18. fejezet - Új élet, rossz élet

Halihó! Íme egy újabb fejezet a kíváncsi szemeknek! Tudom, rég jelentkeztem már, de nem úgy jönnek a dolgok, ahogyan kellene, úgyhogy bocsánat emiatt. Remélem akad, aki még olvassa, igyekszem mostantól sűrűbben jelentkezni, addig is jó olvasást és örülnék pár véleménynek. :))

Adam

- Adam, nem akarok ide bemenni! Menjünk haza! – nyafogja Lia az egyetem kapuja előtt. Óriási épület áll előttünk, hófehér falakkal és gyönyörű kerítéssel. Kívülről eléggé elitnek tűnik és szerintem ez bent sem lesz másként. És hogy hogy jutottunk idáig? Hát ez hosszú és bonyolult sztori…
Kezdjük ott, hogy a Tonyval való kis incidens óta eltelt 4 nap és a társaságunk két részre szakadt. Vagyunk mi Liával, akik haragszunk a fiúra, és vannak ők Allyvel. Bár már a lány is inkább hozzánk húz, ugyanis nem hogy javulna a kapcsolatuk, csak egyre inkább romlik. Lia nem hajlandó megbocsátani a bátyjának és az a helyzet, hogy jelenleg én sem tudok. Hatalmas ostobaságot csinált azzal, hogy testvéreket csinált belőlünk, csak hogy a bőrét mentse és ezt nagy gyökérségnek tartom a részéről. Én mindig kiálltam mellette, támogattam, falaztam neki és ott segítettem, ahol tudtam, úgyhogy nem hinném, hogy megérdemeltem ezt a hátba támadást tőle. Ugyanez vonatkozik Liára is, mindent hátra hagyott miatta, gondolkodás nélkül jött utána, csak hogy ne veszítse őt el, ő meg ezt teszi vele…

Valami nagyon megváltozott benne és azt hiszem, hamarosan esedékes lesz egy kiadós fejmosás neki.
Viszont nem tudott keresztbe tenni, ugyanis kitaláltam egy viszonylag hihető magyarázatot arra, hogy hogy van az, hogy Lia a húgom és mégis együtt járunk. Napokig ezen törtem a fejem, de végül megszületett a megoldás. Ha valaki rákérdezne, - márpedig rá fognak – akkor majd azt mondjuk, hogy kis korunkban mindkettőnket örökbe fogadtak, innen a közös vezetéknév, de rokoni kapcsolat nincs közöttünk, úgyhogy aki akar, sem fog tudni belekötni. Nem fogom hagyni, hogy elvegyék ezt a lányt tőlem, sem holmi kíváncsi egyetemistának, sem pedig a legjobb barátomnak. Sokat küzdöttem azért, hogy megszerezzem, úgyhogy nem adom könnyen. Sőt, sehogyan sem adom.

- Cica, te is tudod, hogy be kell mennünk. – húzom magamhoz és a hajába puszilok.

- De nem akarok. Nem ismerünk itt senkit és biztos, hogy meg fognak bámulni. – nyafog tovább és kis lépésekkel fokozatosan távolodik a kaputól, de utána nyúlok és visszahúzom magamhoz.

- Itt leszek veled, mással ne foglalkozz! – mondom és összekulcsolom az ujjainkat, majd belépek vele a kapun. Felmegyünk a lépcsőn, lenyomom a kilincset és a szám is tátva marad a látványtól, amit az előcsarnok nyújt. Bámulatos. Márványos falak ölelik körül az embereket, mindenhol nyüzsgő diákok szaladgálnak, a falak telis tele vannak hirdető táblákkal, képekkel és díjakkal. A folyosó szélét mindkét oldalon virágok borítják és az egész olyan látványt nyújt, mintha nem is iskola lenne. Lia is hasonlóan csodálkozik, mint én, majd miután kigyönyörködjük magunkat, a portához lépünk, hogy eligazítsanak minket. Szerencsére nincs baj az angol tudásunkkal, úgyhogy kristálytisztán értjük, amit a középkorú hölgy mond és miután megköszönöm a segítséget, elindulunk a második emeletre, ahol az előadásunk lesz. Hogy ne legyen feltűnő, hogy négy új  diák is ugyanazokon az órákon jelenik meg, ezért ketté szakadtunk, Lia és én közgazdaságtant, míg Ally és Tony jogot fognak hallgatni. Marha érdekesen hangzik mindkettő, de nincs mit tenni, ha egyszer el akarunk vegyülni a tömegben. Szinte húzom magam után a barátnőmet, aki most hisztisebb, mint egy 5 éves kislány. Ez az egész utazás dolog teljesen kikészítette az idegeit, mostanában olyan lobbanékony lett, hogy sűrűn összekapunk egymással, de hamar orvosoljuk mindig a balhékat. Szeretem őt és meg is értem, hogy nehéz feldolgoznia a történteket, úgyhogy az a legkevesebb, hogy mellette maradok és támogatom.

