2. fejezet - Barátkozzunk!

Halihó! Itt vagyok a 2. fejezettel és alig várom a véleményeket, amik nem bővelkednek. Persze, tudom, hogy még csak most nyitottam a blogot, de szeretném, ha egyre többen lennétek. Mindenesetre jó olvasást. :))

Lia

Őrjítő fejfájással és hánykolódva ébredek fel reggel, mint akit kimostak az éjszaka. Apropó! Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, vagyis egy darabig emlékszem, aztán se kép, se hang. Bassza meg! Azt hiszem, hogy nagy bajban vagyok. Tony biztosan irtó pipa rám, amit meg is érdemlek. Lerúgom magamról a takarót és felülök az ágyban. A térdemre könyöklök, és két kezembe fogom a zúgó fejemet. Marha gyorsan kell egy aszpirin, vagy kettő. Ahogy magamra nézek, döbbenten látom, hogy pizsama van rajtam és nem az esti göncökben aludtam. Szóval még át is öltöztettek. Így még nagyobb lelkiismeret furdalásom támad, amiért gyökér módon csak magammal foglalkoztam és nem gondoltam rá, hogy esetleg nagyobb bajt is okozhatok, mint amilyet ténylegesen csináltam. Lassan talpra állok, próbálok megfontoltan közlekedni és tekintettel lenni a zúgó fejemre. Kinyitom a sötét szoba ajtaját és rosszul esik a nappaliból beáradó fény. Kijjebb lépek, reménykedem, hogy senki sincs itthon, de hiába, mert Adam a kanapén ül és tv-t néz. Lassan közelebb csoszogok, mire felém fordul és halványan elmosolyodik.

-Jó reggelt. – köszön halkan, amiért magamban hálát mondok, mert így is szétesik a fejem.

-Jobbat. – morgok magamban és leülök mellé. Először kipillantok a konyha felé, majd a másik irányba is, végül kicsit bátortalanul ráemelem a tekintetem.

-Nincs itthon. – néz rám együtt érzően. Nem tudok mit mondani, csak magamat elszégyellve lehajtom a fejem. Pár perc csend után felkel mellőlem és a konyhába igyekszik, én pedig próbálok ráhangolódni a tv-re, de nem sikerül sehogy sem.

-Kávé és fájdalomcsillapító. – nyomja a kezembe az említett dolgokat, amiért hálásan köszönetet mondok. Gyorsan elpusztítom mindet, majd ismét kínos csend veszi uralma alá a szobát. Már csak az lenne a nap fénypontja, ha Tony hazajönne.

-Nem jön haza egész nap. – mintha csak olvasna a gondolataimban. – Azt mondta, hogy maradjak itt veled, mert nem akar látni. – közli óvatosan.

-Nem is tudom mire számítottam. – hajtom le a fejem csalódottan.

-Majd lenyugszik. Csak adj időt neki. Kicsit elvetetted a sulykot az éjjel. Nagyon megijesztettél mindkettőnket. – néz rám komolyan.

-Tudom. És nagyon sajnálom és szégyellem magam miatta, de akkor nem gondolkodtam. Amikor megláttam Nate-et azzal a lánnyal, nagyon csalódott lettem és mindent ki akartam verni a fejemből. Eszembe sem jutott, hogy többet ártok vele, mint gondolnám. – csak beszélek és beszélek és közben fel sem tűnik, hogy egyfolytában azokba a gyönyörű szemekbe bámulok. Egyszerűen képtelenség nem belenézni, azokba a csodákba. Na, jó, Lia! Elég ebből!

-Lia, én megértem, de gondolj bele Tony helyzetébe is! Neki már csak te maradtál, és ha téged is elveszítene, abba belehalna ő is! És amikor csak úgy elájultál, hirtelen bennem is megfagyott a vér. Nagyon ránk hoztad a frászt! – korhol finoman. Tudja, hogy Tony-tól ennek a kétszázszorosát fogom kapni, ha egyszer szóba áll velem, épp ezért nem rontja ő is a helyzetet.

-Sajnálom. – nyögöm ki, miközben elerednek a könnyeim. Adam vigasztalóan átkarol, magához húz és a hajam simogatja. Összekönnyezem a hófehér, testéhez tapadó pólóját, de nem érdekel. Percekig zokogok a mellkasába, mire lecsillapodom és bocsánatkérően ráemelem a tekintetem. Halványan rám mosolyog és végigsimít az arcomon.

-Nagyon utál? – kérdezem halkan.

