Lia
Húha!
Hol is kezdjem? Talán ott kellene, ahol abbahagytam. Tehát, két napja nem
hallottam Adam-ről, pontosan azóta, mióta faképnél hagytam, mert nem tudtam mit
kezdeni a szerelmi vallomásával. Őszintén szólva, még most sem tudom hová
tenni, amit mondott. Nem tudom, hogy elhiggyem, vagy ne higgyem, vagy merjem
bevallani az érzéseimet, vagy inkább hallgassak és úgy mindenki jobban jár.
Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Jobb lett volna, ha most az egyszer
eltitkolja előlem ezt a dolgot. Nem haragudtam volna érte, de így most
éjjel-nappal törhetem a fejem rajta, hogy mit csináljak. Mert szívem szerint
abban a pillanatban a nyakába ugrottam volna, mikor közölte velem, hogy szeret,
de az eszem annyi ellenérvet sorakoztat fel a rovására, hogy nem tudnék
határozott és tökéletes döntést hozni. Nem hívott azóta, nem is hibáztatom
érte, hiszen ezt most én rontottam el, de nagyon. Tudom, hogy nekem kéne őt
keresni, de nem vagyok rá képes. Annyira ciki lenne és nem tudnék neki mit
mondani. Ismerem őt, és tudom róla, hogy sohasem volt még barátnője, mármint
hosszútávon, én pedig nem vagyok a kalandok híve. Persze jó lenne, meg minden,
de ha pár nap, vagy hét után véget érne, nagyon összetörne a szívem. Inkább ne
legyen közöm hozzá, minthogy belebonyolódjak egy futókalandba vele.
Viszont
nem csak ennyi történt abban a két napban. Gabe ugyanis nem tudta felfogni,
hogy nem lépek fel a múltkori égés után. Képtelenség, hogy koncentrálni tudjak
a munkámra, míg ennyi bonyodalom vesz körbe. Persze megkaptam, hogy önző ribanc
vagyok, de most őszintén, ki nem szarja le? Nem tud érdekelni. Most egyedül
csak az számít, hogy megtaláljam a bátyámat és zöld ágra vergődjek Adam-mel is.
Ally persze, mint mindig, most is ellátott baráti jó tanácsokkal, ami nála
annyit jelent, hogy nem vagyok normális, amiért nem támadtam le Adam-et. Na,
igen, ő már csak ilyen. Ezért is szeretem annyira. De ezzel még nem lett
könnyebb egy cseppet sem a helyzetem. Végső elkeseredésemben már James-t is
felhívtam, bár tudom, hogy önzőség a hülye problémáimmal zaklatni, miközben
próbál felépülni, de nagyon kedves volt és tulajdonképpen ugyanazt mondta, mint
Ally. Valahol lehet, hogy igazuk van, de őszintén szólva félek belevágni.
Annyira különbözünk és mégis olyan sok mindenben hasonlítunk. Eddig is hullámzó
volt a kapcsolatunk, ezután pedig csak még rosszabb lesz. Főleg, míg meg nem
beszéljük ezt a kínos helyzetet.
Huhh,
azt hiszem fel kéne hívnom. De mit mondjak neki? Istenem, soha nem voltam még
ennyire beszari. Elvégre Adam-ről van szó csak! Adam-ről, aki látta az összes
ciki pillanatomat, mégis szerelmet vallott nekem két napja. Na, elég a
rinyálásból!
Kezembe
veszem a telefonom és még mielőtt meggondolnám magam, kikeresem a számát és
megnyomom a hívás gombot. Alig csörren kettőt, már recseg is a vonal. Talán
várta, hogy hívjam.
-Szia.
– szólok bele bizonytalanul.
-Szia.
– nem hallok a hangján semmit, olyan átlagos.
-Beszélhetünk?
-Persze.
Átmenjek?
-Jó
lenne.
