amikor kihúzza a mellettem levő széket és lazán levetődik mellém.

-Szia. – köszönök közömbösen, majd megköszönöm a pincérnek a habos csodámat. Pár pillanatig engem néz, mire felvonom a szemöldököm és végre abbahagyja.

-Jó, csak azért jöttem, mert sajnálom a múltkorit. Paraszt voltam, de Adam felbosszantott és csak kicsúszott a számon. – annyira őszintének tűnik megint, hogy majdnem elhiszem.

-Nem biztos, hogy meg tudok bocsátani, Nate. A bátyámról van szó! Őt bántottad, amivel a legnagyobb fájdalmat okoztad nekem. Tudod, hogy Tony nekem a legfontosabb és mégis ilyet mondtál róla.

-Lia, mondom, hogy sajnálom! Hibáztam, de ennél többet nem tudok tenni! Amúgy meg tudod, hogy nincs elveszve a remény, főleg, hogy megtalálták azt a srácot. – mondja, mire értetlenül nézek rá.

-Mi? Miféle srácról beszélsz?

-Hát, akit egy út szélén találtak megverve! De te erről miért nem tudsz? Nem szóltak a rendőrök? – kérdezi ő is értetlenkedve.

-Hát valahogy elfelejtették. De akkor most mondj el mindent, utána pedig megyek a rendőrségre! – sürgetem idegesen. Mi az már, hogy fontos információkat hallgatnak el a bátyám hollétéről?

Elmond nekem mindent töviről hegyire. Hogy találtak egy fiút félholtra verve egy út szélén, hogy a rendőrség kihallgatta és ő is a vonatról tűnt el, hogy bezárták az elrabolt embereket egy kamionba étlen, szomjan, hogy megerőszakoltak egy ártatlan lányt, én meg azt hiszem, sokkot kapok.

-Jézusom. De nekem ezt miért nem mondta senki? És te miért tudsz ennyit? – faggatom tovább.

-A nagybátyámtól. Rendőr. És nem tudom, hogy miért nem tudsz róla.

-Várjunk csak. Smith százados foglalkozik az ügyünkkel. Ő a te nagybátyád? – kérdezem döbbenten.

-Igen. Az anyám bátyja. – bólint.

-Miért nem mondtad nekem?

-Hát mert nem voltunk épp beszélő viszonyban.

-Most azonnal beszélnem kell vele! – jelentem ki határozottan.

-Gyere, elviszlek. – ajánlja fel, amit rögtön el is fogadok. Kifizetem a kávémat, majd szaladok is utána. Még jó, hogy kocsival van. Nem tudnék egy perccel sem többet várni, mint amennyi ténylegesen szükséges. Idegesen dobolok a lábamon az út alatt, majd amikor végre leparkol az őrs előtt, azonnal kipattanok a kocsiból és becsörtetek az épületbe. Kopogás nélkül nyitok be a százados irodájába, de jelenleg nem érdekel, ha paraszt vagyok.

-Natalia! Miben segíthetek? – kérdezi totálisan higgadtan, amivel csak még jobban felbosszant!

-Mondjuk abban, hogy megmagyarázhatná, hogy miért titkol el előlünk fontos információkat a bátyámról kapcsolatban? Miért nem lehet tájékoztatni a hozzátartozókat? – esek neki teljesen jogosan.

-Higgadjon le, kérem. Adam-et tájékoztattam a minap, ő pedig nem akarta önt felzaklatni, amíg nincs biztos információnk a testvére hollétéről.

-Hogy mi? Adam tudott róla? – fakadok ki.

-Igen. Ma délelőtt meglátogatta a fiút a kórházban. Elmesélte, hogy Tony is ott van, azon a kamionon, mesélt a körülményekről és mindenről. Csak azt akartuk ezzel a beszélgetéssel elérni, hogy jussunk valamire, és lássuk be, egy aggódó, feldúlt kishúg csak gondot okozott volna.

-Gondot okoztam volna? Magának teljesen elment az esze? A testvéremről van szó, ember! – kiabálok magamból kikelve.