Belépünk a nyitott terembe, szinte minden hely foglalt, de kiszúrok két egymás melletti üres széket az utolsó sorban, úgyhogy odamegyünk Liával és leülünk. Körbenézek a társaságon és azt veszem észre, hogy cseppet sem hasonlít egy középiskolás osztályhoz. Szerintem a csoport nagy része nem is ismeri egymást, néhány pad körül kisebb klikkek csoportosulnak, de ezen kívül mindenki elvan a maga kis világában. Ez jót jelent, így legalább nem fognak minket faggatni és piszkálni, mert itt vagyunk egymásnak. Csengőszó vet véget a zsivajnak, majd miután elhallgat a berregés rögtön be is lép egy alacsony, középkorú, szemüveges férfi. Ránk sem néz, csak angolul elmotyog egy jó napot-ot és belekezd a mondókájába. Unott tekintettel nézek végig a vadul jegyzetelő hallgatókon, majd Liára pillantok, aki próbál figyelni, de látom rajta, hogy őt is legalább annyira untatja ez a hülyeség, mint engem. Rossz ötlet volt a századostól, hogy bedugott minket egy egyetemre, inkább szerzett volna valami munkát, úgy jobban boldogulnánk. Mivel semmi kedvem jegyzetelni ezt a sok zagyvaságot, így Liára összpontosítom a figyelmemet, aki unottan bámulja a táblát. Elmosolyodik, amikor a combjára csúsztatom a mancsom és elpirul, mikor feljebb viszem. Imádom, hogy néha milyen ártatlannak tűnik, máskor pedig olyan, mint egy igazi ragadozó. Igaz, hogy sok időt töltünk együtt, mégsem érzem, hogy teljesen egymásra tudnánk koncentrálni, ami egyáltalán nem tetszik.

Belefájdul a fejem a három órahosszas előadásba és mikor végre befogja a száját a pasi, mi vagyunk az elsők, akik kiiszkolunk a teremből. Percekig bolyongunk a nagy épületben, mire sikerül megtalálnunk az ebédlőt. Óriási a tömeg itt is, de már mindketten éhen veszünk, úgyhogy kénytelenek vagyunk kivárni a sorunkat. Lia a kínálatot böngészi, én pedig kíváncsian pillantok hátra, amikor valaki megböki a vállamat.

- Ti újak vagytok? – kérdezi egy nem egészen amerikainak tűnő, rövid, szinte fekete hajú srác. – Nem láttalak még titeket az előadáson. – folytatja a mondókáját. Rendesnek tűnik így első látásra, de nem áll szándékomban bárkivel is barátkozni, úgyhogy megpróbálom lerázni valahogy.

- Igen. Ez az első napunk. – felelem és vissza is fordulnék, de Liával találom szemben magam, aki lelkesen mosolyogva pillant fel a nála sokkal magasabb srácra.

- Én is nem rég jöttem. Ashton Smith vagyok! De mindenki csak Ash-nek hív. – mutatkozik be és már érzem, hogy ezt bizony nem úszhatjuk meg.

- Amelia White. De mindenki csak Liának hív. – mosolyog rá Lia, majd felém pillant, jelezve, hogy ne legyek bunkó, de igazából azt is elfelejtem, hogy mi is a kamu nevem. Valami Liam, vagy Leon! Ááá, megvan! Logan!