-Fél
óra és ott vagyok. – mondja és már bontja is a vonalat. Húha, fél óra és újra
látom. Várjunk csak! Fééél óra?? És én még pizsamában toporgok a szoba közepén!
Na, nem mintha nem látott volna már abban, de ez a beszélgetés megköveteli,
hogy normálisan nézzek ki, vagy mifene.
Azonnal
kinyitom a szekrényt, kikapok belőle egy csőfarmert, meg egy fehér felsőt és
szélsebesen átöltözöm. Mivel a hajam egy katasztrófa, egyszerű lófarokba fogom,
aztán kimegyek a nappaliba és fel-alá mászkálok még egy negyed óráig azon
gondolkodva, hogy mégis mi a fészkes fenét mondjak neki. Elvégre én hívtam ide,
csak nekem kéne beszélni. Bár az még sose biztos, hogy menni is fog. Ajtócsapódást
hallok, majd kulcscsörgést a zárban, aztán mire felnézek, az a csodaszép barna
szempár ejti rabul a tekintetem. Már egy jó pontnak számít, hogy nem kopogott,
hanem a kulcsait használta. Talán annyira mégsem haragszik rám, legalábbis
remélem. Legszívesebben odamennék és szorosan átölelném, de hogy venné az ki
magát, ha így is olyan kínos és bonyolult minden? Vagy inkább kínosan
bonyolult.
-Szia.
– végül sikerül kiböknöm egy értelmes szót. Tapsot nekem!
-Mizu?
– tök természetesen viselkedik, akkor nekem miért nem megy? Valószínűleg azért,
mert lefoglal a fekete testhez tapadó pólója, ami tökéletesen kiemel minden
egyes kidolgozott izmot a hasán, vagy talán azért, mert a haja olyan kusza,
mintha szélviharban jött volna, mégis olyan dögössé teszi a srácot, hogy menten
elájulok. Szent ég! Mikor lett belőlem ilyen sápítozós tini picsa, aki elájul
egy pasitól? Sürgősen össze kell szednem magam, különben még megőrülök. Mondjuk
ennél jobban már nem tudom, hogy lehetséges-e. De várjunk már! Kérdezett
valamit. Mit is? Azt hiszem, hogy hogy vagyok, vagy valami ilyesmi. Mindegy,
ezt már cseszhetem.
-Én,
nem is tudom, hogy mit mondjak. – kezdek el habogni, de valahogy még az sem
megy.
-Figyelj!
Én nem akartalak összezavarni, csak kibukott belőlem. Sajnálom, hogy ez lett
belőle, de Lia, nem akarlak elveszíteni! Megértem, ha nem akarsz tőlem semmit,
… - veszi át a szót, de muszáj félbeszakítanom, mert egyáltalán nem arról van
szó, amibe most belekezdett.
-Adam,
nem erről van szó! Vagyis nem tudom! – vallom be őszintén, mire közelebb lép
hozzám. Pár centire van arca az enyémtől, ha akarnék, sem tudnék hátrálni, mert
a fal mögöttem van, de eszemben sincs most elmenekülni. Szembe kell néznem az
érzéseimmel és a következményekkel.
