10. fejezet - Kusza érzések

Adam   

   

Hát ezt jól elcsesztem! Soha nem láttam még ennyire csalódottnak és ez az egész az én hibám! Inkább mondtam volna el neki rögtön az egészet. Jó, elrontottam, beismerem, de szerintem kicsit azért túlreagálta a dolgot. Nem mondtam el, de csak azért, hogy ne zaklassam fel még jobban. Ezt már csak meg lehet érteni, vagy nem? Emberből vagyok én is, követek el hibákat, de igyekszem jóvá tenni őket, amilyen hamar csak tudom. Bár most erre nem látok sok esélyt, mert amióta este bezárkózott a szobájába, semmit nem tudok róla. Nem enged be, nem is jön ki, pedig már dél is elmúlt. Szeretném vele nyugodtan megbeszélni a történteket, elmesélni, amiket James mondott és talán el is vinném hozzá a kórházba, ha végre szóba elegyedne velem. De neeem! Minek is tenné? Makacs, mint egy öszvér! Nekem meg pont ebbe a csökönyös némberbe kellett belezúgnom. Tessék, bevallottam! Beleszerettem a legjobb barátom kishúgába. Igen, szemétség, egy disznó vagyok, de ezt nem tudom befolyásolni. Minden olyan hirtelen történt, szép lassan megismertük egymást, aztán plutty! Szeretek vele aludni, mellette ébredni, nevetni, veszekedni, vigasztalni, piszkálni, húzni az agyát, egyszerűen mindent szeretek, ami vele kapcsolatos. A feje búbjától, a lábujja végéig imádom minden egyes porcikáját, meg azt a hisztis természetét is. Sosem volt közömbös a számomra, de ennyire még nem jött fel belőlem ilyen erős érzés senki iránt sem. Hogy mi lesz a vége, azt nem tudom, de elmondani biztosan nem fogom neki. Kisebb bajunk is nagyobb annál, minthogy előálljak még egy szerelmi vallomással is. Na, akkor tuti kiüldözne a világból is!

Kopognak az ajtómon, ez riaszt ki a gondolataimból. Azonnal felpattanok, kinyitom az ajtót és megpillantom a szépséges lányt, aki szőkén még szédítőbb, mint valaha. Arca nyúzott, szeme karikás, tincsei kócosak és a gyűrött pizsamája láthatóvá teszi tökéletes lábait. Na, ebből elég! Nézz a szemébe! Nézz már a szemébe!

-Beszélhetünk? – kérdi halkan, mire elállok az ajtóból, hogy bejöhessen. Leül az ágyra, én meg mellé telepszem és egyfolytában az arcát fürkészem. Látom rajta, hogy küszköd valamivel, valószínűleg nem tudja, hogy mit, vagy hogyan mondjon el nekem.

-Gondolkodtam. És szerintem az lenne a legjobb, ha hazaköltöznél. – mondja lehajtott fejjel, mire teljesen ledöbbenek.

-Mi van? Ezt nem gondolhatod komolyan!

-De igen, Adam! Egész éjjel gondolkodtam és ez tűnik a legjobb megoldásnak. Folyamatosan akad valami nézeteltérés közöttünk és én személy szerint nem bírom, hogy megfojtasz a jelenléteddel. Mindig a nyomomban vagy, egyetlen szabad percem sincs, nem mehetek egyedül sehová, meg miegymás. Értékelem, hogy ennyire betartod, amit a bátyámnak ígértél, de én ezt így nem bírom tovább. Nekem ez túl sok! És akkor még a tegnapiról nem is beszéltem! Nem is értem hogy gondoltad, hogy ilyesmit eltitkolsz előlem. – lemondóan sóhajt, ezzel legalább én is szóhoz jutok.

-Nézd! Egyáltalán nem érzem azt, hogy olyan sok és durva vitánk lett volna, mindössze annyi az egész, hogy mindketten hirtelen haragúak vagyunk, de ezen kívül nagyon jól kijövünk egymással és ezt te is tudod. Az, meg, hogy megfojtanálak, lehet, hogy valamilyen szinten igaz, de csak azért, mert fontos vagy nekem, törődöm veled és vigyázni szeretnék rád, ahogy Tony-nak is ígértem! És mivel tegnap olyan szépen leordítottad a fejem, utána meg ott hagytál, alkalmam sem volt megmagyarázni, hogy mit és miért tettem, szóval most leszel szíves befogni a szádat és szépen végig fogsz hallgatni! És ha utána is azt akarod, hogy elmenjek, akkor megteszem! – csak úgy dőlnek belőlem a szavak, ő meg szerencsére nem szakít félbe.