-Lia, nyugi. – hallom meg Nate-et mögöttem.

-Hát ez remek! – fogom magam és ott hagyom őket. Ilyen a földön nincs, komolyan mondom! Már a rendőrségben sem bízhat az ember? Adam-et meg kinyírom, ha hazajön, az biztos! Hogy képzeli, hogy eltitkol előlem ilyen dolgot? Ekkora barmot!

Szinte rohanok hazáig, a lábaim alig bírják tartani a testemből kiáramló feszültséget, így 20 perc alatt megérkezem. Dühösen csapom földhöz a táskámat, bevágom a legközelebbi sarokba a cipőmet és nem tudom, hogy most ordítsak, verjem a falba a fejemet, vagy higgadjak le inkább, mielőtt még felrobbannék.

Ledobom magam a kanapéra, az ölembe veszem a laptopomat és a keresési előzményekben kutakodom. Persze, hogy nem volt annyi esze, hogy ha már a gépemen nyomoz, akkor eltüntesse a bizonyítékot. Az e-mail fiókjába nem tudok belépni, de azzal is bőven megelégszem, hogy találok egy címet. Megnézem a térképen és kiderül, hogy egy kórház van ezen a címen. Remek.  Szóval tényleg meglátogatta a srácot. Ekkora egy hazug szemétládát! Na, csak érjél haza, drága barátocskám!

Fel-alá járkálok a házban, míg meg nem hallom az autó csapódását, egy perccel később pedig az ajtó nyílását.

-Szia, tökmag! – köszön és még azt is elviselem, hogy a hajamba puszil, pedig legszívesebben a torkának ugranék. De mindent a maga idejében.

-Elintézted a dolgaidat? – kérdezem higgadtan.

-Aha. – feleli, miközben a konyhába indul.

-És miket csináltál? – puhatolózom, hátha végre kiköpi az igazat.

-Ezt is, azt is. – hárít, majd leül az asztalhoz egy üveg vízzel.

-Adam, miért hazudsz? – teszem fel a kérdést, mire végre a szemembe néz.

-Mi? Miért hazudnék?

-Tudok mindent. A talált fiúról, arról, hogy ma nála voltál és hogy eltitkoltad előlem. – még mindig nyugodt a hangom, de eddig tudtam türtőztetni magamat. – Mond, mégis mi a jó büdös francot képzelsz magadról? Tony-ról titkolsz el előlem dolgokat? Magadnál vagy, ember? – magamból kikelve ordítok vele, ezt azért soha nem gondoltam volna róla.

-Lia, higgadj le, kérlek! Csak azért csináltam, mert nem akartalak a részletekkel traktálni. Ma este mindenféleképpen elmondtam volna neked mindent, csak meg akartam várni, míg beszélni tudok James-szel és akkor konkrétumokkal tudnék szolgálni. Ne haragudj rám ezért, de ezt láttam a legjobb megoldásnak. – totál nyugodtan beszél hozzám, miközben feláll és velem szembe kerül, de fel sem fogom, hogy miket zagyvál, mert konkrétan füstöl a fejem a méregtől.

-Hatalmasat csalódtam benned, Adam. Nem gondoltam volna, hogy napokon keresztül képes vagy a szemembe hazudni! Semmit nem gyűlölök jobban a hazugságnál és pont tőled nem vártam volna. El sem hiszed, hogy mennyi időbe és energiámba telt, hogy megbízzak benned, erre te elárulsz? Hát elmész te a picsába! – szinte fröcsögöm a szavakat, erősen meglököm a mellkasát, aztán ott hagyom. Nem tudok most ránézni. Nem tudom megérteni, hogy ezt művelte velem. Ennyit az emberek megbízhatóságáról és szavahihetőségéről. Nem is értem miért csodálkozik mindenki, hogy bizalmatlanok vagyunk. Miért kéne bízni bárkiben is? Ezért? Ezért, hogy hátba támadjanak? Hogy eláruljanak? Hogy hazudjanak? Gusztustalan ez az egész! Bár, nem is tudom, hogy mire számítottam.