-Tudod jól, hogy nem utál, csak csalódott benned. Nagyon félt téged és ahogy tegnap este kinéztél, tényleg okkal haragszik rád.

-Hova ment?

-Ally-hez. Gondolkodnia kell. Ha nem ment volna el reggel, már zengne tőletek a ház, úgy veszekednétek. Jobb ez így. Estére lenyugszik és megbeszélitek a dolgot.

-Nem biztos, hogy akarok beszélni. Nem tudnék a szemébe nézni. – hajtom le ismét a fejem.

-Pedig muszáj lesz.

-Ally és Tony… - kezdek bele a témaváltásba, de félbeszakít.

-Nem tudom, Lia. Szerintem van valami köztük, de ne avatkozzunk ebbe bele.

-Jól van. – hagyom annyiban a dolgot és belefekszem az ölébe. Sokszor volt már, hogy Tony-val összekaptunk és Adam mindig itt maradt velem. Kipanaszkodtam magam neki, megvigasztalt és még főzött is nekem néha. Soha nem kértem tőle ilyet, de mintha magától értetődő lenne, mindig ott volt velem, ha Tony nem. Nem is tudom hogyan jellemezzem a kapcsolatot, ami kettőnk között van. Néha, mint most is, kenyérre lehet kenni, akár egész nap lehet vele beszélgetni és hülyéskedni. Ez legtöbbször akkor van, mikor a bátyám nincs a közelünkben. De van, hogy olyan bunkón viselkedik, hogy legszívesebben letagadnám, hogy ismerem. Nem tudom hova tenni a viselkedését, de amikor jóban vagyunk, azokat a perceket semmire sem cserélném el.

-Mióta vannak pánikrohamaid? – szakítja meg a gondolataimat a kínos kérdésével. Senki nem tud róla a két fiún kívül és nem szívesen beszélgetek róla senkivel sem.

-A szüleim halála óta. – zárom le ennyivel a témát, mire egy picit megszorítja a karomat, amit eddig simogatott. Elmosolyodom a gesztuson és közelebb bújok hozzá. A tv tompa zaja betölti a szobát, én pedig lassan álomba szenderülök. Mikor ismét felébredek, még világos van, de meglepődve látom, amikor megfordulok, hogy Adam is elaludt velem együtt a kanapén. Karjai szorosan ölelnek, lábai az enyémeken vannak és a nyakamba szuszog. Nem tudom láttam-e már ennél édesebbet valaha. Széles mosolyra húzom ajkaimat és addig nézem, amíg nem kezdi nyitogatni a szemeit. Álmos tekintetét rám emeli, elmosolyodik, kisimítja a hajamat az arcomból és egy pici puszit nyom rá. Érzem, ahogyan elpirulok, ettől csak még szélesebb lesz a mosolya.

-Elaludtunk. – ásít egyet és megnézi az időt. Délután 5 múlt és Tony még sehol.

-Estig ne számíts rá. – mondja.

-Te ezt hogy csinálod?

-Mit? – vigyorog.

-Olvasol a gondolataimban.

-Bár úgy lenne, cicám. De sajnos nincs superman képességem, csupán tudom, hogy rá gondolsz, ennyi az egész. – adja elő magát tettetett szomorúsággal, amin felnevetek.

-Miért vagy itt? – kérdezem hirtelen és azonnal meg is bánom. Nem szeretném ha elmenne.

-Azért, hogy vigyázzak rád.

-Nem vagyok már kis lány, tudok magamra vigyázni. – közlöm sértődötten.

-Mint az éjjel? – vág vissza. – Lia, csak törődöm veled, amíg Tony nincs itthon. Ezért nem haragudhatsz rám!

-Nem is haragszom, csak nem értem, hogy miért vagy itt, amikor nem is vagyunk barátok, vagy mik. Oké, hogy Tony-val szinte tesók vagytok, de én nem vagyok a kishúgod. Nem tartozol irántam felelősséggel. – nagyra nyílt szemekkel néz rám. Asszem megbántottam.

