New Story!!

Sziasztok! Most nem résszel jelentkezem, hanem szeretném veletek megosztani legújabb történetem, ami egy gimis sztori lesz, telis tele izgalmakkal és fordulatokkal. Hálás lennék, ha benéznétek. A linket itt találjátok! :) https://www.wattpad.com/story/93726527-alone

14. fejezet - Menni, vagy maradni?

Lia

Hmm. Egy élmény karácsony előtt néhány nappal a rendőrségen csücsükélni és azon agyalni, hogy mi a fene lesz Tonyval, velünk és az életünkkel. Más ilyenkor a házat díszíti, mi meg a bőrünket próbáljuk menteni a bátyám elrablóitól, akiknek erősen fáj ránk a foguk. Ugye megbeszéltük, hogy beavatjuk Smith századost az ügybe, ez volt két hete, de azóta is csak a levegőben lóg a dolog. Igazság szerint mindannyian félünk meglépni ezt a súlyos lépést, mert nem tudhatjuk előre, hogy milyen következményeket von majd maga után a döntésünk. Féltem a testvéremet és féltem magunkat is, de amíg együtt vagyunk nem történhet semmi baj. Na ja, szép is lenne, ha egy édes kis regény cuki szereplői lennénk, de ez a való élet és az a nagy helyzet, hogy hiába vagyunk együtt, marha nagy szarban vagyunk mindhárman. Én minden erőmmel azon vagyok, hogy rábeszéljem a srácokat, hogy menjünk végre a rendőrségre, de Tony hallani sem akar róla, Adam meg hát miért is állna a barátnője mellett, ha vakon követheti az ostoba barátját is. De ha már nála tartok, említsünk pár szót a kapcsolatunkról is. Hát, hogy is mondjam, eléggé viharos a dolog közöttünk. Egyszer szeretjük egymást, aztán veszekszünk, párnákat és hasonló tárgyakat dobálunk a másikhoz, majd 10 perc múlva ismét a másikat öleljük. Nem tudnám értelmes szóval definiálni ezt a helyzetet, de hát nekünk ez jutott.

-Na jó! Ha megelégeltétek a semmit tevést, akkor szedjétek rendbe magatokat, én pedig szólok a századosnak, mert ezt nem játszom tovább veletek! - határozottan szólok rájuk, miközben a kanapén ülve valami meccset bámulnak és összepopcornozzák az egész nappalit. Minden nap ugyanezt csinálják, ki sem mozdulnak a házból és be sem engednek senkit sem, nehogy meglássák Tony-t. De én nem akarok börtönben élni, sem bújkálni, akkor inkább menjünk innen a fenébe valami olyan helyre, ahol senki nem ismer minket.

-Húgi, higgadj le és ülj le mellénk! - le sem veszi a szemét a tv képernyőjéről, engem meg baromira bosszant, hogy figyelembe sem veszik amit mondok, csak egy hisztis kislánynak hisznek. De majd én teszek róla, hogy rám figyeljenek végre. Szó nélkül kiveszem a zsebemből a mobilomat és tárcsázom a százados számát. Három csengés után recseg a vonal és Nate nagybátyjának hangját hallom vissza a túlsó oldalról.

-Igen, tessék? Smith százados! - szól bele hivatalosan, én pedig megköszörülöm a torkom és beleszólok.

-Itt Natalia Willson! Lenne valami, amiről beszélnünk kellene, de nagyon bizalmas a dolog. Ide tudna jönni, ha megkérem? - amint a fiúk meghallják a hangomat, egyből felém fordulnak és tátott szájjal bámulnak rám. Na, csak elértem, hogy rám figyeljenek!

-Adam, vedd ki a kezéből a telefont! - szól rá a bátyám a mellette ülő fiúra, mire azonnal a szobámba szaladok és magamra zárom az ajtót. Ököllel verik a faszerkezetet és követelik, hogy nyissam ki, de eszemben sincs!

-Megtudott valamit a testvéréről? - kérdezi a vonalban lévő alak.

-Ez nem telefon téma! Kérem amilyen gyorsan csak tud, jöjjön ide és ne szóljon róla senkinek! - kemény és határozott a hangom, muszáj is annak lennie.

-Rendben. Azonnal indulok. - örömmel nyugtázom, hogy komolyan vett a százados, majd bontom a vonalat és vigyorogva kinyitom a szobám ajtaját, amin szó szerint beesik a két jómadár.

-Te teljesen megbolondultál? - ront nekem Tony és a két vállamnál fogva megráz. Váratlanul ér, de állom a dühös tekintetét. Már réges régen meg kellett volna ezt tennünk és ezt ők is tudják, csak gyávák voltak lépni. Hát én megtettem helyettük is.

-Engedd el! - szól rá erélyesen Adam, ami nagyon jól esik. Hiába a legjobb barátja, azért mégiscsak én vagyok a szerelme és félt még a testvéremtől is. Tony végre észhez tér és elenged, még bocsánatot is kér, de a dühe nem csökken egy hangyányit sem.

-Húgi, te nem vagy normális, esküszöm!

-Tony, ez az utolsó esélyünk! Nem maradhatunk örökké a négy fal közé zárva! - oktatom ki, mire felsóhajt és a hajába túr.

-Ha lebukunk, kicsinállak, Lia! - zsörtölődik tovább, mire elé lépek és átölelem a derekát. A teste egy pillanatra megmerevedik a hirtelen jött gesztusomtól, majd ő is körém fonja a karjait és szoros ölelésbe von. Mélyen magamba szívom az illatát, majd érzem, hogy hátulról egy újabb meleg test préselődik hozzám. A két számomra legfontosabb ember közé préselődöm, amit egyáltalán nem bánok, sőt, ha lehetne, örökké így maradnék. Egyikünk sem az az érzelgős fajta, de ez a pokoli helyzet igencsak megtépázza az idegrendszerünket. Sajnos a csengő idő előtt véget vet az idilli pillanatunknak. Adammel indulunk ajtót nyitni, Tony pedig a szobámban marad. Még mielőtt rácsuknám a bátyámra az ajtót, Adam az ujjaimba kulcsolja az övéit, majd egy pici puszit nyom az arcomra. Apró, szinte észrevehetetlen mozdulatok ezek, de nekem mindennél többet jelentenek. Kéz a kézben megyünk ajtót nyitni, aminek a túloldalán nem meglepő módon a százados tartózkodik.

-Üdv, fiatalok! Mi az a sürgős dolog, amiért ide kellett jönnöm? Megtudtak valamit Tonyról? - kérdezi váltogatva közöttünk a tekintetét. Szélesebbre tárom az ajtót, hogy be tudjon jönni, majd leülünk a kanapéra.

-Ami azt illeti igen. - felelem halkan és bizonytalanul.

-Hallgatom. - kíváncsian néz rám, én pedig tétovázok, hogy mit is mondjak neki. Mi van ha rossz ötlet ez az egész és még nagyobb bajba keveredünk? -Még mielőtt bármit is mondanék, meg kell esküdnie, hogy erről senki sem szerez tudomást. A bátyám élete a tét! - és tulajdonképpen a miénk is. Teszem hozzá magamban, miközben várom a rendőr válaszát.

-Natalia, bennem megbízhat. Az a kötelességem, hogy megvédjem magukat és a testvérét, de ehhez az kell, hogy elmondjanak nekem mindent. - rendben, hiszek neki. Felsóhajtok, majd a szobám felé indulok. Lassan lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót. Halvány mosollyal biztatóan Tonyra mosolygok, vagyis inkább tűnhet vicsornak, mint mosolynak, majd a kezéért nyúlok, a hatalmas tenyerébe csúsztatom a mancsom és kihúzom az ajtón. A százados döbbenten néz hol Tonyra, hol Adamre, hol pedig rám. Miután észhez tér a kezdeti sokkból, azonnal kérdezősködni kezd. Elmondunk neki töviről hegyire mindent, egyetlen apró részletet sem felejtünk ki, majd, amikor hirtelen csend áll be a szobában, idegesen meredünk mindhárman a férfire. Nem tudjuk, hogy mi lesz ezután, csak reménykedhetünk, hogy előáll valami épkézláb ötlettel, ami kihúz minket a bajból.

-Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy hatalmas nagy bajban vannak mind. Az egyedüli lehetőség, amit fel tudok ajánlani önöknek, az a tanúvédelmi program. Ennek keretében, mindhármuk személyazonossága megszűnik, mintha meghaltak volna. Kapnak új nevet, egy teljesen más helyre kell költözniük és soha nem térhetnek vissza a régi életükbe! – a soha szót erősen kihangsúlyozza, csakhogy érezzük a helyzet súlyosságát. Fáj belegondolni, hogy vége az eddigi életünknek, nem láthatjuk többé a barátainkat, de be kell, hogy lássuk, hogy ez az egyetlen megoldás a túlélésre. De Jézusom! Mi lesz Ally-vel? Ő a legjobb barátnőm és tudom, hogy Tony szerelmes belé. Nem tudom őt itt hagyni csak úgy szó nélkül!

-Lia, mi van? – bök oldalba Adam.

-Ally. – nyögöm ki suttogva a nevét, mire Tony is felém kapja a tekintetét.

-Kaphatunk egy kis időt, hogy átgondoljuk ezt az egészet? – kérdezi a testvérem a századost, aki megértően bólint egyet.

-Holnap reggel visszajövök. Addig döntsék el, hogy mi legyen! – néz ránk komolyan, majd elköszön és távozik. Mindhárman szótlanul, magunkba roskadva ülünk a kanapén, és most már nem tűnik olyan könnyűnek a döntés.

-Elmegyünk. – jelenti ki Tony.

-És mi lesz a többiekkel? Ally, Mark és David? Mit fognak gondolni hová tűntünk? – kérdezem könnyes szemekkel.

-Most tényleg ez a legfontosabb? Az életünk a tét, Lia!

-Tudom, Tony! – csattanok fel. – Nem hagyom itt Allyt! – közlöm velük, majd becsörtetek a szobámba és hangosan bevágom az ajtót. Zokogva zuhanok bele az ágyamba és hangosan a párnámba ordítok. Nem bírom ezt a feszültséget, nekem ez túl sok! Hallom, hogy halkan nyílik az ajtó, majd Adam kezét érzem a hátamon. Próbál nyugtatni, de én tudom, hogy esélye sincs. Felhúz az ágyról, az ölébe ültet, én pedig rádőlök a mellkasára és szorosan behunyom a szemem. Elképzelem, hogy újra az a 8 éves kislány vagyok, akinek semmi problémája nincs az életben. Látom, ahogy anyu behozza a reggeli kakaómat a szobámba és azután apu elköszön, mielőtt munkába indulna. Tony-val együtt indulunk az iskolába, ő nagy és okos báty lévén viszi az én táskámat is és megfogja a kezem a kereszteződésnél.