-Érzel
valamit irántam? – kérdezi, miközben tekintete annyira éget, hogy eltart egy
darabig, mire felfogom a kérdést. Választ nem tudok kinyögni, egyszerűen nem
megy, amikor az arcomon érzem a forró leheletét és teste melege szinte perzseli
a bőrömet, pedig még hozzám sem ér. Nagyot nyelek és bólintok egy aprót, mire
végre elmosolyodik. Azt hiszem hatalmas kő esik le a szívemről. Bár megnyikkanni
nem tudtam, de legalább valahogy sikerült a tudomására hoznom, hogy nem
egyoldalúak az érzései. Nem mozdulok, nem merek még levegőt sem venni, mert
félek, hogy véget ér ez a csoda, ami kettőnk között van. Csak nézem a szemeit,
próbálom csökkenteni a pulzusomat és parancsolnék a lepkéimnek a gyomromban, de
most nem tudok. Úgysem hallgatnának rám azok a kis szörnyek. Ő sem mozdul. Most
akkor mi lesz? Itt állunk, míg el nem fáradunk? Semmi kifogásom nem lenne
ellene, de azért kicsit fura ez a helyzet. Pislogok egyet és mintha csak erre
várt volna, még közelebb lép hozzám, vagyis egyik lábával belép a két lábam
közé, így teljesen összeér a testünk, amibe beleborzongok. Soha nem hittem
volna, hogy valaki képes belőlem ilyesfajta reakciókat kiváltani, de talán erre
mondják a brit tudósok, hogy ez a szerelem. Bár még mindig nem tartom magam egy
szerelmes, rózsaszín ködben úszkáló kislánynak, de igen közel járok hozzá. Ez a
pasi kihozza belőlem a legrosszabbat! Elgyengít és összezavar, de valahogy ez
nagyon tetszik. Na, de vissza a szituhoz.
Egyik
kezét lassan a csípőmre vezeti, de olyan lassan, hogy megőrjít vele, a másikkal
pedig az arcomhoz nyúl. Rossz ötlet volt felgumizni a hajamat, így nincs mi
mögé bújnom zavaromban. Szerintem már fülig elpirultam, de legalább nem látom
magamat. Egyik ujját finoman végighúzza az arcomon, majd mutató ujjával az
állam alá nyúl és egy picit megemeli a fejem, hogy egy magasságban legyünk.
Komolyan mondom, ha nem csókol meg most rögtön, tökön rúgom! Hát mi ez már?
Percek óta megbolondít és húzza az agyamat és biztos vagyok benne, hogy
rettenetesen élvezi a dolgot. Még hosszú, kínzó másodpercekig váltogatja
tekintetét a szemem és az ajkaim között, majd közelebb hajol hozzám, de még
mindig nem teszi meg, amiért már szó szerint epekedek. Fúúú, de utálom! Talán
két, vagy három milliméter választja el a száját az enyémtől, érzem a forró
levegőt kiáramolni az orrán, ami csiklandozza a bőrömet. Aztán mire észbekapok,
valami szörnyen puha és finom dolgot érzek az ajkaimon. Megcsókolt! El sem
hiszem, hogy végre megtette! Nem szokásom bénázni, de most annyira lefagyok,
hogy eltelik pár pillanat, mire rájövök, hogy valamit csinálnom kellene.
Először egy könnyű kis puszit hagy az ajkamon, majd ismét a számra tapasztja az
övét, de ekkor már magamhoz térek és visszacsókolok. Olyan gyengéd és
figyelmes, hogy ha nem tartana a derekamnál, komolyan összecsuklanék. Fuu, hát
azt hiszem, minden lány ilyen csókról álmodik, álmai pasijával. Egyáltalán nem
viszi túlzásba, pont jó, nem követelőző, de ugyanakkor férfiasan határozott.
Talán egy kicsit csalódott is vagyok, mikor véget ér, de nem tudom magamról
levakarni azt a bugyuta kislányos vigyort, ami kiül a fejemre, amint kinyitom a
szemem. Az ő arca is derült, amitől megnyugszom. Nem tudok megszólalni ezek
után. Ha mondani is akartam valamit előtte, azt már réges régen elfelejtettem.
Néhány pillanatig még egymást nézzük, azután magához húz és szorosan átölel.
Nyaka köré fonom a kezem és ugyanolyan erővel szorongatom, mint ő engem. Mélyen
beszívom finom illatát és az agyam kikapcsol és azt hiszem, meg is tisztul
minden idióta gondolattól, amik eddig benne kavarogtak. Megáll az idő míg
öleljük egymást és ha lehetne, egész nap így csüngnék a nyakán, mint egy kis
pókmajom. Tessék! Megint átmentem gyogyóba! Határozottan nem tesz jót nekem ez
a lila köd, vagy rózsaszín, vagy a franc tudja milyen! De ha egyszer olyan jó
benne lenni, akkor most fosszam meg magam ettől az élménytől? Na azt már nem!