-Hát ebben nagyon tévedsz, drágám! Nem tartalak a kishúgomnak, mert soha nem tudnék úgy nézni rád, mintha a testvérem lennél és nem is akarok! És abban sincs igazad, hogy nem tartozom irántad felelősséggel! Ugyanúgy szeretlek, mint Tony és nincs jogod a fejemhez vágni, ha törődök veled! Lehet, hogy nem ehhez vagy szokva, de nem különbözik sokban az előéletünk. Nekem senkim sincs rajtatok kívül! Nincs egy öcsém, vagy egy húgom, akihez hazamehetnék. Ti itt vagytok Tony-val egymásnak és tudod, hogy mennyire szeretnék én is néha valakit, akivel veszekedhetek? Fogalmad sincs róla, mert neked itt a bátyád! És nem lehetsz annyira önző, hogy megtiltsd, hogy én is foglalkozzam veled! Tony olyan, mintha az én bátyám is lenne, és te is a csomaghoz tartozol, szóval kénytelen leszel elviselni azt, hogy van a tesódon kívül még egy marha akinek fontos vagy, te liba! – tátott szájjal nézek rá. Megszólalni sem tudok ezek után. Remek. Megbántottam még egy fontos embert. Lia, inkább ásd el magad, de tényleg! Nem kiabált velem, higgadtan mondta el a véleményét, amitől még rosszabbul érzem magam. Könnyes szemmel kelek fel mellőle. Megtörlöm az arcom, a hajamba túrok és komoly arcára nézek.

-Adam, én sajnálom! Tényleg nem gondoltam bele a helyzetedbe és igazán befoghattam volna a számat, de most már mindegy! Nem akartam veled is összeveszni, de úgy látszik csak ahhoz értek, hogy mindenkit megbántsak. Ne haragudj! – megfordulok azzal a szándékkal, hogy a szobámba megyek és telesírom a párnámat, de elkapja a karom és megállít. Szembe fordít magával, két kezébe fogja az arcom és letörli a könnyeimet. Az egész testem remeg az érintésétől.

-Nem fogunk összeveszni! Te is meggondolatlanul mondtad, amiket mondtál és én is. Nem szeretem, ha sírni látlak, azt meg pláne, ha miattam sírsz! Holnaptól dolgozunk a legyünk barátok dolgon. Mit szólsz hozzá? – néz mélyen a szemembe. Csak bólintani tudok két szipogás között, majd szorosan magához húz, hozzá bújok és mélyen beszívom az illatát. Örökké így tudnék maradni, de egy kérdés még megválaszolatlanul kattog a fejemben a tegnap estével kapcsolatban, ezért eltávolodok egy picit tőle, de nem enged ki az öleléséből.

-Melyikőtök vette le rólam a ruhát? – kérdezem zavarodottan. Nagyon kínos, de tudnom kell.

-Mivel a bátyád látni sem akart, én voltam. Ne aggódj, nem csináltam semmi rosszat, csak egy kicsit gyönyörködtem benned! – vigyorog öntelten, mire a karjába boxolok.

-Paraszt! – próbálok mérgesnek tűnni, de végül elnevetem magam.

-Egész nap nézném, amint próbálsz rám haragudni, de annyira szeretsz, hogy nem tudsz, viszont most már mennem kell. – lép közelebb hozzám, egy puszit nyom az arcomra, végigsimít a hajamon, majd az ajtó felé indul.

-Utállak, ugye tudod? – szólok utána, mire ismét felém fordul.

-Csak szeretnél, cicám. – kacsint rám, majd jó éjt kíván és kilép az ajtón. Vigyorogva megyek be a szobámba, egy rövid időre meg is feledkeztem róla, hogy mi vár rám, ha a bátyám hazaér.

Megkeresem a pizsamám, vagyis egy másikat, mert egész nap a tegnapi volt rajtam, majd elmegyek fürödni. Miután végzek vele, úgy döntök, hogy a saját szobám helyett Tony-éba megyek és megvárom ott. Lefekszem az ágyára, bámulom a plafont, majd lassan elnyom az álom.

-Lia, ébredj! – valaki lökdös és kelteget. Nyöszörögve nyitom ki a szemem és látom, hogy Tony az. Megdörzsölöm a szemem és felülök az ágyban, ő mellém ül, de nem néz rám.

-Mit keresel a szobámban?

-Beszélnünk kell!

-Igen, beszélnünk kell, de nem este tíz órakor. Menj aludni, majd reggel beszélünk!

-Nem! Addig nem megyek sehová, amíg meg nem bocsátasz nekem! Tudom, hogy hülyeséget csináltam és nincs mentségem rá, de a húgod vagyok! Nem haragudhatsz rám örökké!

-Igen, Lia, a húgom vagy! Pont azért nem csinálhatsz ilyet többé! Belegondoltál abba, hogy mekkora őrültséget műveltél? És abba, hogy mi lesz velem, ha valami bajod esik? Az ég áldjon meg, nem lehetsz ennyire felelőtlen! – szid le halkan. Azt hittem ordítozni fog velem, de nem teszi.

-Sajnálom. Ígérem, hogy nem lesz több ilyen. – mondom őszintén.