Megnyugszom végre. Amíg itt van velem ez a két srác, addig nem történhet semmi rossz. Megmarkolom Adam pólóját, majd felemelem a fejem a mellkasából és szomorúan rámosolygok. Finoman megsimogatja az arcom, majd egy hosszú puszit nyom a homlokomra.

-Szerinted is el kell mennünk, ugye? – kérdezem rekedten, mire egy aprót bólint és közelebb húz magához.

-Minden rendben lesz picim. – suttogja, miközben a homlokát az enyémhez nyomja.

-Ígéred? – motyogom halkan.

-Ígérem. – feleli és ajkait lassan az enyémekre nyomja. Finom csókot lehel a számra, amibe belebizsereg az egész testem. Még mindig inkább csak próbáljuk megismerni és felfedezni egymást, soha nem lép át egy határt sem. Mondhatni rá sem ismerek, annyira figyelmes és gyengéd lett velem.

Pislogva nyitom ki a szemem és az övébe fúrom a tekintetem. Megszűnik körülöttem az egész világ, csak ő számít és az, hogy olyan szeretettel néz rám, hogy még a szívem is belesajdul. Nem bírom ki, hogy ne érezzem a száját az enyémen, ezért felé hajolok, mire kajánul elvigyorodik és már csókol is. Na, ennyit a csupaszív Adamről. Ujjait a derekamba mélyeszti, miközben megpróbálja a lehetetlent, vagyis, hogy még közelebb legyünk egymáshoz, de ez már fizikailag képtelenség. A mellkasunk, a hasunk, az ajkunk, mindenünk összeér. A finoman induló kóstolgatásból hosszú forró csókok lesznek, amit egyáltalán nem bánok. Szükségem van most rá, mindenhogy. Nyelve végigsimít az alsó ajkamon, mire kis híján felnyögök, miközben szétnyitom a szám, hogy bebocsátást engedjek ezzel neki. Ujjaim már a hajában kószálnak, ő pedig egyik kezével a combom, másikkal pedig a fenekem markolássza. Még mielőtt elfajulna a helyzet, elszakadunk egymástól, zihálva vesszük a levegőt, én pedig a nyakába csimpaszkodok és jól megölelgetem. A kellemes pillanatunkat ismét a csengő szakítja félbe, de alig, hogy kiérünk a szobából, hogy ajtót nyissunk, Ally már a nappaliban van és döbbenten néz a bátyámra, majd ránk. Basszus!

Adam

Most mit mondjak? Azt, hogy megszívtuk a létező összes módon, ahogy csak lehet? Hiszen ez még a hülyének is nyilvánvaló. Nem elég, ami Tonyval történt, még a nyomorult kis életünket is újra kell kezdenünk. Mindent a nulláról ismét. Évekig kínlódtunk, hogy eljussunk oda, ahol most tartunk, erre jön egy ilyen csapás és tönkrevág mindent. Az meg csak hab a tortán, hogy Ally is betoppan a semmiből. Időnk sincs elrejteni Tonyt, az ajtó kicsapódik, a szőke lány szinte sokkot kap, ahogy megpillantja a barátomat, aki szintén tátott szájjal bámul a lányra. Pár pillanat az egész és már egymás karjaiban vannak. Na, hogy ebből mi lesz, azt nem tudom!

-Hagyjuk magukra őket! – markolom meg Lia kezét és visszahúzom a szobájába. Ezt nekik kettőjüknek kell megbeszélni, mi meg amúgy is félbehagytunk az előbb valamit.

-Ez így nagyon nagy gáz. – sóhajtva ül le az ágyára, én meg egy bólintás kíséretében mellé telepszem.

-Megoldják. – simítok végig az arcán, mire elmosolyodik és elpirulva lesüti a szemét. Na, ilyet se tapasztaltam még. Sikerült zavarba hoznom a nagy Lia kisasszonyt.

-Na, mi az? – vigyorogva az álla alá nyúlok és kényszerítem, hogy rám nézzen azokkal a hatalmas és gyönyörű szemeivel.

-Semmi. – feleli morcosan.

-Zavarba jöttél. – cukkolom, mire rácsap a mellkasomra.

-Nem is igaz! – tiltakozik és érett nőhöz méltón kinyújtja a nyelvét. Kedvesen kiröhögöm, majd magamhoz ölelem. Imádom, hogy ilyen nagy hatással vagyok rá.

-Bunkó vagy, tudod? – mormogja a mellkasomba.

-Odavagy ezért a bunkóért! – összekócolom a haját, mire szitkozódva felül és látványosan megsértődik. Átmászik az ágy másik oldalára és rám sem néz, mire felnevetek. Megpróbálom magam felé fordítani, de csak duzzog, ezzel csak azt éri el, hogy rámászok. Az apró mancsával próbál lelökni magáról, de lefogom és a feje fölé nyomom, a másik kezemmel, pedig az oldalába bökök, mire felvisít és ficánkolni kezd.

-Hagyj békén! – követeli, de nem figyelek rá, hanem tovább kínzom szegényt.

-Mond szépen, hogy szeretlek, Adam és akkor abbahagyom! – nézek rá kacéran, mire egy „azt lesheted” pillantás a jutalmam. Hát akkor így jártál, szívem! Tovább csikizem, bökdösöm és szívatom, ő meg tehetetlenségében csak visítozik.

-Na, mi lesz? – fölé hajolok és bazi közelről, suttogva teszem fel a kérdést, és érzem, hogy a lélegzete is elakad hirtelen.

-Szeretlek, Adam. – nyögi ki végül, amin elmosolyodok és elengedem a csuklóját. Még mielőtt lecsaphatna, az ajkaihoz nyomom a számat és mohón megcsókolom. Én próbálom visszafogni magam, de tényleg, de kezd megtörni az önuralmam.

-Szeretlek, Lia. – válaszolom két csók között. Erre karjait a nyakam köré fonja, közelebb húz magához, így teljesen ránehezedek, de úgy látom, hogy egyáltalán nem bánja. Ujjai a hajamat túrják, amit nem tudom, hogy miért szeret annyira, de mindig ezt csinálja. Megőrjít ez a lány teljesen. Nyelvünk forrón és gyengéden fonódik össze egymással, kezünk mindenütt ott van a másik testén és ha nem emberelem meg magam és szállok le róla, akkor lassan fel fogok robbanni. Mikor már komolyan nem bírom tovább, finoman ráharapok az alsó ajkára, mire felnyög, ezzel elválunk egymástól. Rosszfiús vigyorral konstatálom, hogy én nyertem, majd egy puszit nyomok az arcára, lefekszem mellé és magamhoz ölelem. Tetszik, mikor szavak nélkül is megértjük egymást, mondjuk azzal sincs bajom, ha épp civakodunk valamin. Észveszejtően dögös, amikor bosszankodik, főleg, mikor miattam! Na, jó! Jobb lesz, ha lehűtöm magam!

A következő percekben csak lustán simogatjuk egymást, néha váltunk pár apró csókot, de ezen kívül nyugton vagyunk. Látom rajta, hogy a gondolatok ismét kavarogni kezdenek a fejében és mivel nem akarom, hogy feleslegesen görcsöljön bármin is, inkább elterelem a figyelmét. Kölyökként bújok hozzá, fejemet a nyakába temetem és pici puszikat nyomok a gyenge bőrére. Ő magához ölel, a hátam simogatja és egy „köszönömöt” suttog a fülembe, amikor kivágódik az ajtó. Azonnal lemászok Liáról, Tony pedig dühösen méreget minket, de rögtön megváltozik az arckifejezése, ahogy a mellette álló, zavartan pislogó lányra pillant.

-Pakoljatok, költözünk! – jelenti be csak úgy, mire mindketten döbbenten rámeredünk.

-Hogy mi? Mindnyájan? – kérdezi Lia, miközben próbálja az általam összekócolt haját igazgatni.

-Igen. – rámosolyog Allyre, majd ki is mennek a szobából.

-Te ezt érted? – néz rám Lia értetlenül, mire megcsóválom a fejem.

-Nem, de jobb lesz, ha tesszük, amit mond! – sóhajtva felkelek mellőle, leveszem a bőröndjét a szekrény tetejéről és csomagolni kezdünk. Szóval akkor megyünk. Hogy hová? Hát az jó kérdés! Egy új életbe, azt hiszem.

Egy órán belül már üresen kong a legtöbb szekrény, a bőröndök megtelnek, Tony pedig felhívta a századost és közölte vele, hogy jöjjön ide azonnal. Szegény embert összevissza rángatjuk. Perceken belül itt terem és Tony minden erejével azon ügyködik, hogy meggyőzze őt arról, hogy Ally is velünk jöhessen.

-Nézze, értem én, hogy fontos önnek, meg minden, de ezzel csak még nagyobb feltűnést fognak kelteni!

-Százados, ha Ally nem jöhet, akkor mindenki marad itt, ahol van! - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire a rendőr felsóhajt.

-Jó, legyen. Elintézek mindent, reggel pedig magukért jövök, addigra legyenek készen! - mondja és már itt sincs.

-Ti ezt hogy gondoltátok? És mi lesz Markkal? - szegezi a kérdést Lia Allynek.

-Semmi baja nem lesz! Értsétek meg, szeretem Tonyt! - feleli szomorúan.

-Az nem ok arra, hogy elhagyd a testvéredet! - na igen. Lia imádja Allyt, de megértem, hogy nincs kibékülve a gondolattal, hogy a lány elhagyja a bátyját, hiszen neki Tony a legfontosabb ember az életében. De ha Ally ezt akarja, hát kénytelen lesz elfogadni.

-Húgi, kérlek! - próbálja Tony jobb belátásra bírni, de ő fogja magát és beviharzik a szobájába.

-Bízzátok rám! - mondom nekik és utána megyek. - Lius, kérlek! - szólok rá a duzzogó lányra. Olyan a hangulata, mint az időjárásnak. Totálisan kiszámíthatatlan.

-Hagyjál, Adam!

-Dehogy hagylak! - figyelembe sem veszem, hogy mérges, odamegyek hozzá és addig nyaggatom, míg rám nem figyel.

-Ne legyél pukkancs! - parancsolok rá finoman, mire magához ölel. Kész rejtély, hogy mi zajlik le a fejében ilyenkor, de amíg tudom kezelni, addig nem számít. Sikerül az ölelésemmel és a csókjaimmal megnyugtatnom, majd lefekszünk, mert holnap egy hosszú nap és egy új élet vár ránk.

13. fejezet - Nehéz döntés

Halihó! Hát amint ígértem itt a folytatás. Remélem tetszeni fog és sajnálom, hogy ennyit kell mindig várnotok, de egyszerűen semmi időm sincsen. Szóval nem tudom, hogy mikor lesz következő fejezet, de igyekezni fogok. Jó olvasást! :)

Adam

-A rohadt életbe! Lia! – próbálok érte nyúlni még mielőtt a földre zuhanna, de túl késő, a feje hatalmas csattanással ér a kemény betonra. Ennek nem így kellett volna történnie, de nagyon nem! A kiabálásomra szerencsére Tony is megfordul és azonnal visszarohan hozzánk, amint meglátja, hogy a húga eszméletlenül fekszik a földön. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, teljesen sokkot kaptam. Pár perc leforgása alatt annyi minden történt, hogy fel sem fogom teljesen. Kétségbeesetten próbálom magához téríteni az ájult lányt, de nem reagál semmire sem. Félve nyúlok a csuklójáért és alig merem megnézni, hogy van-e pulzusa, de végül erőt veszek magamon és megteszem. Alig érezhető, de van.