-Szóval, tudom, hogy hatalmasat hibáztam, amiért nem szóltam, de először mindenképpen szerettem volna beszélni James-szel, hogy a lehető legtöbb információt tudjam neked átadni. És azok után, hogy lecsesztél, meg sem hallgattál és nem volt lehetőségem elmondani, hogy miről beszéltünk. Szeretnéd tudni? – kérdezem, pedig tudom a választ, persze, hogy szeretné. Bólint is, majd folytatom a mondandómat. – Ismeri Tony-t, együtt voltak egész végig és össze is barátkoztak. Elmondta, hogy azt tervezték, hogy meg fognak szökni, mielőtt ugye megtörtént ez a szörnyűség. Tony folyton rólad beszélt, hogy mennyire hiányzol neki és miattad akart mindenáron kiszabadulni abból a rémálomból. De arról is szó volt, hogy mi lesz, ha kijutnak onnan. Ezek az emberek gyilkosok és nem páran vannak, hanem szerte a világon, mindenhol akad belőlük. Szóval Tony-nak mindenképpen menekülnie kellene, elbújni előlük és a világ elől. El kell temetnie a mostani életét, itt kell hagynia a barátait, a családját, téged, engem, mindenkit.

-Nem! Az nem fog megtörténni! – vág közbe ismételten és zaklatottan.

-Pedig így lesz, hogyha élve kijut onnan. El fogjuk őt veszíteni, Lia! És azzal, hogy most engem is ellöksz magadtól, csak ártasz mindnyájunknak. Nekünk kell megoldani ezt a borzalmas helyzetet és együtt, nem pedig dühösen, kétségbeesve, távol egymástól! – próbálom jobb belátásra bírni, nem tudom, hogy van-e egyáltalán valami hatása.

-Nem! Nem! Nem! – felpattan mellőlem és fel-alá járkál a szobában. – Nem fogom elveszíteni a testvéremet! Ha kell, az életem árán is kihozom onnan, utána pedig le sem fog tudni vakarni magáról! Nem fogom őt elengedni és ezt te sem fogod megakadályozni! Menj el, kérlek! Egyedül akarok lenni! – persze, mit is gondoltam, hogy majd én, a tökfej Adam a lelkére tudok beszélni? Na hogyne! Sikert arattam megint!

-Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdezem, mire bólint. – Rendben. Pár perc és itt sem vagyok. – közlöm vele csalódottan és kihúzom az ágy alól a bőröndömet és beledobálom a cuccaimat. Nem tudom elhinni, hogy tényleg kidob. Nem ezt vártam tőle, de nem tehetek mást.

Percek alatt elkészülök és a nappaliban felveszem a cipőmet, majd odalépek elé.

-Ha bármi van, hívj! Bármikor számíthatsz rám és ezt te is tudod! – komolyan nézek rá, majd egy puszit nyomok a hajába és kisétálok az ajtón. Bepakolok a kocsiba, aztán hazaindulok. Lehet, hogy mégiscsak jobb lesz egy kis távolság tőle, bár nem ezt ígértem Tony-nak, de ha Liának most így a legjobb, akkor legyen.

Hazaérkezve, már meg sem lepődöm, hogy a lakótársaim megint a nappali kanapéján rontanak meg két fiatal kiscsajt. Még mindig nem tudom, hogy miért nem a szobájukban csinálják… De arra a kanapéra a biztonság kedvéért nem ajánlom senkinek sem, hogy ráüljön. Nem fárasztom magam a köszönéssel, úgysem figyelnének rám, inkább becibálom a bőröndjeimet a szobámba és bevágom magam mögött az ajtót. Annyira ideges vagyok most, hogy legszívesebben szétvernék valakit! Miért kell mindennek ilyen kurva bonyolultnak lennie? Miért nem lehet egyszerűen megoldani a dolgokat? Egyáltalán azt sem értem, hogy min akadt ki ennyire. Oké, hogy titkolóztam, de emiatt ne harapja már le a fejemet! Kiismerhetetlen számomra ez a lány még ennyi idő elteltével is. Egyszer ilyen, máskor olyan. Ha nem szeretném ennyire, komolyan bolondnak titulálnám, bár lehet, hogy egy minimális szinten az is. Jó, nem komolyan mondom, de ha egyszer az agyamra megy és megőrjít, akkor mérgemben már nem tudok róla mit állítani.