- Logan White. És hívj, ahogy akarsz. – felelem hanyagul. Azt azért mégsem mondhatom, hogy mindenki Adamnek hív.

- Várj! Ti testvérek vagytok? – kérdi döbbenten, amire már vártam is.

- Nem. Illetve de, de mégsem. – dadogja Lia.

- Ezt most nem értem. – furán méreget minket, ami egyáltalán nincs ínyemre, tekintve, hogy abszolút nem érzem magunkat biztonságban ezen a helyen. Elvégre ki tudja, hogy melyik egyetemistának öltözött félnótás fog minket meggyilkolni.

- Kis korunkban mindkettőnket örökbe fogadtak, úgyhogy ugyanaz a vezetéknevünk, de nem vagyunk testvérek. – mondom unottan, mire a gyerek felvilágosodik és bólintva helyesel.

- Azért ez elég fura szituáció. – folytatja tovább a bájcsevejt, én pedig itt unom meg a dolgot és kiállok a sorból.

- Lia, beszélhetünk? – nézek a barátnőmre, aki csodálkozva vonja fel a szemöldökét.

- De, az ebédem… - sóhajtja lemondóan, viszont mikor találkozik a tekintetünk és látja benne a dühöt, int egyet Ashnek és jön utánam. Kimegyünk az ebédlőből, egyenesen a folyosóra, ami most nem nyüzsög úgy, mint eddig, tekintve, hogy mindenki eszik. – Adam, mi van? – állít meg az egyik ajtó előtt, én pedig szembe fordulok vele.

- Semmi. Csak meguntam a bájolgást.

- Most komolyan ezért rángattál el onnan? – von kérdőre mérgesen.

- Igen, ezért! Megmondtam, hogy kerüljük a feltűnést, nem?

- Csak beszélgetni próbált! Te őrült vagy! – fújtat, majd itt hagy egyedül a folyosón. Bosszúsan nézek utána, amikor bevágja maga mögött a női mosdó ajtaját és nagyon vissza kell magam fognom, hogy ne verjek bele egyet a falba. Nem hiszem el, hogy folyamatosan az idegeimen kell táncolnia! Tudja jól, hogy mekkora a tét, hogy az életünk forog kockán, erre megy a szeleburdi feje után és rohadtul nem érdeklik a következmények!

Lia

Kezd elegem lenni Adamből is, de nagyon! Unom már, hogy mindenki meg akarja szabni, hogy mikor, mit és hogyan csináljak! Felnőtt, értelmes nő vagyok, az Isten szerelmére! Utálom ezt a helyet, nem akarok egyetemre járni és legfőképpen nem akarok Amerikában élni egy eldugott lakásban! Vissza akarom kapni az életemet, a szabadságomat és a boldogságomat, mert ez minden, csak nem élet! Nem vagyok hajlandó életem végéig bujkálni néhány hülye emberrabló elől, főleg, amikor nem is engem keresnek. És igen! Hajlandó lennék itt hagyni a bátyámat is, mert megérdemelné! Önző volt, hülye és meggondolatlan! Elárulta a saját húgát, arról nem beszélve, hogy meg is ütött. És hiába áll minden reggel és este a szobám ajtaja előtt, rohadtul nem vagyok kíváncsi az ostoba magyarázataira.

És akkor Hölgyeim és Uraim! Lia kirohanását hallották! Köszönöm a megtisztelő figyelmüket, de most már muszáj kijönnöm a mosdóból, ahová a barátom elől szöktem be. Nagy lendülettel csapom ki az ajtót, azzal a céllal, hogy kiviharzok rajta, de a faszerkezet valaminek nekiütközik, és kis híján az arcomra vágódik vissza.

- A picsába! – egy erős akcentusos káromkodást hallok az ajtó túlsó oldaláról és amikor kilépek mögüle, megtalálom az ütközés forrását is. Sikerült jól fejbe kólintanom valakit a buzgóságommal, na meg a kemény faajtóval!