-Mi a fene történt vele? – guggol le hozzám Tony.

-Mintha nem látnád! Elájult, te barom! És beütötte a fejét! Hívd már a mentőket! – ordítok rá torkom szakadtából és nem érdekel, hogy mit szól hozzá, mert ez az egész az ő kibaszott hibája!

Kirángatom a zsebemből a mobilom és a kezébe nyomom, hogy cselekedjen már végre! Addig leveszem magamról a dzsekimet és óvatosan Lia feje alá teszem. Nem ébred fel még mindig, csúnyán beverte a fejét és nagyon félek, hogy komoly baja lett. Tony végre megembereli magát és hallom, hogy beszél a telefonba, én pedig szüntelenül próbálom keltegetni Liát, de kudarcba fullad minden próbálkozásom.

-Mindjárt itt lesznek, de nekem el kell tűnnöm! – mikor ezt kimondja, nem tehetek róla, de elgurul a gyógyszerem, felkelek a lány mellől és akkorát bevágok a legjobb barátomnak, hogy hatalmasat roppannak az ujjaim. Az sem érdekel, ha mind eltört, de megérdemelte az önző barom! A húga ájultan fekszik, ami mellesleg az ő hibája, de neki csak az számít, hogy kimentse a seggét és lelépjen. Hát mikor lett ekkora fafejű seggfej belőle?

-Ha most itt mered hagyni, soha többé ne is gyere vissza! – magam sem hiszem el, hogy ezt mondom, de a düh és a csalódottság beszél belőlem. Nem erre számítottam tőle.

-Mit gondolsz mit fog érezni, ha felkel és nem leszel mellette? Megint szembesítenem kell vele, hogy leléptél, hogy nincs ránk szükséged, de tudod mit? Túl fogja élni, mert én ott leszek vele! És ha neked, mint a bátyjának és mint a legjobb barátomnak fontosabb az, hogy menj a hülye fejed után és ahelyett, hogy segítséget kérnél rohansz a vesztedbe, akkor menj! Gyerünk! De ne gyere akkor vissza többet, mert nem hagyom, hogy újra, meg újra tönkretedd lelkileg! Te tudod a legjobban, hogy miket élt át és ha képes vagy ezek után is magára hagyni, akkor takarodj! – nagy szemekkel néz rám, míg kezével a véres orrát törli, én meg szó szerint remegek az idegtől. Soha nem keltem még így ki magamból, pedig volt már, hogy behúztam valakinek, mert felbosszantott, de Tony most túlment minden határon!

Percekig állunk egymással szemben mozdulatlanul, mint két bika, akik bármikor egymásnak ugranak, amikor sziréna hallatszik, mire kiszaladok a mentősök elé. Mire visszaérek, nyomomban az autóval, Tony-nak hűlt helye sincs. Hát persze, mire is számítottam?

-Mi történt? – kérdezi az egyik piros ruhás férfi, mire magamhoz térek és elmesélem, hogy mi történt, persze kihagyom a történetből Tony-t. Ő döntött úgy, hogy elmegy, akkor legyen így.

A mentősök hordágyra fektetik Liát, majd berakják az autóba. Nem engedik, hogy velük menjek, így beülök Tony autójába, amit nem vitt el és követem őket a kórházba. Nagyon aggódom és még annál is jobban remélem, hogy nincs semmi komoly baja. Nem engednek be a vizsgálóba sem, hát persze, hogy nem, pedig kis híján rájuk töröm az ajtót. Leültetnek a folyosóra és figyelmeztetnek, hogy ha nem bírok az indulataimmal, akkor ki leszek dobva, szóval kénytelen vagyok fegyelmezni magamat, pedig az most nem az erősségem. Idegesen jártatom a lábamat ülés közben és végig azon gondolkodom, hogy mivel akadályozhattam volna meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Talán ha én is közbeszólok és nem csak állok, mint egy fasz, akkor más lett volna. De nem! Ismerem mindnyájunkat és tudom, hogy ha a két testvér egymásnak esik, akkor még egy apokalipszis sem tudná őket félbeszakítani, amíg egymás fejéhez nem vágják a sérelmeiket. Mégis hibásnak érzem magam a történtekért. Hazudtam neki megint, de hát mit tehettem volna? Kiálltam azért az ostoba ökörért, aki csak úgy itt hagyott minket, mert a barátomnak hittem. Liára kellett volna elsősorban gondolnom és arra, hogy neki mi a jó, de már megint elcsesztem mindent! Csak abban reménykedhetem, hogy ha felépül, akkor jól leordít, aztán megbocsát. Óráknak tűnnek a percek, míg tétlenül várakozom, mire egyszer csak kinyílik az ajtó és az a fehér köpenyes alak lép ki rajta, aki Liát bevitette oda. Azonnal felállok és elé lépek, mire megáll velem szemben.

-Hogy van? Rendbe jön, ugye? – nézek rá kétségbeesetten, mire halványan elmosolyodik.

-Ön a barátja? – kérdezi, mire bólintok. Sokkal több vagyok, mint a barátja, de nem most van itt az ideje, hogy ezt tisztázzuk.

-Adam vagyok. – nyújtom felé a kezem, mire határozottan megmarkolja és ő is bemutatkozik.

-Dr. Clarkson. Nézze, a barátnője agyrázkódást szenvedett, de azon kívül nem találtunk semmit, ami ne lenne rendben. Egy ideig még biztosan nem fog felébredni, de bemehet hozzá, ha szeretne. – mondja, mire hatalmas kő esik le a szívemről, amiért ennyivel megúszta.

-Köszönöm. – hálálkodom és azonnal ott hagyom. Bemegyek a szobába, ahol az én kis szépségem fekszik és leülök az ágya szélére. Nyakig be van takarva, az arca fehér, a keze hideg, de legalább tudom, hogy nem veszítettem el. Bele is őrültem volna, ha így lett volna. Inkább haragudjon rám, ordítson velem, vagy verjen meg, minthogy elveszítsem örökre. Annál nagyobb csapás nincs! Megfogom a pici kezét és az ujjaiba kulcsolom az enyémeket és csak nézem őt. Legalább most van időm gyönyörködni benne, mert soha nem hagyja, hogy pár pillanatnál tovább nézzem. Szerinte idegesítő, de szerintem csak zavarba jön tőle. Kielemezem arca minden egyes centiméterét. Nem látok egy apró hibát sem rajta, a bőre tökéletes, puha, olyan, mint a kiskölyköké, a szája szépen ívelt, az orra pisze és mindig azon bosszankodik, hogy rákoppintok, pedig tudom, hogy szereti, ha piszkálom. A haja hullámokban omlik a vállára és a mellkasára, kicsit szőkébb, mint szokott lenni, de nekem mindenhogy tetszik. Mégis a szeme teszi olyan gyönyörűvé az egész lényét. Bár most csukva vannak, elég behunynom a sajátomat és máris látom azt a páratlan mélybarna szempárt, amiben mindig elveszek, akárhányszor csak belenézek. Rabul ejtő tekintete van, lehet, hogy nyálasan hangzik, de látom benne a lelkét. Látom a csillogást, a sok fájdalmat és a reményt, hogy még boldog lehet az életben egyszer. És ígérem, hogy ezért mindent meg fogok tenni. Nem hagyom, hogy Tony felelőtlen döntése miatt ismét elhagyja magát és összetörjön. Erősnek kell lennem, mert szüksége van egy erős emberre, aki kirángatja majd ebből a vacak helyzetből. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire sajog a kezem, amivel behúztam Tony-nak, de most, hogy ránézek, látom, hogy erősen be van dagadva. Remek! Még a kezem is sikerült eltörnöm, amiatt a gyökér miatt! Majd később megnézetem egy orvossal, de most Lia mellett van a helyem!

Az egész napot az ágya szélén ülve töltöm, néha csak nézek ki a fejemből, vagy őt bámulom hátha felébred végre. A telefonom rezgése töri meg a tevékenységemet este felé. Kihalászom a zsebemből és fogadom az ismeretlen hívást.

-Hogy van? – alig, hogy felveszem, Tony hangját hallom a vonal túlsó végéről.

-Mi közöd van hozzá? Elmentél, te döntöttél így, úgyhogy szállj ki az életéből! – teremtem le dühösen.

-Nem mentem el! Fogtam egy taxit és hazamentem. Miután leugattál, nem tudtam megtenni. Nem mehetek be a kórházba, mert az túl feltűnő lenne, de kérlek áruld el, hogy mi van vele! – kérlel kétségbeesetten. Na, erre nem számítottam! Azt hittem, hogy gyáva kukac és csak úgy képes minket itt hagyni, de látom, hogy maradt még valami a régi Tony-ból benne.

-Jól van. Még nem tért magához, mert agyrázkódása van, de rendbe fog jönni. – nyugtatom, mire megkönnyebbülten felsóhajt.

-Köszönöm, Adam! Nálad jobb barátot nem is kívánhatnék magamnak! És örökké hálás leszek, amiért vigyáztál a húgomra! – hálálkodik, én meg azt sem tudom, hogy mit feleljek erre.

-Nincs mit megköszönnöd. Szinte a testvérem vagy, Lia pedig mindennél fontosabb nekem, úgyhogy magától értetődő, hogy mindent megteszek érte. – mondom végül, azután kínos csend telepszik ránk. Fura így beszélni vele ennyi idő után, de remélem, hogy most már megoldódik a helyzet.

-Ott leszel még, amikor hazaviszem? – kérdezem bizonytalanul, mert tényleg nem tudom, hogy mit akar csinálni.

-Igen. Nem hagyom magára többé. – feleli, mire hatalmas kő esik le a szívemről. Nem azért, mert a terhemre lett volna eddig, hanem mert tudom, hogy mennyit szenvedett Tony miatt és talán most már visszatérnek a dolgok a maguk helyére.

Beszélgetünk még egy darabig, miközben Lia kezét szorongatom, de amikor azt érzem, hogy megmozdulnak az ujjai a tenyeremben, majdnem eldobom a telefont.

-Tony, most leteszem! Azt hiszem, hogy felébredt! – mondom gyorsan és már bontom is a vonalat. Felállok az ágyról, megsimogatom az arcát, miközben nyöszörögve próbálja kinyitni a szemét. Néhány próbálkozás után sikerül, majd zavartan rám emeli gyönyörű tekintetét, én meg megkönnyebbülésemben akkorát sóhajtok, hogy egy lángoló tüzet is elfújnék vele.