-Ajánlom is! Adam-mel minden oké volt?

-Azon kívül, hogy őt is sikerült megbántanom, igen. Nem haragudott rám.

-Ő is szeret téged. Hidd el, hogy nem rossz srác. – mondja komolyan.

-Tudom. Azt hiszem magamtól is kezdek rájönni. Holnap elmegyünk valahová. Azt mondta, ideje, hogy barátok legyünk. Ugye nem baj?

-Persze, hogy nem. Teljes mértékig megbízom benne, úgyhogy áldásom rátok. – mosolyodik el.

-Héé! Csak barátkozunk, nem az esküvőnkre készülünk! – tiltakozom.

-Még! – félig komolyan, félig viccesen hangzik a szájából. Nem tudom melyikre gondol.

-Akkor nincs harag? – nézek rá kölyökkutya szemekkel.

-Ne cukiskodj! Megbocsátok, de még egy ilyen ne legyen! – elszigorodik a hangja, de amint magához ölel, rögtön megnyugszom.

Adam

Csak Liára tudok gondolni. Amióta eljöttem tőle, csak ő jár a fejemben. Az egész napot vele töltöttem és régóta most először boldog voltam. Soha nem volt rendes barátnőm, mert alkalmatlannak tartom magam egy kapcsolatra, de vele el tudnám képzelni. Persze ez hülye ötlet, mert a legjobb barátom kishúga és szerinte falom a nőket, pedig nem így van. Jó, néha összejön egy-egy alkalmi numera, de ezek a lányok nem jelentenek nekem semmit, maximum búfelejtőnek jók egy ideig. De Lia más. Őt nem érdeklik a külsőségek, nem foglalkozik vele, ha csak egy kinyúlt pólóban van egész nap és a haja kócos lófarokban van, jól érzi magát a bőrében és pont ezt szeretem benne. Kiakadtam délután, amiért kérdőre vont, hogy miért foglalkozom vele ennyit, de megértem. Nekem is nehéz volt megszokni, hogy vannak barátaim, akikre számíthatok. Áldom a napot, amikor 8 évvel ezelőtt megismertem Tony-t és vele együtt Liát is. Tony még csak 12 éves volt, Lia pedig 10, de az a srác úgy óvta mindentől a húgát, mintha csak a gyereke lenne. Azóta örök példaképemként és legjobb barátomként tekintek rá.

Azt, hogy legyünk barátok Liával teljesen komolyan gondoltam. Ha másképp nem is, barátként szeretnék mellette lenni mindenben.

  Álmosan kelek fel reggel, szerencsére a lakótársaim az éjjel csendesek voltak, így kialhattam végre magam. Megiszom a kávémat, megreggelizem, aztán felöltözöm. 11 után elindulok Tony-ékhoz, hogy elraboljam Liát egész napra.

-Szia, tökmag. – köszönök vidáman az ajtót nyitó csöpp lánynak.

-Hali. – üdvözöl, majd beenged a házba. – Tony nincs itthon, ha őt keresed.

-Tudod, hogy hozzád jöttem. Tegnap megbeszéltünk valamit. – emlékeztetem, pedig tudom, hogy nincs rá szükség, hiszen tudja, hogy mit mondtam neki, de szereti kéretni magát.

-Hova akarsz menni? – kíváncsiskodik.

-Csak sétálunk egyet, aztán majd meglátjuk. – mondom, majd megvárom, míg cipőt húz és elindulunk. Szép, nyári nap van, Lia egy lila kockás sortban és egy fehér pántos pólóban lépked mellettem. Szótlan, nem tudja mit is mondjon, de nem is kell, mert én akartam ezt az egészet, tehát nekem kell kezdeményeznem is. Az egyik kedvenc helyemre viszem és remélem van ott pár srác, akiktől elalélhat. Csendben sétálunk az elhagyatott graffitis kosárpálya felé, ahonnan hangos zene szűrődik. Megkönnyebbülök, mikor meglátom a szakadt farmeres fiúkat a távolban, de Lia megtorpan. Tudom mi jár a fejében. Az árvaházban sokszor piszkálták őt hasonló kinézetű alakok, de őket ismerem és nem olyanok. Az ujjaiba kulcsolom a sajátjaimat, ezzel bátorítom, hogy bízzon meg bennem és kövessen. Halványan elmosolyodik, lepillant az összefonódott kezünkre, majd elindul. A fiúk egy pillanatra megállnak, amint közelítünk feléjük, majd mikor nyugtázzák, hogy csak én vagyok, folytatják tovább, amit csinálnak. Lia tátott szájjal nézi, ahogy táncolnak. Igen, ügyesek. Kölyök koromban én is sokat lejártam ide és itt tanultam meg táncolni. Most meg őket tanítom, hogy a színpadon ne csak álljanak, de be kell valljam, Lia a kedvenc tanítványom. Szeret mozogni és ezt a teste is sugározza. Bemutatom a srácoknak, majd nézzük tovább őket. Liát is magukhoz hívják pár lépésre, aki ügyesen elsajátítja a mozdulatokat és olyan felszabadultan táncol, ahogyan még a színpadon sem láttam. A délután nagy részét itt töltjük, megnézzük a falfreskókat, azután pedig céltalanul bolyongunk a városban.