Ennyi boldogság nekem is kijár!
Az,
meg hogy mi lesz ezután, még a jövő titka, de bízom benne, hogy találunk valami
értelmes megoldást, ami mindkettőnknek megfelel.
Adam
Két
teljes napon át őrlődtem magamban, amiért voltam olyan hülye, hogy bevallottam
Liának, hogy szeretem, ő meg ott hagyott a francba. Biztos voltam benne, hogy
végleg elrettentettem magamtól, de amikor ma felhívott, a szívem majd kiugrott
a helyéről. Tudom, nyálas ez így egy pasi szájából, de tehetek én róla, hogy a
kis boszorka úgy megbabonázott, hogy csak rá tudok gondolni? Hát persze, hogy
nem! Már a kocsiban eldöntöttem, hogy ha egy szemernyi esélyt is látok arra,
hogy ő sem közömbös irántam, akkor meg fogom csókolni. De most, hogy itt ölelem
ezt a törékeny testet, rájövök, hogy minden, amire szükségem van, itt van a
karjaimban. Bevallom élveztem, hogy egy kicsit játszom vele és húzom az agyát
mielőtt megcsókolom, de ebből is látszik, hogy akar engem, azt hiszem. Na de a
neheze még csak most jön. Mit kezdjen egy magamfajta pasi, aki eddig az
egyéjszakás kalandok híve volt, egy olyan nővel, mint Lia? Mert ő ezerszer
többet és jobbat érdemel annál, mint amit én nyújtani tudnék neki. Ezért is
akartam magamban tartani az érzéseimet, de amikor megláttam az ajtómban,
Molly-val az oldalán, nagyon kétségbeestem. Persze nem hitte el, hogy nem
történt közöttünk semmi, pedig így volt. Csak azért volt rajta a pólóm, mert az
ügyetlen liba magára borította a kólát, amit nem is kért, hanem elvette az
asztalomról és addig nyafogott, míg adtam neki egy pólót. A történet ennyi volt
és Lia pont a legrosszabbkor toppant be. Bár ezt még majd meg kell neki
magyaráznom, de most inkább nem szólalnék meg. Bőven elég nekem ez a pillanat
itt csendben vele.
Percek
is eltelnek, mire sikerül rávennem magam arra, hogy elengedjem őt és átmegyünk
a nappaliba, hogy leüljünk. A csend most átvált békésről kínosra, azt hiszem
mindketten egyre gondolunk, csak félünk belekezdeni.
-Most
mi legyen? – végül ő töri meg előbb a csöndet, amiért hálás vagyok neki.
-Nem
tudom, Lia. Mindketten tudjuk, hogy nem a hosszú kapcsolatokról vagyok híres,
te pedig arra vágysz. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg tudom adni neked. –
vallom be őszintén. Tudom, hogy ez rosszul esik neki, de muszáj tiszta
kártyákkal játszanom, ha már belekezdtem.
-Fontosabb
vagy nekem annál, mint hogy elveszítselek ilyen hülyeség miatt. Vagyis nem
hülyeség, mert nem az, de ha nem tudjuk, hogy mit akarunk, akkor inkább
maradjunk barátok. – mondja szomorúan.
-Nem
tudok a barátod lenni. Nem tudok rád egy szimpla lányként tekinteni, egyszerűen
nem megy! Kellesz nekem, jobban, mint bárki, vagy bármi valaha, de félek, hogy
elrontom, azt pedig nem akarom, hogy neked rossz legyen!
-És
akkor most mit tegyünk? Ne beszéljünk egymással, mert megváltoztak az
érzéseink? Nekem ez így nem jó, Adam! Szükségem van rád, most a legjobban! Nem
akarom, hogy ez a dolog közénk álljon!