 

Lia

Iszonyatosan fáj a fejem! Lüktet, mintha dobolnának rajta és borzalmas. Azt meg külön nem értem, hogy Adam miért bámul rám olyan idiótán.

De ahogy körülnézek az idegen helyen, tudatosul bennem, hogy valószínűleg kórházban fekszem. Remek! Más sem hiányzott! Próbálom felidézni magamban, hogy mi történt, de túlságosan fáj a fejem hozzá.

-Jól vagy? – kérdezi aggódva.

-Nagyon fáj a fejem! – nyafogom.

-Szólok az orvosnak. – finoman megsimogatja az arcom, majd magamra hagy a gondolataimmal. Lassan kezdenek derengeni dolgok. Parkoló, veszekedés és Tony! A fene essen bele! Tudnom kell, hogy mi történt! Adam, gyere már vissza! Pár perc telik csak el, míg bejön egy orvossal az oldalán, de olyan türelmetlen vagyok, hogy az sem érdekel, hogy mi bajom van, csak mondja már el, hogy mi van Tony-val! De a doki persze nem sieti el a dolgát. Olyan hülyeségeket kérdez, mint hogy fáj-e a fejem? Hát persze, hogy fáj! Majdnem szétloccsant a betonon, nyilván fáj! Aztán a hülye lámpájával a szemembe világít, én meg már kezdek dühös lenni.

-Úgy látom, hogy nincs komolyabb baja, Natalia! – mondja kedvesen, mire megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Utálom, ha valaki a teljes nevemen szólít, de azt még jobban, ha várnom kell egy fontos válaszra, mert nem hajlandó kimenni az orvos.

-Pár nap és haza is mehet.

-Köszönjük. – veszi át a szót Adam és végre kimegy és magunkra hagy.

-Hol van Tony? Mondd, hogy nem ment el, kérlek! – nézek rá könyörögve, mintha bármin is változtatna.

-Otthon van. – mondja, mire megkönnyebbülésemben felzokogok. Tiszta hülye vagyok, ilyenkor örülni kéne, de annyi minden történt már, hogy most jól esik kibőgni magamat. Adam vigasztalásképp magához ölel, én meg szokás szerint összekönnyezem és nyálazom a pólóját. Percekig pityergek a karjai között, amikor is rájövök, hogy tulajdonképpen ő hazudott nekem, méghozzá elég csúnyán. Eltolom magamtól és csalódottan nézek rá. Észreveszi ezt, mert rögtön magyarázkodni kezd.

-Sajnálom, Lia. Nem tudtam, hogy mit tegyek! Féltem, hogy bajba sodrom Tony-t. Tudom, hogy nagyon sokszor kértem már, de kérlek bocsáss meg nekem! – úgy néz rám, mint egy kiskutya, aki szétrágta a gazdija cipőjét és tudja, hogy hatalmas bajban van, de ez sajnos több annál. Akárhányszor megbocsátok neki, valahogy mindig itt kötünk ki. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes döntés. De ha továbbra is haragszom rá, akkor nem lesz jobb semmi sem. Végre visszakaptam a bátyámat és hiába tagadom, ez a lüke pasi is nagyon sokat jelent nekem és a szívem mélyén tudom, hogy csak azért tette, mert a csökönyös testvérem ezt kérte tőle.

-Gyere ide! – kérem, mire szélesen elmosolyodik és szorosan magához ölel. Már-már fáj is, de nem bánom. Legalább érzem, hogy fontos vagyok neki. Karjaimat nyaka köré fonom és mélyen magamba szívom az illatát. Megfejthetetlen a kapcsolat, ami kettőnk között van, de épp ettől olyan különleges és a világ kincséért sem cserélném el semmi másra. Lássuk be, a normális nekünk túl egyszerű és unalmas. Na, nem mondom, hogy néha nem vágyom egy unalmas kapcsolatra, de nekem minden így jó, ahogy van, mert Adamből csak egy van, ahogy belőlem is és mindketten totálisan hülyék vagyunk és nehéz esetek, de ez akkor is a mi történetünk és ezt nem veheti el tőlünk senki sem.

-Szeretlek, tökmag. – suttogja a hajamba, mire elmosolyodom.

-Én is téged, te tökfej. – válaszolom, mire mindketten felkuncogunk. Belenézek a szemeibe, amikben szeretet látok és ettől végre érzem valakinek magam. Szépnek és különlegesnek érzem magam, attól, hogy olyan csodálattal néz rám, mintha én lennék a leggyönyörűbb lány a világon. A gyomrom is beleremeg ebbe a pillantásba. Még egy ideig van alkalmam, hogy elvesszek a tekintetében, majd ajkait lassan az enyémekre tapasztja és gyengéden megcsókol. Ha eddig majdnem elolvadtam tőle, akkor most olyanná válok mint a csoki a forró gőz felett. Soha nem éreztem még ilyet senkivel sem, pedig volt már dolgom pár sráccal, de Adam más. Olyan óvatosan csókol, mintha attól félne, hogy valami kárt tesz bennem és ettől jóleső borzongás fut végig a testemen. Elmélyítem a csókot, mert érzem, hogy abba akarja hagyni, én meg nagyon nem. Tudom, hogy attól tart, hogy fájdalmat okoz, de épp ellenkezőleg. A csókjaival összetapasztja az összetört darabkáimat és kezdem magam újra egésznek érezni. Szerencsére észreveszi, hogy mit akarok és egyáltalán nincs kifogása ellene. Megnyalja az alsó ajkamat, mire szétnyitom a számat, ezzel bebocsátást engedve neki. Mikor forró nyelve az enyémhez ér, kis híján felnyögök a jóleső érzéstől. Kezeimmel a hajába túrok, míg ő még szorosabban ölel magához. Elveszünk a pillanat szépségében és ebben a percben azt kívánom, hogy bár örökké tartana. Egyre mohóbban és szenvedélyesebben csókoljuk egymást, ami ellen nem lenne kifogásom, ha otthon lennénk és nem fájna borzalmasan a fejem. Gyengéden eltolom magamtól, mire csalódottan felnyög, én meg kedvesen kinevetem és egy puszit nyomok az arcára.

Három teljes napig kell a kórházban szenvednem, pedig körülbelül kétezerszer elmondtam mindenkinek, hogy semmi bajom, de persze ez nem érdekelt senkit sem. Még Adam is azt mondta, hogy tartsam be az orvos utasításait és ne hisztizzek, mert otthon minden rendben van. Tony persze egyszer sem látogatott meg, mert félt, hogy valaki felismeri, de nekem már az is elég, hogy tudom, hogy otthon vár rám és nem sokára megint láthatom, feltéve ha a doki hajlandó még az idén aláírni a zárójelentésemet. Komolyan, egy élmény lesz innen kiszabadulni.

-Megvan mindened? – kérdezi Adam, miközben rám adja a pulcsimat. Apró gesztus, de nekem mindennél többet jelent. Kiszedi a puha anyag alatt maradt hajamat és egy puszit nyom a homlokomra, mire elmosolyodom és bólintok az előbbi kérdésére. Végszóra az orvosom is megérkezik, kezében a papírokkal és utamra enged, miután elmondja, hogy vigyázzak magamra.

Alig győzöm kivárni míg hazaérünk. Adam alig állítja le a kocsit, már ki is pattanok belőle és szaladok a bejárati ajtóhoz. Hallom, hogy felnevet mögöttem, de nem érdekel, egészen addig, míg ki nem próbálom nyitni az ajtót, ugyanis az be van zárva és a kulcs a lajhár barátomnál van, akinek persze nem sürgős, hogy bejussunk a házba.

-Gyere már! – sürgetem bosszúsan és dobbantok egyet a lábammal, mire még jobban röhög. Ilyenkor meg tudnám fojtani egy kanál vízben, annyira utálom. Végre valahára kinyitja az ajtót, én meg gyorsan félrelököm az útból és berontok a nappaliba, ahol meglátom a bátyámat. Szó nélkül a nyakába ugrom, majdnem hanyatt is esünk, de nem érdekel, a lényeg, hogy itt van velem.Percekig csüngök rajta mint egy kis majom, majd velem együtt leül a kanapéra, így az ölébe kerülök.

-Ugye nem mész el többet? – kérdezem még mindig szorosan ölelve.

-Csak ha te is jössz. – morogja a nyakamba és azt hiszem, hogy nem voltam még ennél boldogabb, mint most vagyok.

Miután jól megszeretgetjük egymást, jöhetnek a komoly dolgok. Meg kell beszélni, hogy mi lesz ezután, mert így nem maradhat a helyzet.

-Én még mindig azt mondom, hogy menjünk el a rendőrségre és ott majd kitalálnak valamit. – mondom.

-Igaza van Liának. – legalább valamiben egyet értünk Adammel, ez is ritka.

-De ott mindenki tudni fogja, hogy megkerültem, ezután már csak napok kérdése, hogy rám találjanak.

-Akkor mi lenne, ha csak Smith századosnak szólnánk? – vetem fel az ötletet.

-Ez nem rossz ötlet. Akkor csak ő tudna róla és segíthetne úgy, hogy titokban maradjon a holléted.

-Akkor legyen így. – egyezik bele végül Tony is, aminek nagyon örülök, mert féltem, hogy nem jutunk közös nevezőre és akkor megint el fog menni. Azt nem bírnám ki többször, de szerencsére nem is kell.

12. fejezet - Nem engedlek el!

Hát sziasztok! Nagyon rég írtam már, amit nagyon sajnálok, de az iskola és a tanulás elveszi minden szabadidőmet. remélem azért nem pártoltatok el tőlem és bízom benne, hogy tetszeni fog ez a rész. Igyekeztem izgalmasra és tartalmasra írni, úgyhogy kíváncsian várom a véleményeket! :) Folytatás valószínűleg az őszi szünetben lesz. Addig is jó olvasást! :))

Adam

Egész éjjel hánykolódva alszom, de ügyelek rá, hogy Liát ne ébresszem fel. Egyszerűen képtelen vagyok lehunyni a szemem, amikor tiszta mocsok a lelkiismeretem. El kell ma mennem Tony-hoz és megint hazudnom kell Liának a hollétemről, pedig annak sosincs jó vége. Ha megtudja, hogy tudom, hogy hol a bátyja és nem mondtam el neki, akkor nem csak a testi épségemet kell féltenem, hanem azt is megkockáztatom, hogy többé szóba sem áll velem. Tudom, hogy a Tony téma nála nagyon kényes dolog, főleg most, de nem árulhatom el a legjobb barátomat, mert azzal lehet, hogy csak bajba sodrom. Akárhogy is nézem, ez így sehogy sem jó. Két tűz közé kerültem és fogalmam sincs, hogy jelen esetben mi lenne a helyes döntés. Segítene valaki? Ááá, inkább hagyjuk! Ahogy Lia mondaná, az idő majd megold mindent.