-Nagyszerűek ezek a srácok. Köszönöm, hogy megmutattad őket. – lelkendezik mosolyogva.

-Igazán nincs mit. – felelem és leülünk a parkban.

-Talán nem is olyan rossz ötlet ez a „legyünk barátok” projekt.

-Projekt? Te projektnek nevezed azt, amin egész nap dolgoztam? – bököm meg finoman az oldalát, mire felkuncog.

-Aha. De most tényleg. Eddig azt hittem, hogy csak a csajok érdekelnek. De megleptél. – elnyújtózik a padon, az ölembe pakolja a lábát és egyáltalán nem zavartatja magát.

-Szóval sikerült bebizonyítanom, hogy nem vagyok akkora gyökér, mint amekkorának eddig gondoltál? – húzom fel a szemöldököm mosolyogva.

-Nem tartottalak gyökérnek. Csak nem ismertelek. Nem is értem, miért. 8 éve, szinte minden nap látjuk egymást, de azt se tudom mi a kedvenc színed. – néz a szemembe komolyan.

-A fekete.

-Az nem is szín. – felesel.

-De igen! Ahogyan a fehér, meg a kék, meg mindegyik másik is.

-Pasik. – sóhajt fel vigyorogva.

-Talán valami problémád van?

-Ááá, dehogy! – és tovább kuncog. Ezt nem hagyhatom megtorlás nélkül. A lábánál fogva könnyedén az ölembe húzom és addig csikizem, amíg nem könyörög kegyelemért.

-Adam, kérlek. – visítja. A járókelők mosolyogva mennek el mellettünk, végül felhagyok a kínzásával és hagyom, hogy kifújja magát.

-Annyira izé vagy! – bök a mellkasomra morcosan, mire magamhoz ölelem.

-Milyen? Jó képű, ellenállhatatlan, és szexi? – suttogom a nyakába és érzem, hogy kirázza a hideg.

-Nem! Egoista, nagyszájú, és bunkó!

-Bagoly mondja verébnek. – nevetem el magam. – Nem tudom, ki felesel mindig vissza! És még én vagyok a nagyszájú!

-Bunkó! – sértetten kinyújtja rám a nyelvét, mire még hangosabban kezdek nevetni és homlokon puszilom.

-Édes vagy, mikor haragszol. – csillogó szemeibe nézek, elmosolyodik, majd hagyom, hogy kimásszon az ölemből. Mellém telepszik és csak beszélgetünk és beszélgetünk. Közel enged magához, hagyja, hogy kérdezzek bármiről és cserébe én is ezt teszem.

-Nem akartad soha tudni, hogy kik a szüleid? – néz rám bocsánatkérően, amint megkérdezi.

-Nem. – felelem azonnal. – Kiskoromban eldobtak maguktól. Nem akartak engem, úgyhogy nekem sincs szükségem rájuk. Felnőttem, a magam ura vagyok, és itt vagytok nekem ti, ami mindennél többet jelent. – mondom őszintén. Mosolyogva ölel meg, amit azonnal viszonzok. Későre jár, úgyhogy hazaindulunk. Út közben is sokat beszélgetünk, majd egészen az ajtóig kísérem. Nem szeretnék most Tony-val összefutni.

-Köszönöm az egész napot! – fordul felém.

-Én köszönöm. Azt hiszem jó úton haladunk a sikeres projekt felé. – elkuncogja magát és megölel.

-Határozottan. – lehelete a nyakamat csiklandozza és megborzongok tőle. Elenged, egy nagy puszit nyomok az arcára, majd elindulok hazafelé. Egész úton lázasan gondolkodom és rájövök, hogy nem akarok Lia barátja lenni. Nekem teljes lényében szükségem van erre a lányra, még ha Tony kulcstartót is csinál a golyóimból, akkor is.