Csengetnek! Azonnal felpattanok, hátha Lia az! Egyrészt nagyon örülnék neki, ha ő állna az ajtó túl oldalán, másrészről pedig tuti, hogy sokkot kapna, ha benézne a nappaliba. De nem ő az, hanem Molly. Csúcs! Más sem hiányzott az életemből.

-Mit keresel itt? – kérdezem unottan.

-Csak meg akartam nézni, hogy hogy vagy. Tegnap nagyon feldúlt voltál. – meg sem várja, hogy beengedjem, már bent is van. A nappaliba pillantva elmosolyodik és kacéran rám kacsint. Az agyamra megy ez a nő, esküszöm. Inkább menjen oda közéjük, engem meg hagyjon a fenébe békén!

-Csodálkozol? Rám másztál! És ha most is ez a terved, akkor nyugodtan elmehetsz! Nincs hozzá kedvem, sőt semmihez sem, szóval szia! – nem érdekel, ha paraszt vagyok, nem akarok most vele dumálgatni.

-Ugyan már! Mondd el mi a gond és megbeszéljük! Mint két jó barát!

-Molly, elfelejted, hogy mi sohasem voltunk barátok!

-Akkor itt az ideje, hogy elkezdjük! – mondja, és leül az ágyamra. Hát nem egy szívbajos csaj, az biztos!

-Jó, beszélgessünk! Úgysem hagysz addig békén! – lemondóan sóhajtok és leülök mellé. Nem tudom igazából, hogy hol kezdjem, vagy hogy egyáltalán mit mondhatok el neki az egészből. Liáról elég kínos lenne beszélni vele, mivel köztudott, hogy utálják egymást, szóval jó tanácsot nem tudna adni, azt meg nem szeretném, ha még jobban keresztbetenne vele kapcsolatban. Egyedül is tökéletesen tönkre tudom tenni vele a kapcsolatomat, nem kell hozzá segítség.

Lia

Na, hol is kezdjem? Á, megvan! Pipa vagyok! Átkozottul pipa! És még csak azt sem tudom, hogy miért! Adam egy barom, ez köztudott! De mégsem tudom, hogy mit csináljak vele! Kidobtam, igen! Kövezzenek meg érte, lőjenek le, vagy mondjanak szívtelennek, nem érdekel, de ezt tartottam akkor a legjobb döntésnek, bár most már kételkedek benne, hogy valóban helyesen döntöttem. Elvégre ő csak segíteni próbált én meg hisztis picsa voltam és nem láttam túl a haragomon. Hiába, nem bírjuk ki egymás mellett, ahogyan egymás nélkül sem. Vagyis nekem már most hiányzik, pedig alig két órája ment el. Mindketten forrófejűek vagyunk és ami nem tetszik, azt kőkeményen a másik szemébe mondjuk! Ezzel nem is lenne baj, ha nem vesznénk össze minden apróságon! De nincs mit tenni, ilyenek vagyunk. És unalmas lenne az élet, ha nem lenne min civakodnunk. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy nap nap után úgy teljen el, hogy minden happy és élünk egymás mellett, mint az 50 éves házasok. Azok nem mi lennénk! Mindkettőnknek szüksége van időnként a tűzre, így érezzük, hogy működik a dolog, még akkor is ha épp egymás torkának esünk. Mert inkább akkor van baj, ha már veszekedésre sem méltatjuk a másik felet. De miről is beszélek most? Hiszen nem is vagyunk együtt, sem semmi hasonló maszlag! Csak két csökönyös marha vagyunk, akik azt sem tudják, hogy mit akarnak az élettől, vagy jelen helyzetben egymástól. Egyre jobban összezavarodok, mert már tényleg fogalmam sincs, hogy hányadán állok vele. Talán később megkeresem, de most van fontosabb dolgom is, minthogy a szívbajaimmal foglalkozzam.