Muszáj kicsit kikapcsolnom, mert lassan kezdek begolyózni, úgyhogy kisimítom az alvó szépség arcából az odahulló tincseit, majd egy puszit nyomok a puha bőrére. Még álmában elmosolyodik, majd fészkelődni kezd, kinyitja a szemét és álmosan pillant fel rám. Ilyenkor olyan aranyos, mint egy kis kölyök, főleg, amikor megdörzsöli a szemét és nyújtózik egyet. Nem is az aranyos a helyes szó rá, inkább a dögös. Na, ez tipikus pasi szöveg volt, de ha egyszer így van, akkor így van. És különben is, a barátnőmről van szó, szóval nyugodtan nevezhetem dögösnek! Feljebb kúszik az arcomhoz és egy puszit nyom rá, mire elmosolyodom, magamhoz húzom és homlokon csókolom. Azt hiszem, mostantól kezdve minden reggel így szeretnék ébredni, őt ölelve, nézve, ahogy alszik, ahogy ébredezik és rám mosolyog, mikor megpillant. Csak ne lenne ennyire bonyolult minden!

-Mikor mész dolgozni? – szólal meg rekedten. Na most erre mit válaszoljak? Amikor a bátyád üzen? Vagy mit mondjak mégis?

-Nem sokára. – felelem végül.

-Óóó! Mit fogok egész nap csinálni?

-Hívd fel Allyt! – javaslom.

-Elmentek Markkal a szüleikhez.

-Akkor nem tudom. Sajnálom, hogy egyedül hagylak egész napra. – vígasztalom és kárpótlásként jól megszeretgetem. A bűntudatom ezzel nem csökken egy cseppet sem, de legalább ő legyen nyugodt. Miután nagy nehezen kimászunk az ágyból, ő elmegy reggelit készíteni, én meg addig felöltözöm. Az éjjeli szekrényen megszólal a mobilom, mire azonnal érte nyúlok és buzgón olvasom az sms-t. Az áll benne, hogy egy óra múlva legyek egy közeli parkolóházban, vigyem magammal Tony bankkártáyáját és egy mobilt is. Idegesen dugom zsebre a telefont és szerencsére tudom, hogy Lia hova pakolta el Tony cuccait, úgyhogy halkan átlopózom a túlsó szobába és előkotrom a bankkártyáját. Komolyan úgy érzem magam, mint egy betörő. Miután megszerzem, amit akartam, csatlakozom Liához a konyhába, aki épp kávéval tölt meg két bögrét. Nem csak okos és szép, de még kávét is főz nekem. Hát kell ennél több?

Halkan mögé osonok és hátulról átölelem, majd egy puszit nyomok a nyakára, mire érzem, hogy elmosolyodik. Szeretem ezeket a békés reggeleket, de magamban tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani. Megpróbálom kiverni ezt a fejemből és még szorosabban ölelem a törékeny testét. Picit később elengedem és a kezembe nyomja az egyik kávéval teli bögrét, a másikat magához veszi és leülünk az asztalhoz. Semmi étvágyam nincs, de azért eszem vele egy keveset, vagyis inkább csak nézem, ahogy nyammog.

-Lassan mennem kell. – felállok, segítek neki elpakolni és percekig csak bámulom őt. Nem tudom, hogy mi van velem, de ez a lány teljesen megszédít.

-Jól van. – látom rajta, hogy szomorú és így én is az leszek, főleg, mert tudom, hogy átverem szegényt. De remélem, hogy belátja, hogy csak Tony miatt teszem.

Felveszem a cipőmet, előkotrom a kulcsaimat, majd elköszönök Liától. Elé lépek, magamhoz húzom, és ráérősen megcsókolom. Észreveszem, hogy lábujjhegyen áll, mert olyan pici, hogy máskülönben nem érne fel. Elmosolyodom rajta, még egy hosszú puszit nyomok a szájára és elindulok. Gyorsan vezetek, egész úton majd szétvet az ideg, egyrészt féltem Tony-t, másrészt tartok tőle, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Remélem, hogy rá tudom venni, hogy ne bujkáljon a húga elől, mert ha nem, az nagyon gáz lesz. A fél órás utat, negyed órásra rövidítem és sietve pattanok ki a kocsiból, amint találok parkolóhelyet. Körülnézek a sötét parkolóházban, de pár autón kívül semmit és senkit nem látok. Percekig császkálok és már kezdem azt hinni, hogy rossz parkolóba jöttem, amikor egy árnyék jelenik meg mögöttem, mire azonnal megfordulok és megpillantok egy fekete kapucnis srácot. Természetesen Tony az. Gondolkodás nélkül letámadom és megölelem. Annyira hiányzott, hogy el nem tudom mondani. Lehet, hogy ciki így kinyilvánítani az érzéseimet, de szarok rá, amikor végre viszont láthatom a legjobb barátomat. Szerencsére ő is ugyanolyan erővel szorongat meg, mint én őt, így nem érzem kínosnak a helyzetet.

-Jól vagy, tesó? – kérdezem percek múlva.

-Fogjuk rá. – feleli. Most, hogy végignézek rajta, rájövök, hogy marha sokat fogyott és nagyon kimerültnek tűnik, bár ezen nem csodálkozom.

-Mesélj el mindent! Tudni akarom, hogy mi történt veled! – faggatom.

-Hidd el, minél kevesebbet tudsz, annál jobb! Elhoztad, amit kértem?

-Igen. – bólintok és kiveszem a zsebemből a kártyáját és egy telefont.

-Kellene még a kocsim is. – mondja, mire tágra nyílnak a szemeim.

-Azt ugye tudod, hogy a húgod nem hülye! Nem hozhatom el csak úgy észrevétlenül az autót!

-Oldd meg! Adam, ez nagyon fontos! Nem tudhatja meg, hogy itt vagyok! El kell tűnnöm innen!

-Egy feltétellel! El kell mondanod, hogy mi történt veled! Tudnom kell Tony! – muszáj vagyok erőszakoskodni, mert segíteni szeretnék neki.

-Jó. Megszöktem, ugye ez nyilvánvaló. Most pedig bujkálnom kell, mert ha rám találnak, akkor végem. És nem maradhatok itt, mert akkor titeket is bajba sodorlak. Liának nem szabad tudnia erről, mert nem hagyná, hogy elmenjek. Értsd meg, Adam! Nincs más választásom! – kétségbeesést látok az arcán és szerintem az enyémen is ez tükröződik. Nem veszíthetem el a legjobb barátomat! Így nem!

-Miért nem megyünk el a rendőrségre? Ők tudnának segíteni!

-Szerinted ott nincs emberük? Ezekből mindenhol van! Jobb, ha mindenki azt hiszi, hogy eltűntem.

-Tony, ez így nem lesz jó! Nem vagyok képes ekkora dolgot eltitkolni a húgod elől! Nem megy!

-Tudtam, hogy belé fogsz szeretni! – teljesen kifejezéstelen arccal mondja ezt és így még rosszabb, mintha dühös lenne rám emiatt.

-Sajnálom. Nem így terveztem! De joga van tudni, hogy mi van a bátyjával!

-Igen? És gondolj bele, hogy mi lesz, ha megtudja! Elmondja mindenkinek, hogy élek! Elmegy a rendőrségre, akik keresni kezdenek és utána már nem csak az emberrablók elől kell majd menekülnöm, hanem a zsaruk elől is! És ha már ők is keresnek, nagyobb eséllyel találnak meg. Nem akarok macska-egér játékot játszani, ahol az életem a tét! Arról nem is beszélve, hogy ezeket az embereket nem érdekli semmi! A szemem láttára öltek meg egy ártatlan lányt! Szerinted Liával mit csinálnának? Nem fogom őt kitenni ennek! És ha szereted, akkor te sem akarod, hogy baja essen! Maradj vele és vigyázz rá! Mostantól kezdve te vagy érte a felelős! Tedd meg ezt értem! – olyan mélyen érintenek a szavai, hogy nem tudok megszólalni sem. Igaza van! Bármennyire is szeretnék rajta segíteni, nem tehetek semmit sem. El fogom veszíteni a legjobb barátomat és még csak beleszólásom sincs! Szar az élet, az a nagy harci helyzet.

-Rendben. Holnap elhozom a kocsidat. – egyezek végül bele, mert mást nem tehetek.

-Köszönöm, tesó! És jól van? – kérdezi, mire bólintok.

-Nagyon hiányzol neki, de próbálja tartani magát. Nem mondom, hogy könnyű vele, mert sokat veszekszünk, de azért kezelhető. – halványan elmosolyodom, mire az ő arca is felderül egy kicsit.

-Vigyázz rá, jó? – néz rám komolyan, mire határozottan bólintok. Ezt mondania sem kell!

-És mit fogsz csinálni ezután?

-Elmegyek valami kis faluba és új életet kezdek, míg elcsitulnak a dolgok. Ha nem lesz jó, akkor irány külföld. – mondja és a szívem összefacsarodik, hogy holnap látom őt utoljára.

Sokat beszélgetünk a nap folyamán és nagyon nem akarok hazamenni. Legszívesebben vinném őt is magammal, de nem lehet. Késő délután indulok el a parkolóból és majdnem elbőgöm magam, mint egy szaros kis kölyök. Vagy egy órán keresztül kocsikázok céltalanul, hogy kiszellőztessem a fejemet, majd hazamegyek. Liát a kanapén találom meg, egy filmet néz. Fel sem néz, amikor elmegyek előtte, ami nagyon furcsa.

-Szia, szívem! – köszönök és egy puszit nyomnék a szájára, de elfordítja a fejét és az arcán cuppan a szám. Na, most meg mi van már megint?

Lia

Nem értem Adamet, komolyan mondom! Az egyik pillanatban megígér mindent, a másikban meg ismét hazugságon kapom. Tudom, hogy nem dolgozni volt, de most nem tudom, hogy mit csináljak. Álljak le vele megint veszekedni, vagy hagyjam a csudába? De miért hazudik? Könyörgöm, miért? Miért nem lehet őszintén elmondani, ha van valami baja? Nem tudok rajta kiigazodni. Reggel még minden happy meg cool volt, aztán elment, én pedig unatkoztam itthon úgyhogy még azt is megkockáztattam, hogy összefutok a ribanc Mollyval, és elmentem a kávézóba, ahol közölték velem, hogy Adam nincs mára beosztva, sőt egész hétre sem. Na, most akkor kérdem én, hogy mit csináljak? Értem én, hogy nehéz neki ez a helyzet, mert nekem is fura, de akkor sem kellene a szemembe hazudnia. Biztos vagyok benne, hogy levágta, hogy van valami bajom, amikor nem engedtem az előbb, hogy megcsókoljon, de épp azt próbálom kitalálni, hogy ordítsam le a fejét, vagy várjam meg, hogy mit kamuzik még. Azt hiszem, hogy most megfontoltabb leszek és a második lehetőséget választom, mert kíváncsi vagyok hogy vágja ki magát.

-Bocsi, csak elbambultam. – mentem ki magam és odahajolok hozzá egy gyors puszira. Remélem, hogy ez elég lesz, hogy azt higgye, hogy nem tudok semmiről sem.