- Ne haragudj! – kérek elnézést az illetőtől, aki a hangomra felém kapja a tekintetét. Tátva marad a szám a csodálkozástól, életemben nem láttam még ilyen különleges srácot! Középmagas, kidolgozott izmai átrajzolódnak a testhez simuló kék pólóján, piszkosszőke haja a homlokába hullik, na és a szeme… Életemben nem láttam még ilyen szürke szempárt, ami olyan titokzatossá, mégis barátságossá varázsolja a fiú kisugárzását, hogy biztos vagyok benne, hogy csorog a lányok nyála utána. Valószínűleg, ha tovább bámulom, én is így járok majd, úgyhogy zavartan elkapom róla a tekintetem és a földet kezdem vizslatni.

- Semmi baj. Csak nem számítottam rá. – érdes hangja visszavonzza rá a tekintetem és amikor elmosolyodik, érzem magamon, hogy az arcom lángba borul.

- Én,… én sajnálom. Figyelmetlen voltam. – dadogom összefüggéstelenül, mire kiszélesedik a mosolya és rám kacsint.

- Ne szabadkozz! Mondtam, hogy nincs gáz. Egyébként Kevin vagyok. – nyújtja felém a kezét barátságosan.

- Lia. – bizonytalanul eresztem a mancsom a tenyerébe és megvárom, míg lassan megszorítja, majd el is húzom a kezem.

- Szép neved van. Minek a becézése? – érdeklődik kíváncsian, én pedig első nekifutásra kis híján kinyögöm, hogy a Natalia-é, de szerencsére még épp időben észbe kapok.

- Amelia. – felelem halkan.

- Lia! – Adam hangjára megrezzenek és megfordulok, hogy találkozzam a dühös tekintetével. Elszánt léptekkel közeledik felénk és fintorogva elhúzza a száját, amikor a fejem fölött végig méri Kevint. – Hol voltál már eddig? Már mindenhol kerestelek! – kér számon fontoskodva és közben farkasszemet néz a másik oldalamon álló sráccal.

- Logan, ő Kevin. Kevin, ő itt Logan. – mutatom be őket egymásnak. Még mindig fura őt Logannek hívni, és nagyon oda kell figyelnem rá, hogy nehogy Adamnek szólítsam véletlenül.

- A pasija. – ejti ki nyomatékosan a szót ez a lüke tökfej, miközben kezet ráznak, én pedig kínosan lehajtom a fejem. Nem hiszem el, hogy mindig ciki helyzetbe kell hoznia.

- Oké, haver. Értem én. – feleli Kevin, miközben a tarkóját vakarássza. – Nekem most mennem kell, Örültem, Lia. És neked is Logan. – int egyet köszönésképp, majd eltűnik a folyosón. Gyilkos tekintettel meredek Adamre és most legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben.

- Most ezt miért kellett? – vonom kérdőre.

- Tudod jól, hogy miért! Nem hiszem el, hogy mindenféle jöttmenttel szóba állsz!

- Csak egy srác volt! És jó lenne, ha leállnál ezzel az atyáskodással, mert nagyon nem vagyok rá vevő!

- Én pedig a hisztidre nem vagyok vevő, szívem! – vág vissza ugyanolyan feldúltan.

- Megint veszekedni akarsz? – esek neki dühösen.

- Nem! De te is tudod, hogy meg kell húznunk magunkat! – kontrázik rá.

- Nem hiszem el, hogy megint ezzel a baromsággal jössz! Olyan vagy, mint a bátyám!

- Egyáltalán nem vagyok olyan, ne hasonlítgass hozzá! Csak nem akarom, hogy butaságot csinálj! Makacs vagy, Lia és mindig a saját fejed után mész! – emeli fel a hangját, de engem sem kell félteni, düh az van bennem is bőven.

- Nem érdekel, Adam! Nem fogom félelemben leélni az életemet! Nem érdekel ez az egész! Elegem van! Ha ennyire meg akarnak ölni, akkor jöjjenek és csinálják! Nem fogok függni senkitől, még tőled sem! Ezt jobb, ha megjegyzed! – drámakirálynősen zárom le a vitát, majd sarkon fordulok és egyszerűen kisétálok az épületből. Ennyi bőven elég volt mára az egyetemből. Sőt, egy egész életre elegendő volt.