Előkotrom a bátyám kocsikulcsát és kiállok a garázsból a fehér autócsodával. Szívbajt kapna, ha megtudná, hogy a hugicája az ő kocsiját vezeti, de mindezt az ő érdekében teszem. Beüzemelem a GPS-t és elindulok. Rég vezettem már, mert megszoktam, hogy a fiúk mindig elvisznek mindenhová, de hamar megszokom. Tényleg messze van ez a kórház, tehették volna közelebbre is, de mindent megteszek a cél érdekében. Muszáj beszélnem a sráccal, addig úgysem nyugszom meg.

Egész úton gondolkozom, mindenféle hülyeség jár a fejemben, de leginkább az, amit Adam mondott reggel. Nem lehet, hogy ne kapjam vissza a testvéremet. Ha kell, az életem árán is, de kihozom onnan és utána nem fogok többet egy percet sem eltölteni nélküle. Még ha menekülnie kell is, én vele megyek. Nem érdekel semmi és senki, nekem a bátyám kell és mindig megszerzem, amit akarok, bármi áron. Nem fogok holmi emberrablóktól beijedni! Annyi mindenen keresztülmentem már, hogy pont nem ez fog eltántorítani attól, hogy megtaláljam Tony-t. Minden legapróbb információt ki kell sajtolnom a fiúból, hogy valami nyomra bukkanjak. Ha már a rendőrségre nem lehet számítani, akkor magamnak kell cselekednem. Lia kapitány akcióba lendül! Na jó, ez eléggé elcsépelten hangzott, de hirtelen nem jut eszembe jobb.

    Hülye GPS! Körülbelül fél órát keringek a városban, mert ez a gagyi vacak összevissza zagyvál! Ennyit a technikáról! Végül nagy kínok és káromkodások árán megtalálom a böhöm épületet, keresek egy parkolóhelyet, amit persze két kilóméterrel arrébb találok csak, aztán amilyen sebesen csak tudom, szedem a rövid virgácsaimat és a recepciónál megállok. Kézzel lábbal magyarázok a szőke libának, de negyed órába telik, mire felfogja a gyenge agya, hogy kit keresek és végre kiböki a szobaszámot. Elképesztő, hogy milyen debil embereket vesznek fel ilyen helyre! De a szükség nagy úr, vagy hogy szokták ezt mondani a nagyok! Mindegy is, most nem ez a lényeg! Elszambázok a szobáig, kopogok az ajtón, majd benyitok. Egy fiatal srác fekszik az egyik ágyon, eléggé elgyepáltnak látszik szegény, szóval szerintem jó helyen járok.

-Szia. – halvány mosollyal köszönök neki és közelebb sétálok hozzá.

-Helló. – vékony ajkai mosolyra húzódnak és most jövök rá, hogy tulajdonképpen kibaszottul helyes ez a pasi, leszámítva a sebeket és a foltokat az arcán. Soha nem láttam még ilyen különlegesen szürke szempárt, ami titokzatossá, ugyanakkor izgalmassá teszi az arcát. Hosszú szempillái még nagyobbnak láttatják a szemeit, barna kócos haja kisfiússá teszi az arcát és amennyi látszik a testéből, abból arra következtetek, hogy biztosan sportol. Na, elég ebből! Koncentráljunk arra, amiért jöttem. Szóval, hol is tartottunk? Jaa, a sziánál.

-Lia vagyok. – kedvesen bemutatkozom, mire felcsillannak a szemei.

-Tony kishúga. – bólint, mintha ismerne.

-Igen. Nem akarlak zavarni, csak eddig eltitkolták előlem, hogy egyáltalán létezel és muszáj volt idejönnöm. De ha nem szeretnél beszélgetni, akkor elmegyek.

-Egyáltalán nem zavarsz. Legalább nem csak a rendőrök meg az orvosok piszkálnak.

-A családod nem látogat?

-De igen. Csak messze laknak innen és nem tudnak 0-24-ben mellettem lenni.

-Megértem. – bólintok együttérzően. Legalább neki van családja.

-Hiányzik, ugye? – kérdezi, mire a torkom elszorul és könnyek gyűlnek a szemembe.

-Nem is tudod mennyire. És csak egyre rosszabb lesz napról napra.

-Te is hiányzol ám neki. Folyamatosan rólad beszélt. Okos srác, ki fog onnan jutni, majd meglátod!