-Semmi baj. Milyen napod volt? – érdeklődik. Egész nap miattad bosszankodtam, te idióta!

-Unalmas. – felelem végül, pedig úgy a szemébe mondanám a dolgokat, de most nem szabad! – Na és neked? Milyen volt a munka? – kérdezek vissza, mire leveszi rólam a tekintetét és a falat kezdi bámulni. Hazudik a drága, hát persze!

-Átlagos. Semmi extra nem történt. De sajnos holnap megint be kell mennem. Molly lebetegedett. – mondja, mire elröhögöm magam. Ennél gázabb kamuszöveget még nemigen hallottam.

-De sajnálom szegényt.

-Ne legyél gonosz! – szól rám játékosan.

-Mi lenne ha bemennék veled? – na most sarokba szorítottalak haver! Zavartan a hajába túr és gondolkodik, hogy erre most mit válaszoljon. Mókásan néz ki!

-Őőőő! Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! A múltkori balhé után nem látnak ott szívesen. – na ez szép volt! Tehetséges a srác. Hát jó, akkor majd máshogy derítem ki, hogy miben sántikálsz.

-Jó. Akkor majd lefoglalom magam valamivel. – hagyom rá a dolgot és szinte látom magam előtt, ahogy mázsás kőtömbök esnek le a szívéről a megkönnyebbüléstől.

Befejezem a filmet, amit elkezdtem, majd vacsorázunk, aztán elmegyek fürödni. Míg ő is megfürdik, elcsórom a telefonját, de nem találok benne semmi használhatót. Túl okos, hogy nyomot hagyjon maga után. Na, nem baj, majd holnap! Lefekszem, majd ő is bebújik mellém és magához ölel. Még élvezném is, ha nem lennék ennyire dühös. Nem szeretem, ha hülyének néznek, de ő folyamatosan bolondot csinál belőlem. Lehet, hogy élvezi, vagy én nem tudom, de lassan kezd betelni a pohár! És ha betelik, akkor lesz csak háború!

   Nagyon rosszul alszom, folyamatosan felébredek és tudom, hogy ő sem alszik. Nagyon kínos ez a helyzet, de megint ő kezdte az egészet! Nem hiszem el, hogy nem tudunk úgy meglenni egymással, mint a normális emberek! Nem! Nekünk mindig veszekedni, hazudozni és drámázni kell! Elég lesz ebből, azt hiszem!

   Hétkor megszólal az ébresztő, mire mindketten felkelünk, lezajlik a tegnap reggeli menetrend. Én kávét főzök, ő felöltözik, reggelizünk, majd elindul „dolgozni”, de most én is így teszek. A konyhaablakból figyelem, míg elmegy és meglepődve látom, hogy Tony kocsijával indul el! Na, ezért még külön kinyírom! Már hívtam egy taxit, ami pont jókor érkezik meg. Beszállok, mondom a sofőrnek, hogy kövesse a bátyám autócsodáját és alig várom, hogy megérkezzünk. 20 perc múlva egy parkolóháznál lyukadunk ki. Kifizetem a fuvart és kiszállok. Igyekszem észrevétlen maradni és halkan lopózom be a sötét épületbe, majd egy autó mögé rejtőzöm. Tisztára úgy érzem magam, mint egy nyomozó, vagy titkos ügynök. És nem kell sokat várni, hogy megjelenjen a tettes is. Adam sétál be és percekig esetlenül járkál fel-alá, majd megjelenik egy fekete pulcsis alak, akinek nem látom az arcát, mert eltakarja a kapucnija, de nagyon ismerős. A helyzet viszont nem néz ki túl jól. Belekeveredett volna valamibe? Könnyen megeshet, de várjunk már! Amíg én itt találgatok, a csuklyás alak leveszi a fejéről a tutyit és…. Nem, az nem lehet! Lefagyok hirtelen! Nem hiszek a szememnek!

-Tony! – bököm ki egy kicsit hangosabban a kelleténél, mire mindketten felém fordulnak. Azt hiszem, hogy lebuktam, szóval kimászok az autó mögül. Mindketten dermedten néznek rám, és én is rájuk. Nem hiszem el, hogy eltitkolták előlem, hogy Tony itt van. Egyszerűen képtelenség! Miért kell mindig azokban csalódnom, akik az életemet jelentik?

Közelebb lépek hozzájuk, de a szememből folynak a könnyek. Megállok előttük és folyamatosan a testvéremet nézem. Már két hónapja nem láttam! Két átkozott hónapja várok erre a pillanatra, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire megalázottnak fogom magam érezni. Nem tudok mozogni, egy szót sem vagyok képes kinyögni, azt sem tudom, hogy egyáltalán ismerem-e ezt a két embert, akik itt állnak velem szemben. Csak az az egy biztos, hogy fáj! Mégpedig nagyon.

-Húgi! – Tony felém lép, mire kitör belőlem a zokogás. Mire magamhoz térnék, már szorosan magához ölel. Két kézzel kapaszkodom belé és mélyen beszívom az illatát, amit már oly rég óta nem éreztem. Haragudnom kéne rájuk, üvöltözni velük, de a síráson kívül semmire sem vagyok képes. Kétségbeesetten szorítom magamhoz és érzem, hogy nem bírom ki, ha újra el kell őt engednem. Szükségem van a testvéremre, ő az én támaszom, a családom, mindenem.

-Nézzél rám! – próbálja az arcomat maga felé fordítani, de görcsösen bújok a mellkasához. Nem akarom elengedni, mert akkor ismét elveszítem és abba belepusztulok. Hosszú percek telnek el, mire el tudom magam szakítani tőle és a szemébe nézek. Borzalmasan fest, de nem érdekel, amikor itt van velem.

-Így kérjen valamit tőled az ember! – néz dühösen Adamre.

-Szerinted tudtam, hogy követni fog?

-Elég legyen ebből! – mordulok rájuk. – Most pedig mindent el fogtok mondani, mert baromira dühös vagyok! – most, hogy egy picit összekaptam magam választ akarok, még pedig marha gyorsan.

-Vidd haza! – utasítja Tony Adamet, de ha azt hiszik, hogy ilyen könnyen lerázhatnak, akkor nagyon nagyot tévednek.

-Addig innen nem mozdulok, míg meg nem magyaráztok mindent! – jelentem ki határozottan.

-Lia, ez nem játék! Menj haza! – parancsol rám is, de nem érdekel. Most nem!

-Nem vagyok gyerek! Nem kezelhetsz mindig úgy, mint egy kislányt! Mondd el, hogy mi folyik itt, különben rátok hívom a zsarukat! – fenyegetőzöm, mire hitetlenül megcsóválja a fejét! – Szerinted nem teszem meg? – hát persze, hogy nem, de keménynek kell tűnnöm, különben nem vesznek komolyan.

-Jó. Megszöktem és most el kell innen tűnnöm, mert ha megtalálnak, akkor végem van. Megkértem Adamet, hogy hozza el a kocsim meg a bankkártyámat, hogy el tudjak menni. Nem akartam, hogy tudj róla, mert akkor még jobban fájna, hogy itt hagylak. Sajnálom húgi, de nincs más választásom! – mondja, mire még jobban felmegy bennem a pumpa! Nem hiszem el!

-Most tényleg ekkora marhák vagytok, vagy csak megjátsszátok? Az még hagyján, hogy Adam akkora barom, hogy falaz neked, mert már megszoktam, hogy mindig hazudik, de te, tesó, nem gondoltam volna, hogy ilyen hülye vagy! Szerinted ha akkora gengszterek ezek az emberek, akkor egy nyavalyás bankkártya és egy autórendszám alapján nem derítik ki, hogy hol vagy? Talán több filmet kéne nézned! Arról meg már ne is beszéljünk, hogy ha itt hagysz, akkor az lesz az első dolguk, hogy rajtam keressenek! Ennyire felelőtlenül idióta már tényleg nem lehetsz! – muszáj valakinek felvilágosítania ezt a két címeres ökröt, mert fejjel szaladnának a vesztükbe!

-Igaza van! – szól közbe Adam.

-Na, te csak hallgass! – csitítom, mert nagyon mérges vagyok rá. Ekkorát még nem csalódtam benne és itt a vége a bizalmamnak iránta.

-Akkor Miss Nagyokos! Elmondanád, hogy mégis mi a szart csináljak? – kérdezi Tony és örömmel veszem tudomásul, hogy felfogta, hogy hülyeség, amit tervezett.

-Azt csináljuk, hogy most szépen elmegyünk a rendőrségre, ott majd segítenek és együtt megoldjuk! – hangsúlyozom ki az „együtt” szót, mert tudnia kell, hogy nélkülem nem megy sehová!

-Nem megyek a rendőrségre! Az maga lenne az öngyilkosság! Ha kell, kocsi és pénz nélkül is, de eltűnök innen! Nem fogsz a zsaruk elé cibálni!

-Te meg nem fogsz nélkülem elmenni sehova se! Nem lehetsz ennyire önző! A poklot éltem meg nélküled! – fakadok ki.

-Nekem szerinted könnyű volt? Abban sem voltam biztos, hogy kijutok onnan valaha! Szerinted jó kedvemből akarok lelépni és itt hagyni titeket? Nincs más választásom, Lia! – Adam a háttérben figyel minket, de csak a testvéremre tudok figyelni és azokra a szavakra, amikkel bombáz.

-Nem! Nem! Nem! – már hisztizek, de nem érdekel! Meg kell győznöm, hogy ne hagyjon el megint! – Nem fogod fel, hogy nem mehetsz el? Nélkülem nem! Egy család vagyunk! És nem hagyom, hogy ezt egyedül csináld végig! – már a mellkasát püfölöm, mert egyszerűen nem tudom, hogy mivel bírjam jobb belátásra.

-Sajnálom, Húgi! – megsimogatja az arcom, majd Adamre néz. – Vidd haza! – mondja neki és lefejti magáról az ujjaimat. Nem lehet itt a vége! Egyszerűen nem, és kész!

Amikor hátat fordít nekem, érzem, hogy elnehezül a mellkasom, nem jutok levegőhöz, és Adam nem tud elég gyorsan odalépni hozzám, mielőtt a földre zuhannék. Koppan a fejem a betonon és mindent elnyel a sötétség. A békés sötétség, ahol talán egy jobb világ vár rám.

11. fejezet - Most mi legyen?