-Hidd
el, hogy én sem, de nem tudom elrejteni az érzéseimet, amikor minden egyes
alkalommal ölelnélek és csókolnálak, mikor a közelemben vagy! Nem tudom, hogy
mi legyen! Nem állok készen egy kapcsolatra, de arra sem, hogy nélküled
boldoguljak! Ez egy elbaszott helyzet! Úgy látszik nekünk csak ilyenek jutnak.
– keserűen elmosolyodom, mert sajnos ez így van. Ő a legnagyszerűbb lány a föld
kerekén, de többet érdemel, mint egy érzelmileg labilis embert; azaz engem.
-Visszajössz?
– meglep a kérdése, mert arra számítok, hogy ordítani fog velem, amiért ennyire
döntésképtelen vagyok, de nem teszi.
-Tényleg
ezt szeretnéd?
-Igen.
Majd megoldjuk ezt a helyzetet. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de bízzuk az
időre a dolgot. – kettőnk közül most ő viselkedik érettebben, én már azt sem
tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
-Rendben.
Hazamegyek a cuccaimért, jó? – felállok mellőle, két kezembe fogom az arcát és
egy nagy puszit nyomok a homlokára, mire lehunyja a szemét, majd ellépek
mellőle.
-Adam,
várj! – szól utánam, mikor már az ajtóban vagyok. Megtorpanok, megvárom, míg
odaér hozzám, majd mikor az arcára nézek, már látom, hogy mit szeretne. Azt,
amit én is. Megfogom a kezét, egy határozott rántással magamhoz húzom és
gondolkodás nélkül megcsókolom. Nem keményen, nem durván és nem is mohón. Ki
akarom élvezni minden egyes pillanatát az ajkai puhaságának, a pici kezének,
ami a tarkómra csúszik és az édes cukor illatának, ami mindig megbolondít.
Felesleges tagadnom, hogy nem vagyok képes távol tartani magam tőle és ezek
után nem is leszek az. Jobb nem beszélni arról, ami köztünk történik, megélni
sokkal-sokkal izgalmasabb. Percekig ízlelgetem a finom csodákat, de ha minél
hamarabb folytatni szeretném, akkor el kell indulnom. Ő szakítja meg a szájharcunkat,
mire csalódottan felnyögök, de nem bánom, mert tudom, hogy vár haza és ez
mindennél többet jelent. Még egy gyors puszit nyomok a szájára, mielőtt
elindulnék, aztán már az autóban ülök és a sebességhatárt túllépve rohanok
haza. Igazából el sem kellett volna jönnöm. Tök felesleges volt. Ha már akkor
bevallom, hogy mit érzek, megspórolhattam volna magamnak pár fölös utat és
veszekedést. Percek alatt megérkezem, szerencsére nem csomagoltam ki, szóval
csak meg kell fognom a bőröndömet és már indulnék is, ha nem csörögne a
mobilom. Kihalászom a zsebemből és a kijelzőre pillantok, ami ismeretlen számot
mutat. Nem szoktam felvenni, de mióta Tony eltűnt, minden bejövő hívást
fogadok, ahogyan ezt is.
-Igen,
tessék? – szólok bele hivatalosan.
-Te
vagy az, Adam? – hallok meg egy ismerős hangot és nem hiszek a fülemnek.
-Tony?
– kérdezem bizonytalanul, ugyanakkor reménykedve.
-Igen.
Nincs sok időm, úgyhogy nagyon figyelj arra, amit mondok! – parancsol rám
komolyan, én pedig értek a szóból és csendben maradok.
-Megszöktem!