-Bár már itt lenne. De félek, az még nagyon messze van. – csalódottan sóhajtok fel, majd rá nézek.

-Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövet, hogy elmeneküljön. Csak idő kérdése. Nézd meg, nekem is sikerült! Igaz, kicsit összetörten, de itt vagyok. - néz végig magán.

-Hogy tudsz ennyire optimista lenni?

-Mert csak így lehet túlélni! Az alatt az idő alatt míg ott voltam, csak a remény maradt mindannyiunknak és azt nem adhattuk fel, mert akkor vége. Neked sem szabad! Minden oké lesz. – biztatóan rám mosolyog, ami jelen pillanatban többet jelent bárminél.

-Köszönöm.

-A lovagodat hol hagytad?

-Kit? – értetlenül nézek rá, mire mindentudó vigyor ül ki a fejére.

-Adam-et.

-Nem a lovagom. Sőt, jelenleg a pokolra kívánom!

-Miért? – kíváncsiskodik.

-Mert egy marha! És nem szólt rólad.

-Ugyan már! Csak félt téged! Ódákat zengett rólad tegnap. Odavan érted, te lány! Ne legyél már vele ennyire szigorú!

-De ha mindennel az agyamra megy! Folyamatosan felbosszant valamivel! – panaszkodom.

-Mert hagyod neki! És mert arra kíváncsi, hogy fontos-e neked annyira, hogy veszekedj vele! De azt hiszem a válasz nyilvánvaló! – és megint vigyorog! Agyamra megy már ő is!

-Te valami lélekbúvár vagy, vagy mi?

-Nem, csak van szemem és néha használom is! – rám kacsint, mire elnevetem magam.

-Nem semmi pasi vagy te! – hoppá! Ezt nem kellett volna így nyíltan közölnöm vele, de most már mindegy! Cikiii!

-Tudom! Mondták már! De most komolyan! Menj és beszélj vele! Ne hagyd, hogy lecsapják a kezedről!

-Hallod, felveszlek párkapcsolati tanácsadónak!

-Oké! De csak szólok, hogy drágán dolgozom! – feleli nevetve.

-Te minden pénzt megérsz! – hülyülök, majd kicsit komolyabb témára térek rá. – Mikor engednek ki?

-Hát, ha minden jól megy, akkor jövő héten.

-És utána mihez kezdesz? – faggatom tovább. Nem tehetek róla, érdekel, hogy mi lesz vele.

-Majd meglátjuk. Ha a rendőrség szerint biztonságban vagyok, akkor folytatom tovább az életemet, de ha menni kell, akkor megyek.

-Ez annyira igazságtalan!

-Nekem mondod? De még mindig jobb, mint meghalni.

-Az igaz. – bólintok.

-Na, menj, királylány és keresd meg a lovagodat! – na, ez ilyen mesébe illő szöveg volt. Soha nem mondtak még ilyet nekem, pláne nem egy férfi. De ezt is megéltük!

-Rendben, megyek. De ha már nem leszel itt, akkor hol talállak meg, ha szükségem lenne a tanácsodra? – kérdezem.

-Itt a telefonszámom. Ezen elérsz. – elkéri a mobilomat, pötyög rajta valamit, aztán visszaadja.

-Köszönök mindent, James! Nagyszerű ember vagy! – felállok és rámosolygok.

-Ugyan már! Semmiség. – lazán megrántja a vállát, aztán elköszönök tőle és egyedül hagyom. Nagyon feldobott ez a látogatás és sokkal jobb kedvem lett tőle. Nem semmi srác, soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Remélem, hogy mindenben igaza lesz és Tony hamarosan előkerül, mert már tényleg kezdek kétségbeesni.

Jól eltelt az idő, már kezd lemenni a nap, de még mielőtt hazamennék, Adam-hez veszem az irányt. Muszáj beszélnem vele, délelőtt azt hiszem, túl kemény voltam hozzá. Megérdemli, hogy bocsánatot kérjek. Ilyen is ritkán van, hogy én valakitől is elnézést kérjek és beismerjem, hogy hibáztam, de néha kivételt kell tenni. Este 7 is elmúlik, mikorra megérkezem, remélem azért jó helyen járok, mert még soha nem voltam itt, csak Tony-tól megjegyeztem a címet, mert hát miért ne? Kiszállok, lezárom a kocsit, majd bekopogok az ajtón, amit egy ismerős nyit ki, aki nem Adam.