Sziasztok! Meghoztam az új részt és egy kis közleményt is. Ezentúl valószínűleg ritkábban hozom a fejezeteket, mert iskola mellett nincs annyi szabadidőm. Talán két hetente, vagy havonta, vagy ahogy időm engedi jelentkezni fogok. Jó olvasást, remélem tetszeni fog. :))

Lia

Húha! Hol is kezdjem? Talán ott kellene, ahol abbahagytam. Tehát, két napja nem hallottam Adam-ről, pontosan azóta, mióta faképnél hagytam, mert nem tudtam mit kezdeni a szerelmi vallomásával. Őszintén szólva, még most sem tudom hová tenni, amit mondott. Nem tudom, hogy elhiggyem, vagy ne higgyem, vagy merjem bevallani az érzéseimet, vagy inkább hallgassak és úgy mindenki jobban jár. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Jobb lett volna, ha most az egyszer eltitkolja előlem ezt a dolgot. Nem haragudtam volna érte, de így most éjjel-nappal törhetem a fejem rajta, hogy mit csináljak. Mert szívem szerint abban a pillanatban a nyakába ugrottam volna, mikor közölte velem, hogy szeret, de az eszem annyi ellenérvet sorakoztat fel a rovására, hogy nem tudnék határozott és tökéletes döntést hozni. Nem hívott azóta, nem is hibáztatom érte, hiszen ezt most én rontottam el, de nagyon. Tudom, hogy nekem kéne őt keresni, de nem vagyok rá képes. Annyira ciki lenne és nem tudnék neki mit mondani. Ismerem őt, és tudom róla, hogy sohasem volt még barátnője, mármint hosszútávon, én pedig nem vagyok a kalandok híve. Persze jó lenne, meg minden, de ha pár nap, vagy hét után véget érne, nagyon összetörne a szívem. Inkább ne legyen közöm hozzá, minthogy belebonyolódjak egy futókalandba vele.

Viszont nem csak ennyi történt abban a két napban. Gabe ugyanis nem tudta felfogni, hogy nem lépek fel a múltkori égés után. Képtelenség, hogy koncentrálni tudjak a munkámra, míg ennyi bonyodalom vesz körbe. Persze megkaptam, hogy önző ribanc vagyok, de most őszintén, ki nem szarja le? Nem tud érdekelni. Most egyedül csak az számít, hogy megtaláljam a bátyámat és zöld ágra vergődjek Adam-mel is. Ally persze, mint mindig, most is ellátott baráti jó tanácsokkal, ami nála annyit jelent, hogy nem vagyok normális, amiért nem támadtam le Adam-et. Na, igen, ő már csak ilyen. Ezért is szeretem annyira. De ezzel még nem lett könnyebb egy cseppet sem a helyzetem. Végső elkeseredésemben már James-t is felhívtam, bár tudom, hogy önzőség a hülye problémáimmal zaklatni, miközben próbál felépülni, de nagyon kedves volt és tulajdonképpen ugyanazt mondta, mint Ally. Valahol lehet, hogy igazuk van, de őszintén szólva félek belevágni. Annyira különbözünk és mégis olyan sok mindenben hasonlítunk. Eddig is hullámzó volt a kapcsolatunk, ezután pedig csak még rosszabb lesz. Főleg, míg meg nem beszéljük ezt a kínos helyzetet.

Huhh, azt hiszem fel kéne hívnom. De mit mondjak neki? Istenem, soha nem voltam még ennyire beszari. Elvégre Adam-ről van szó csak! Adam-ről, aki látta az összes ciki pillanatomat, mégis szerelmet vallott nekem két napja. Na, elég a rinyálásból!

Kezembe veszem a telefonom és még mielőtt meggondolnám magam, kikeresem a számát és megnyomom a hívás gombot. Alig csörren kettőt, már recseg is a vonal. Talán várta, hogy hívjam.

-Szia. – szólok bele bizonytalanul.

-Szia. – nem hallok a hangján semmit, olyan átlagos.

-Beszélhetünk?

-Persze. Átmenjek?

-Jó lenne.

-Fél óra és ott vagyok. – mondja és már bontja is a vonalat. Húha, fél óra és újra látom. Várjunk csak! Fééél óra?? És én még pizsamában toporgok a szoba közepén! Na, nem mintha nem látott volna már abban, de ez a beszélgetés megköveteli, hogy normálisan nézzek ki, vagy mifene.

Azonnal kinyitom a szekrényt, kikapok belőle egy csőfarmert, meg egy fehér felsőt és szélsebesen átöltözöm. Mivel a hajam egy katasztrófa, egyszerű lófarokba fogom, aztán kimegyek a nappaliba és fel-alá mászkálok még egy negyed óráig azon gondolkodva, hogy mégis mi a fészkes fenét mondjak neki. Elvégre én hívtam ide, csak nekem kéne beszélni. Bár az még sose biztos, hogy menni is fog. Ajtócsapódást hallok, majd kulcscsörgést a zárban, aztán mire felnézek, az a csodaszép barna szempár ejti rabul a tekintetem. Már egy jó pontnak számít, hogy nem kopogott, hanem a kulcsait használta. Talán annyira mégsem haragszik rám, legalábbis remélem. Legszívesebben odamennék és szorosan átölelném, de hogy venné az ki magát, ha így is olyan kínos és bonyolult minden? Vagy inkább kínosan bonyolult.

-Szia. – végül sikerül kiböknöm egy értelmes szót. Tapsot nekem!

-Mizu? – tök természetesen viselkedik, akkor nekem miért nem megy? Valószínűleg azért, mert lefoglal a fekete testhez tapadó pólója, ami tökéletesen kiemel minden egyes kidolgozott izmot a hasán, vagy talán azért, mert a haja olyan kusza, mintha szélviharban jött volna, mégis olyan dögössé teszi a srácot, hogy menten elájulok. Szent ég! Mikor lett belőlem ilyen sápítozós tini picsa, aki elájul egy pasitól? Sürgősen össze kell szednem magam, különben még megőrülök. Mondjuk ennél jobban már nem tudom, hogy lehetséges-e. De várjunk már! Kérdezett valamit. Mit is? Azt hiszem, hogy hogy vagyok, vagy valami ilyesmi. Mindegy, ezt már cseszhetem.

-Én, nem is tudom, hogy mit mondjak. – kezdek el habogni, de valahogy még az sem megy.

-Figyelj! Én nem akartalak összezavarni, csak kibukott belőlem. Sajnálom, hogy ez lett belőle, de Lia, nem akarlak elveszíteni! Megértem, ha nem akarsz tőlem semmit, … - veszi át a szót, de muszáj félbeszakítanom, mert egyáltalán nem arról van szó, amibe most belekezdett.

-Adam, nem erről van szó! Vagyis nem tudom! – vallom be őszintén, mire közelebb lép hozzám. Pár centire van arca az enyémtől, ha akarnék, sem tudnék hátrálni, mert a fal mögöttem van, de eszemben sincs most elmenekülni. Szembe kell néznem az érzéseimmel és a következményekkel.

-Érzel valamit irántam? – kérdezi, miközben tekintete annyira éget, hogy eltart egy darabig, mire felfogom a kérdést. Választ nem tudok kinyögni, egyszerűen nem megy, amikor az arcomon érzem a forró leheletét és teste melege szinte perzseli a bőrömet, pedig még hozzám sem ér. Nagyot nyelek és bólintok egy aprót, mire végre elmosolyodik. Azt hiszem hatalmas kő esik le a szívemről. Bár megnyikkanni nem tudtam, de legalább valahogy sikerült a tudomására hoznom, hogy nem egyoldalúak az érzései. Nem mozdulok, nem merek még levegőt sem venni, mert félek, hogy véget ér ez a csoda, ami kettőnk között van. Csak nézem a szemeit, próbálom csökkenteni a pulzusomat és parancsolnék a lepkéimnek a gyomromban, de most nem tudok. Úgysem hallgatnának rám azok a kis szörnyek. Ő sem mozdul. Most akkor mi lesz? Itt állunk, míg el nem fáradunk? Semmi kifogásom nem lenne ellene, de azért kicsit fura ez a helyzet. Pislogok egyet és mintha csak erre várt volna, még közelebb lép hozzám, vagyis egyik lábával belép a két lábam közé, így teljesen összeér a testünk, amibe beleborzongok. Soha nem hittem volna, hogy valaki képes belőlem ilyesfajta reakciókat kiváltani, de talán erre mondják a brit tudósok, hogy ez a szerelem. Bár még mindig nem tartom magam egy szerelmes, rózsaszín ködben úszkáló kislánynak, de igen közel járok hozzá. Ez a pasi kihozza belőlem a legrosszabbat! Elgyengít és összezavar, de valahogy ez nagyon tetszik. Na, de vissza a szituhoz.

Egyik kezét lassan a csípőmre vezeti, de olyan lassan, hogy megőrjít vele, a másikkal pedig az arcomhoz nyúl. Rossz ötlet volt felgumizni a hajamat, így nincs mi mögé bújnom zavaromban. Szerintem már fülig elpirultam, de legalább nem látom magamat. Egyik ujját finoman végighúzza az arcomon, majd mutató ujjával az állam alá nyúl és egy picit megemeli a fejem, hogy egy magasságban legyünk. Komolyan mondom, ha nem csókol meg most rögtön, tökön rúgom! Hát mi ez már? Percek óta megbolondít és húzza az agyamat és biztos vagyok benne, hogy rettenetesen élvezi a dolgot. Még hosszú, kínzó másodpercekig váltogatja tekintetét a szemem és az ajkaim között, majd közelebb hajol hozzám, de még mindig nem teszi meg, amiért már szó szerint epekedek. Fúúú, de utálom! Talán két, vagy három milliméter választja el a száját az enyémtől, érzem a forró levegőt kiáramolni az orrán, ami csiklandozza a bőrömet. Aztán mire észbekapok, valami szörnyen puha és finom dolgot érzek az ajkaimon. Megcsókolt! El sem hiszem, hogy végre megtette! Nem szokásom bénázni, de most annyira lefagyok, hogy eltelik pár pillanat, mire rájövök, hogy valamit csinálnom kellene. Először egy könnyű kis puszit hagy az ajkamon, majd ismét a számra tapasztja az övét, de ekkor már magamhoz térek és visszacsókolok. Olyan gyengéd és figyelmes, hogy ha nem tartana a derekamnál, komolyan összecsuklanék. Fuu, hát azt hiszem, minden lány ilyen csókról álmodik, álmai pasijával. Egyáltalán nem viszi túlzásba, pont jó, nem követelőző, de ugyanakkor férfiasan határozott. Talán egy kicsit csalódott is vagyok, mikor véget ér, de nem tudom magamról levakarni azt a bugyuta kislányos vigyort, ami kiül a fejemre, amint kinyitom a szemem. Az ő arca is derült, amitől megnyugszom. Nem tudok megszólalni ezek után. Ha mondani is akartam valamit előtte, azt már réges régen elfelejtettem. Néhány pillanatig még egymást nézzük, azután magához húz és szorosan átölel. Nyaka köré fonom a kezem és ugyanolyan erővel szorongatom, mint ő engem. Mélyen beszívom finom illatát és az agyam kikapcsol és azt hiszem, meg is tisztul minden idióta gondolattól, amik eddig benne kavarogtak. Megáll az idő míg öleljük egymást és ha lehetne, egész nap így csüngnék a nyakán, mint egy kis pókmajom. Tessék! Megint átmentem gyogyóba! Határozottan nem tesz jót nekem ez a lila köd, vagy rózsaszín, vagy a franc tudja milyen! De ha egyszer olyan jó benne lenni, akkor most fosszam meg magam ettől az élménytől? Na azt már nem! Ennyi boldogság nekem is kijár!