El kell bújnom valahol, de ahhoz pénzre van szükségem. Kérlek holnap hozd el
nekem a bankkártyámat, de Liának egy szót se! Nem tudhat rólam semmit,
értetted? – kérdez vissza. Tulajdonképpen nem értem, de azért kinyögök egy
igent. Még annyit mond, hogy a címet elküldi sms-ben, majd köszönés nélkül
bontja a vonalat. Mégis mi a csuda folyik itt? Olyan furán viselkedett! De
nekem meg örülnöm kéne, hogy életben van a legjobb barátom! Ma van a
szerencsenapom, vagy mi? Liát is megkapom és Tony-t is. Persze mindkettőjüket
más más értelemben. Bár, ha jobban belegondolok, kaptam még egy problémát is
hozzájuk. Azt kérte tőlem, hogy ne szóljak a húgának, de most, hogy végre
minden rendben van köztünk, vagyis látszólag, nem lesz könnyű hazudnom neki
ismét. Ezzel eljátszom végleg a bizalmát, ha kiderül, hogy tudtam róla, de a
legjobb barátomról van szó és azzal, ha elvinném Liát is hozzá, lehet, hogy még
nagyobb bajba sodornám, mint amekkorában valójában van. Ennyit a
szerencsenapról… Nagyot sóhajtok, majd visszaindulok a kocsihoz a cuccommal és
út közben próbálom kitalálni, hogy mihez kezdjek. Egyértelmű, hogy Tony most az
első Lia haragjával szemben, de már annyira beleéltem magam ebben a kis időben,
hogy minden helyrerázódott, hogy most aggódhatok megint, hogy ne derüljön ki
semmi. Nem fair az élet. A visszapillantóban bámulom magamat és próbálok
pókerarcot ölteni, mikor megállok a ház előtt. Nem merek kiszállni, de muszáj
lesz. Nem szabad, hogy bármit is megsejtsen, ahhoz pedig ki kell egy kicsit
zárnom a fejemből az imént történteket. Ismét hosszan kifújom a bent tartott
levegőmet, majd elindulok befelé. A kulcsaimmal sikeresen bejutok, és mivel
Liát nem találom sehol, lepakolok a „szobámba”, majd az övébe megyek. Lassan
benyitok és látom, hogy az ablak előtt áll, háttal nekem. Nem vesz észre,
úgyhogy egy darabig gyönyörködöm a látványban. Feszülős farmer van rajta, ami
második bőrként simul a testére, kiemelve a tökéletes idomait. Húú, úgy
fogalmazok, mint egy költő. Jó, attól lehet, hogy távol állok, de azért igazán
művészi voltam. Az ajtó csukódására megfordul, felém kapja a tekintetét és
elmosolyodik, amint rám néz. Fülig ér a szája, amit annyira szeretek, ettől az
én ajkaim is felfelé görbülnek, majd szó nélkül odalépek hozzá és magamhoz
ölelem. Jól megszorongatom, csak hogy lássa a törődésemet, majd a homlokára
nyomok egy puszit és leülünk az ágyra. Pár pillanatig csak nézünk egymásra,
végül ő töri meg a csendet.
-Nem
látogatjuk meg holnap James-t? – kérdezi, mire hülyén nézek rá. Egyáltalán
honnan ismeri őt?
-Te
ismered?
-Igen.
Mielőtt összevesztünk volna Molly miatt, bementem hozzá. Rendes srác.
-Igen,
az. – bólintok.
-Szóval?
-Holnap
nem jó. Dolgoznom kell. – kamuzom és nem merek közben a szemébe nézni. Remek
hazudozó vagyok, de tényleg.
-De
kár. Akkor majd máskor. – szomorúan veszi tudomásul, én meg dühösen korholom
magam, amiért megint kénytelen vagyok hazudni neki. Lefekszik az ágyra, magával
húz engem is, aztán hozzám bújik, mint egy kislány, én pedig a haját simogatom
és közben egyre csak Tony-n jár az agyam. Remélem, hogy lassan, vagyis inkább
nagyon gyorsan minden a helyére kerül, mert már kezdek besokallni a dolgoktól!