-Szia. – köszön Molly öntelt vigyorral a fején. Nem kell sokáig néznem ahhoz, hogy lássam, Adam egyik kedvenc pólója van rajta. A rohadt ribanc! Most öljem meg, vagy kicsit később?

-Adam itt van? – kérdezem, mire a mosolya még szélesebb lesz és kinyitja az ajtót, így belátásom nyílik egy helyiségbe, ahol valami gusztustalan ocsmányság égeti ki a retinámat. Jó, nem vagyok egy prűd liba, de ez azért még nekem is sok. Megszámolni nem tudom hány kéz és láb gabalyodik össze a kanapén. Ezek az emberek aztán nem szégyellősek, ami a szexet illeti. Lehet bennem van a hiba, de gyomorforgatónak találom ezt a kis műsort, amit nyújtanak. Szerintem nem is tudják, hogy van közönségük.

-Lia, mit keresel itt? – Adam hangja billent ki a döbbenetből, mire ráemelem a tekintetemet. Egy szál törülköző takarja a csípőjét, a haja vizes fürtökben lóg szanaszét a fején, a mellkasáról kövér vízcseppek gurulnak lefelé az izmos kockákon át, majd eltűnnek a törölköző alatt. Kicsit talán sokáig bámulom, mert torokköszörülésre térek magamhoz.

-Most már én sem tudom. Mi ez itt? Valami kuplerájt üzemeltettek, vagy mi a franc? – nézek rá megvetően. Egyszerűen nem tudom róla elképzelni, hogy ilyen helyen és körülmények között éljen. Vagy lehet, hogy félreismertem.

-Lia, ez nem az, aminek látszik. – próbálja kimagyarázni magát, de azt hiszem, nekem ennyi bőven elég volt.

-Hogyne. Bocs a zavarásért, már itt sem vagyok. – sarkon fordulok és otthagyom a bandát. Szinte futva jutok el a kocsiig, de még mielőtt beülhetnék, utolér és az ajtónak támaszkodik.

-Hadd magyarázzam meg, kérlek!

-Nem! Eleget láttam!

-Állj! Most nem mész el anélkül, hogy meghallgatnál! – megfogja a karomat, én meg próbálom ellökni magamtól, de hiába, ő az erősebb és az is az ő malmára hajtja a vizet, hogy a fedetlen mellkasa alig pár centire van az arcomtól. Istenem, csak ne nézne ki ilyen piszkosul jól!

-Mit akarsz mondani? Hogy nem történt semmi? Hogy véletlenül vagy ruha nélkül, Molly meg a pólódban és a többi meztelen ember a nappaliban, csak pár eltévedt nudista, akik a kanapédon szálltak meg? Vagy mégis mivel akarsz megint megetetni? Hallgatlak! – esek neki dühösen.

-Én… Nem tudom hogy magyarázzam meg! Semmi közöm Molly-hoz, nem történt köztünk semmi és nem is fog. A nappaliban meg… ők a lakótársaim és igen, gáz amit művelnek, de én már megszoktam. És nem, soha nem csináltam még olyasmit, mint ők és nem is áll szándékomban! – magyarázkodik, de nem tudom, hogy mit higgyek el ebből az egészből és mit nem.

-Hagyjuk! Nem tartozol nekem elszámolással! – kirántom a karomat a szorításából és ellököm az útból, majd kinyitom az ajtót. De még mielőtt beszállnék, olyat mond, amitől a szívem kihagy.

-Lia, kérlek! Én…. Szeretlek! – bátortalanul ejti ki a kis kilenc betűs szót, amitől a szívem összeszorul, a gyomromban milliónyi pillangó repked, a torkomban pedig akkora gombóc keletkezik, hogy alig kapok levegőt. Most erre mit kéne mondanom? Hogy én is szeretlek? Vagy mégis mit? Egyáltalán komolyan mondja? Vagy ez is csak olyan Adam-es szívatás? Az arca komolynak tűnik, a tekintete végig rajtam nyugszik, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is reagálni rá. Inkább fogom magam és még mielőtt meggondolhatnám, hogy mit is teszek, bepattanok az ülésre és amilyen gyorsan csak tudok, elhajtok onnan. Távol kell tőle kerülnöm. A lehető legmesszebbre kell tőle menekülnöm.