Prológus

Hello-hello! Íme az új blogom prológusa. Remélem, hogy felkelti az érdeklődést és egész sokan fogjátok olvasni ezt is. Kérlek, hogy iratkozzatok fel, ha időben szeretnétek értesülni a friss részekről.
Igyekszem nem lemaradni a részekkel és kb hetente, vagy két hetente egyet próbálok hozni. Ez a bevezető részecske rövid lett, mint általában minden prológus, de azért bízom benne, hogy tetszeni fog és rendszeresen látogatjátok majd az oldalt. Jó olvasást kívánok hozzá és most nagyon kíváncsi lennék a véleményekre. :))




-Lia, az Isten szerelmére! Igyekezz már, mert elkésünk! - kiabál be a fürdőbe Tony, a bátyám, miközben hajlakkal rögzítem göndör fürtjeimet a tükör előtt.
-Higgadj már le, nélkülünk úgysem kezdik el! - szólok neki vissza. Énekes nélkül koncertet elkezdeni elég macerás lenne, szóval nem tudom, hogy mit aggódik. Egy utolsó pillantással a tükörben, nyugtázom, hogy remekül nézek ki, majd leoltom a lámpát és a szobámba sietek a táskámért. Nyár van, kabát nem kell, bár a túl rövid nadrágomon ez úgysem segítene semmit. De nincs mit tenni, a közönség ezt a kinézetet várja el, így bármennyire is nem én vagyok, ebben jelenek meg a ma esti partin. Mire kiérek a nappaliba, már Adam is ott dekkol a türelmetlenkedő Tony-val az oldalán.
-Szia, Ady! - köszönök rá vigyorogva.
-Natalia. - biccent felém, mire egy szemforgatást kap válaszul. Utálja, ha Ady-nek hívom, én pedig azt, ha valaki a teljes nevemen szólít, úgyhogy kölcsönösen tudjuk egymást idegesíteni vele.
Bezárjuk magunk után az ajtót, kocsiba ülünk és a klub felé igyekszünk, ahol minden pénteken és legtöbbször szombatonként is fellépünk Tony-val. Már közel 3 éve csináljuk és úgy tűnik szeretnek minket. Nem csak ketten vagyunk, ott van még David, Mark és a húga, Ally. Az évek jó kis csapattá kovácsoltak minket és ami ennél is fontosabb, remek barátokat leltünk bennük. Az olyan helyről jövőknek, mint a testvérem és én, szükségünk is van barátokra.
A szüleink autóbalesetben meghaltak, amikor 10 éves voltam. Utána kész rémálom volt az életünk. Árvaházból árvaházba küldtek minket és csak reménykedni tudtunk, hogy nem választanak szét egymástól bennünket, mert azt végképp nem éltem volna túl. A szüleim halála után hónapokig nem beszéltem senkivel, magamban őrlődtem és az lett az eredménye, hogy pánikrohamaim lettek. Tony szerencsére mindig velem volt, ami a mai napig így van és mindig tudta, hogy mit kell tennie. 5 borzalmas évig szenvedtem az árvaházban, mikorra Tony végre betöltötte a 18-at és minden követ megmozgatott, hogy kiszabadítson onnan. Szerzett munkát, egy kisebb lakást és nagy nehezen megkapta az engedélyt arra, hogy a gyámom lehessen. Adam-mel az egyik gyerekotthonban ismerkedtünk meg, azóta pedig elválaszthatatlan barátok a tesómmal. Néha már úgy érzem, hogy két bátyám van. Nem láttam még filmekben sem ilyen szoros barátságot, amiért irigy vagyok rájuk. Félreértés ne essék, nem Adam-re irigykedem, ugyanis a kapcsolatom vele, vagy minek is nevezzem azt a valamit, nagyon hullámzó. Nincs olyan nap, hogy ne kötne belém valamivel, de engem sem kell félteni, szoktam piszkálni rendesen. Tony néha agybajt kap tőlünk, olyankor ki is megy, hogy ne nézze hogyan nyírjuk ki egymást, de ettől függetlenül tudom, hogy ha bármi baj lenne, egy szó nélkül ott lenne és segítene. Volt néhány mély pont az életünkben, de tudtuk, hogy mindenben számíthatunk egymásra és kilábaltunk a legszörnyűbb helyzetekből is. Megmondom őszintén, hogy az éneklés nem áll hozzám annyira közel, mint Tony-hoz, de legalább jól fizet. Bár megvan a maga hátránya, mint minden jól fizető munkának, jelen esetben pedig a részeg parasztok, akiknek nem számít, hogy van-e barátod, vagy sem, bármikor letaperolnak. Már megtanultam kezelni őket, néha egyet-kettőt jól ágyékon rúgok, ha nem ért a szóból, de akkor is kellemetlen tud lenni, mikor egy idegen belemarkol a fenekembe. Bár a barátomat, Nate-et nem nagyon izgatja. Már egy éve együtt vagyunk, de azt hiszem a végét járja a kapcsolatunk. Napok óta nem láttam, de még csak fel sem hívott. Azon sem lennék meglepve, ha rajtam kívül még vagy két barátnője is lenne. Igazából nem tudom, hogy miért vagyok még vele, talán csak azért, hogy ne tűnjek az emberek szemében olyan magányosnak.
-Húgi, kiszállsz még ma, vagy hívjam ide az embereket? - néz rám a tesóm az ablakon keresztül. Azt hiszem elbambultam. Kikecmergek az autóból és követem a fiúkat befelé. Már az ajtóban igazi tömegnyomor van és érzem, hogy hátulról valaki erősen nyom, egyenesen neki Adam-nek, aki előttem van a sorban. Éljenek a péntek esték! Sikerül nagy nehezen megközelítenünk a színpadot, néhányan köszönnek a közönségből, de azért nem számítunk akkora sztároknak, hogy megőrüljenek a látványunktól. Minden héten itt vagyunk és utána rendszerint a tömeggel bulizunk, szóval nem vagyunk tipikus énekesek, akik lelépnek a fellépésük után. A tömeg nagy részét ismerjük, mivel nagyjából csak helyiek járnak ide bulizni, de ahhoz képest, hogy nem lakunk nagy városban, sokszor telt ház van, ami nekünk csak jót jelent.
Felmászunk a lépcsőn, a színpad mögé igyekszünk és köszönünk a többieknek. A srácok kezet fognak, én pedig jól megölelgetek mindenkit. Ally-t egy kicsit tovább szorongatom, mert nagyon jóban lettünk az évek alatt, és mivel csak ketten vagyunk lányok a csapatban, muszáj volt összefogni a pasik ellen.
-Nagyon dögösen festesz. - néz végig a rajtam lévő fehér ejtett vállú felsőn, amiből kilátszik egy kicsit a hasam, és a rövid, koptatott farmeren, ami a combomig ér.
-Azért te sem panaszkodhatsz. - ő is hasonló szerelést visel, megbolondítva egy fekete bőrdzsekivel.
-Színpadra srácok, mert így is csúszás van! - szól be Gabe, aki tulajdonképpen a mindenesünk. Övé a hely, ő felel a zenéért és kb mindenért. Én vagyok az első fellépő és egy duettet énekelek Markkal, szóval a függöny mögé állunk és mikor elindul a zene, a sötét anyag elhúzódik előlünk, mi pedig szemtől szemben találjuk magunkat a közönséggel.