- Most meg hová mész? – kiált utánam, de mit sem törődve vele, lesietek a lépcsőn és megyek a dolgomra. Út közben beugrom az egyik kis boltba, feltankolok csokival, majd hazamegyek. Haza… Persze. Ez a hely minden, csak nem az otthonom. Gyűlölök itt lenni, vissza akarok menni az otthonomba, a barátaimhoz, és a szüleim emlékéhez. Kezdem nagyon bánni, hogy nem engedtem el Tonyt egyedül akkoriban. Túlságosan ragaszkodtam hozzá, pedig ő az első adandó alkalommal eldobna magától, ha úgy adódna a helyzet.

Kiborítom a sok édességet az ágyamra és nekiesek az egyik tábla csokinak, de nem élvezhetem sokáig, ugyanis a következő pillanatban kivágódik az ajtó és Adam dühös feje jelenik meg előttem. Hogy mennyire hiányzott már egy kiadós veszekedés…

- Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy ott hagysz a folyosó közepén? Szerinted ki a fene fogja leigazolni a lógásunkat? – esik nekem.

- Pont nem érdekel a lógás. Amúgy meg senki nem mondta, hogy gyere utánam. – közlöm vele totál nyugodtan a véleményem, és tudom, hogy ezzel csak még jobban felbosszantom, úgyhogy pont ezért csinálom.

- Lia, ne dühíts fel! – néz rám vészjóslóan, de nem félek tőle egy cseppet sem.

- Mert mi lesz? Megütsz, mint Tony? – provokálom, de elhallgatok, amikor az elszörnyedt arcára nézek.

- Tudod, hogy sohasem bántanálak. – motyogja sértetten. Azt hiszem, jobban jártam volna, ha lenyelem a nyelvem jó mélyre. Most szépen megbántottam, pedig nem ez volt a célom.

- Ne haragudj! Nem úgy értettem. – megfogom a kezét, amikor leül mellém és az ölembe húzom. – Nagyon nehéz ez az egész most nekem! Nem akarok itt lenni! Vissza akarom kapni a régi életünket!

- Tudom. Én is. Mind ezt szeretnénk, de sajnos nem lehet. Meg kell barátkoznunk ezzel a helyzettel és azzal nem lesz jobb, ha folyamatosan egymást nyírjuk. Úgy gondolom, hogy Tonyval is tisztáznotok kellene a dolgokat. – mondja a szemembe nézve, de nekem erről teljesen más a véleményem. Nem tudom és nem is akarom megbocsátani a bátyámnak azt, amit csinált, még akkor sem, ha térden állva könyörög.

- Nem akarom tisztázni a dolgokat. El akarok innen menni! – közlöm vele elszántan.

- Ugye ezt most nem komolyan mondod?

- De igen! Menjünk el innen! Senki nem fog minket keresni! Kérlek! Nem bírom itt! – nézek rá reménykedve.

- Lia, ez nagyon rossz ötlet! Tony miatt vagyunk itt! Szerinted mit szólna, ha csak úgy lelépnénk? És különben is, a rendőrség figyel minket! Biztosan észre vennék! – győzköd az igazáról, de hajthatatlan vagyok most. Mindig elérem azt, amit akarok és ez most sem lesz másképp.

- Majd óvatosak leszünk. És Tonyt rohadtul nem érdekli, hogy mit csinálok. Szerintem örülne is neki, ha lelépnék.

- Hát ebben rohadtul tévedsz, Húgi! – az emlegetett szamár hangjára kapom fel a fejem és hitetlenül bámulok az ajtó irányába, ahol a bátyám támasztja a falat. Persze, neki is mindig a legrosszabbkor kell idetolnia a képét. Most aztán két oldalról hallgathatom a fejmosást, meg azt, hogy mennyire felelőtlen, csökönyös és hisztis vagyok. Már alig várom. Óra indul, három, kettő, egy, és tessék!...