Az, meg hogy mi lesz ezután, még a jövő titka, de bízom benne, hogy találunk valami értelmes megoldást, ami mindkettőnknek megfelel.

Adam

Két teljes napon át őrlődtem magamban, amiért voltam olyan hülye, hogy bevallottam Liának, hogy szeretem, ő meg ott hagyott a francba. Biztos voltam benne, hogy végleg elrettentettem magamtól, de amikor ma felhívott, a szívem majd kiugrott a helyéről. Tudom, nyálas ez így egy pasi szájából, de tehetek én róla, hogy a kis boszorka úgy megbabonázott, hogy csak rá tudok gondolni? Hát persze, hogy nem! Már a kocsiban eldöntöttem, hogy ha egy szemernyi esélyt is látok arra, hogy ő sem közömbös irántam, akkor meg fogom csókolni. De most, hogy itt ölelem ezt a törékeny testet, rájövök, hogy minden, amire szükségem van, itt van a karjaimban. Bevallom élveztem, hogy egy kicsit játszom vele és húzom az agyát mielőtt megcsókolom, de ebből is látszik, hogy akar engem, azt hiszem. Na de a neheze még csak most jön. Mit kezdjen egy magamfajta pasi, aki eddig az egyéjszakás kalandok híve volt, egy olyan nővel, mint Lia? Mert ő ezerszer többet és jobbat érdemel annál, mint amit én nyújtani tudnék neki. Ezért is akartam magamban tartani az érzéseimet, de amikor megláttam az ajtómban, Molly-val az oldalán, nagyon kétségbeestem. Persze nem hitte el, hogy nem történt közöttünk semmi, pedig így volt. Csak azért volt rajta a pólóm, mert az ügyetlen liba magára borította a kólát, amit nem is kért, hanem elvette az asztalomról és addig nyafogott, míg adtam neki egy pólót. A történet ennyi volt és Lia pont a legrosszabbkor toppant be. Bár ezt még majd meg kell neki magyaráznom, de most inkább nem szólalnék meg. Bőven elég nekem ez a pillanat itt csendben vele.

Percek is eltelnek, mire sikerül rávennem magam arra, hogy elengedjem őt és átmegyünk a nappaliba, hogy leüljünk. A csend most átvált békésről kínosra, azt hiszem mindketten egyre gondolunk, csak félünk belekezdeni.

-Most mi legyen? – végül ő töri meg előbb a csöndet, amiért hálás vagyok neki.

-Nem tudom, Lia. Mindketten tudjuk, hogy nem a hosszú kapcsolatokról vagyok híres, te pedig arra vágysz. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg tudom adni neked. – vallom be őszintén. Tudom, hogy ez rosszul esik neki, de muszáj tiszta kártyákkal játszanom, ha már belekezdtem.

-Fontosabb vagy nekem annál, mint hogy elveszítselek ilyen hülyeség miatt. Vagyis nem hülyeség, mert nem az, de ha nem tudjuk, hogy mit akarunk, akkor inkább maradjunk barátok. – mondja szomorúan.

-Nem tudok a barátod lenni. Nem tudok rád egy szimpla lányként tekinteni, egyszerűen nem megy! Kellesz nekem, jobban, mint bárki, vagy bármi valaha, de félek, hogy elrontom, azt pedig nem akarom, hogy neked rossz legyen!

-És akkor most mit tegyünk? Ne beszéljünk egymással, mert megváltoztak az érzéseink? Nekem ez így nem jó, Adam! Szükségem van rád, most a legjobban! Nem akarom, hogy ez a dolog közénk álljon!

-Hidd el, hogy én sem, de nem tudom elrejteni az érzéseimet, amikor minden egyes alkalommal ölelnélek és csókolnálak, mikor a közelemben vagy! Nem tudom, hogy mi legyen! Nem állok készen egy kapcsolatra, de arra sem, hogy nélküled boldoguljak! Ez egy elbaszott helyzet! Úgy látszik nekünk csak ilyenek jutnak. – keserűen elmosolyodom, mert sajnos ez így van. Ő a legnagyszerűbb lány a föld kerekén, de többet érdemel, mint egy érzelmileg labilis embert; azaz engem.

-Visszajössz? – meglep a kérdése, mert arra számítok, hogy ordítani fog velem, amiért ennyire döntésképtelen vagyok, de nem teszi.

-Tényleg ezt szeretnéd?

-Igen. Majd megoldjuk ezt a helyzetet. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de bízzuk az időre a dolgot. – kettőnk közül most ő viselkedik érettebben, én már azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

-Rendben. Hazamegyek a cuccaimért, jó? – felállok mellőle, két kezembe fogom az arcát és egy nagy puszit nyomok a homlokára, mire lehunyja a szemét, majd ellépek mellőle.

-Adam, várj! – szól utánam, mikor már az ajtóban vagyok. Megtorpanok, megvárom, míg odaér hozzám, majd mikor az arcára nézek, már látom, hogy mit szeretne. Azt, amit én is. Megfogom a kezét, egy határozott rántással magamhoz húzom és gondolkodás nélkül megcsókolom. Nem keményen, nem durván és nem is mohón. Ki akarom élvezni minden egyes pillanatát az ajkai puhaságának, a pici kezének, ami a tarkómra csúszik és az édes cukor illatának, ami mindig megbolondít. Felesleges tagadnom, hogy nem vagyok képes távol tartani magam tőle és ezek után nem is leszek az. Jobb nem beszélni arról, ami köztünk történik, megélni sokkal-sokkal izgalmasabb. Percekig ízlelgetem a finom csodákat, de ha minél hamarabb folytatni szeretném, akkor el kell indulnom. Ő szakítja meg a szájharcunkat, mire csalódottan felnyögök, de nem bánom, mert tudom, hogy vár haza és ez mindennél többet jelent. Még egy gyors puszit nyomok a szájára, mielőtt elindulnék, aztán már az autóban ülök és a sebességhatárt túllépve rohanok haza. Igazából el sem kellett volna jönnöm. Tök felesleges volt. Ha már akkor bevallom, hogy mit érzek, megspórolhattam volna magamnak pár fölös utat és veszekedést. Percek alatt megérkezem, szerencsére nem csomagoltam ki, szóval csak meg kell fognom a bőröndömet és már indulnék is, ha nem csörögne a mobilom. Kihalászom a zsebemből és a kijelzőre pillantok, ami ismeretlen számot mutat. Nem szoktam felvenni, de mióta Tony eltűnt, minden bejövő hívást fogadok, ahogyan ezt is.

-Igen, tessék? – szólok bele hivatalosan.

-Te vagy az, Adam? – hallok meg egy ismerős hangot és nem hiszek a fülemnek.

-Tony? – kérdezem bizonytalanul, ugyanakkor reménykedve.

-Igen. Nincs sok időm, úgyhogy nagyon figyelj arra, amit mondok! – parancsol rám komolyan, én pedig értek a szóból és csendben maradok.

-Megszöktem! El kell bújnom valahol, de ahhoz pénzre van szükségem. Kérlek holnap hozd el nekem a bankkártyámat, de Liának egy szót se! Nem tudhat rólam semmit, értetted? – kérdez vissza. Tulajdonképpen nem értem, de azért kinyögök egy igent. Még annyit mond, hogy a címet elküldi sms-ben, majd köszönés nélkül bontja a vonalat. Mégis mi a csuda folyik itt? Olyan furán viselkedett! De nekem meg örülnöm kéne, hogy életben van a legjobb barátom! Ma van a szerencsenapom, vagy mi? Liát is megkapom és Tony-t is. Persze mindkettőjüket más más értelemben. Bár, ha jobban belegondolok, kaptam még egy problémát is hozzájuk. Azt kérte tőlem, hogy ne szóljak a húgának, de most, hogy végre minden rendben van köztünk, vagyis látszólag, nem lesz könnyű hazudnom neki ismét. Ezzel eljátszom végleg a bizalmát, ha kiderül, hogy tudtam róla, de a legjobb barátomról van szó és azzal, ha elvinném Liát is hozzá, lehet, hogy még nagyobb bajba sodornám, mint amekkorában valójában van. Ennyit a szerencsenapról… Nagyot sóhajtok, majd visszaindulok a kocsihoz a cuccommal és út közben próbálom kitalálni, hogy mihez kezdjek. Egyértelmű, hogy Tony most az első Lia haragjával szemben, de már annyira beleéltem magam ebben a kis időben, hogy minden helyrerázódott, hogy most aggódhatok megint, hogy ne derüljön ki semmi. Nem fair az élet. A visszapillantóban bámulom magamat és próbálok pókerarcot ölteni, mikor megállok a ház előtt. Nem merek kiszállni, de muszáj lesz. Nem szabad, hogy bármit is megsejtsen, ahhoz pedig ki kell egy kicsit zárnom a fejemből az imént történteket. Ismét hosszan kifújom a bent tartott levegőmet, majd elindulok befelé. A kulcsaimmal sikeresen bejutok, és mivel Liát nem találom sehol, lepakolok a „szobámba”, majd az övébe megyek. Lassan benyitok és látom, hogy az ablak előtt áll, háttal nekem. Nem vesz észre, úgyhogy egy darabig gyönyörködöm a látványban. Feszülős farmer van rajta, ami második bőrként simul a testére, kiemelve a tökéletes idomait. Húú, úgy fogalmazok, mint egy költő. Jó, attól lehet, hogy távol állok, de azért igazán művészi voltam. Az ajtó csukódására megfordul, felém kapja a tekintetét és elmosolyodik, amint rám néz. Fülig ér a szája, amit annyira szeretek, ettől az én ajkaim is felfelé görbülnek, majd szó nélkül odalépek hozzá és magamhoz ölelem. Jól megszorongatom, csak hogy lássa a törődésemet, majd a homlokára nyomok egy puszit és leülünk az ágyra. Pár pillanatig csak nézünk egymásra, végül ő töri meg a csendet.

-Nem látogatjuk meg holnap James-t? – kérdezi, mire hülyén nézek rá. Egyáltalán honnan ismeri őt?

-Te ismered?

-Igen. Mielőtt összevesztünk volna Molly miatt, bementem hozzá. Rendes srác.

-Igen, az. – bólintok.

-Szóval?

-Holnap nem jó. Dolgoznom kell. – kamuzom és nem merek közben a szemébe nézni. Remek hazudozó vagyok, de tényleg.

-De kár. Akkor majd máskor. – szomorúan veszi tudomásul, én meg dühösen korholom magam, amiért megint kénytelen vagyok hazudni neki. Lefekszik az ágyra, magával húz engem is, aztán hozzám bújik, mint egy kislány, én pedig a haját simogatom és közben egyre csak Tony-n jár az agyam. Remélem, hogy lassan, vagyis inkább nagyon gyorsan minden a helyére kerül, mert már kezdek besokallni a dolgoktól!