6. fejezet - Bonyodalmak

Hali! Meg szeretném köszönni a sok-sok oldalmegtekintést, a plusz feliratkozókat és a pozitív véleményeket is. Nagyon boldoggá tettetek vele, csak így tovább. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást kívánok! :))

Adam

-Igen, tessék! – türelmetlenül emelem a fülemhez a telefont, Lia pedig levegővétel nélkül mered rám.

-Jó estét. Smith százados vagyok. Elnézését kérem a késői zavarásért, de megtaláltuk a barátja csomagját a vonaton.

-És mi van Tony-val? – azonnal félbeszakítom, a mellettem ülő lány pedig rángatja a karomat, hogy hangosítsam ki. Eleget teszek a követelésének és epekedve várjuk, hogy mit mond a százados.

-Őt nem találtuk meg. A bőröndjében megtaláltuk a ruháit és a mobiltelefonját, de őt sem a sérültek között nem találtuk, sem pedig a környéken.

-De ez hogy lehetséges? Nem tűnhetett el csak úgy!

-Az a helyzet, hogy nem ő az egyedüli eltűnt személy a baleset után.

-Mi? – egyszerre szólunk fel Liával és mindkettőnk hangján érzékelni lehet a döbbenetet.

-Több hozzátartozó is jelezte, hogy a vonaton tartózkodott az eltűnt rokona. Mindenki csomagja ott volt a vagonban, de a gazdájuk eltűnt. Egyelőre nem tudunk semmi biztosat, kihallgatjuk a könnyebb sérülteket, hátha látott valaki valamit és jelentkezni fogok, amint van fejlemény.

-Rendben. – motyogom. Lia teljesen le van sokkolva mellettem.

-Holnap átvehetik Tony holmiját az őrsön.

-Köszönjük a segítséget.

-Igazán nincs mit. – feleli együtt érzően, majd bontjuk a vonalat.

-Jól vagy? – nézek rá, megpróbálva valamiféle érzelmet leolvasni az arcáról.

-Nem igazán. – megcsóválja a fejét és látom rajta, hogy teljesen összezavarta ez a telefon.

-Nézzél rám! – kérem gyengéden, mire a szemembe néz. – Tony életben van! Azt még nem tudjuk, hogy hol, de él. És most ez a legfontosabb. Hidd el, hogy meg fogják találni, rendben? – bólintással felel, de beérem most ennyivel is. – Most pedig gyere, enned kell valamit, utána pedig lefekszünk aludni. – felállok és megpróbálom őt is felhúzni, de nem akar felkelni.

-Nem vagyok éhes.

-Lia! Ne makacskodj!

-Nem vagyok éhes és kész! – felemeli a hangját, mire felsóhajtok. Miért ilyen nehéz eset ez a lány? Legalább egy kicsit könnyítené meg a dolgomat!

-Én meg azt mondom, hogy eszel, és kész! Ne bosszants fel, mert rosszul jársz! – fáradt vagyok már, de nagyon és nem érdekel, hogy mit akar!

-Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! Ez az én házam és azt csinálok, amit akarok! Ha majd enni akarok, akkor eszem! Ne parancsolgass nekem! – dühösen felpattan a kanapéról és ujjával a mellkasomra bök.

-Édesem, én felelek érted! Ha bármi bajod lesz, a bátyád kiherél, úgyhogy induljál a konyhába! – az ajtó felé mutatok, erre megpróbál fellökni, de végül engedelmeskedik. Elmosolyodom azon, hogy mennyire csökönyös tud lenni és kimegyek utána a konyhába. Dacosan leül az asztalhoz és karba tett kézzel várja, hogy adjak neki enni. Halkan felnevetek a látványon, mire bokán rúg.

-Mondták már, hogy egy igazi hisztizsák vagy? – nem nézek rá, miközben csinálok neki egy szendvicset.

-És neked mondták már, hogy egy idegesítő bunkó vagy?

-Azt hiszem te mondtad pár napja, de az nem számít! – gúnyosan rávigyorgok és leteszem elé a tányért.

-Utállak! – morgolódva beleharap a szendvicsébe és gyönyörű szeme szikrákat szór felém.

-Odavagy értem! – kacéran nézek rá, mire végre elmosolyodik. Legalább egy rövid időre elfeledtettem vele a gondokat. Nézem, ahogy tömi magába az ételt és egyre csak azon jár az agyam, hogy eddig miért nem próbáltam meg közeledni felé. Jellemezhetetlen a kettőnk közti kapcsolat, néha jól elvagyunk, máskor pedig szinte szétcincáljuk egymást. Nem tudom ebből megállapítani, hogy hogyan érzünk egymás iránt és ez nagyon bosszantó. Most egyre közelebb kerülünk egymáshoz, de Lia érzelmileg labilis és ezt nem akarom kihasználni azzal, hogy rámásszak. Vele nem tennék ilyet.

-Köszönöm. – halk hangja szakít ki a gondolataimból. Rápillantok és látom a szemében, hogy az előző kis hisztije már elmúlt. Csendben elpakol maga után, aztán megáll előttem és rám néz.

-Ne haragudj az előbbiért! Én csak… nem tudom. Összezavarodtam attól, amit mondott a rendőr és nem tudom mit gondoljak. – szégyellősen piszkálja a kezét, amit nagyon aranyosnak találok.

-Semmi baj. – felállok a székről és a kezéért nyúlok. – Gyere, feküdjünk le. Késő van. – megfogom a pici kezét és elindulok, de ő nem követ.

-Nem tudok aludni. Tegnap éjjel is rémálmom volt. – vallja be lehajtott fejjel.

-Akarod, hogy veled menjek? – óvatosan teszem fel a kérdést, nem akarok tolakodó lenni, de nagyon szeretnék vele aludni.

-Ha neked nem gond. Tudom, hogy gyerekes dolog, meg hogy annyi mindent tettél már értem, de… - a szájára teszem a kezem és nem hagyom neki befejezni a mondatot.

-Ne szabadkozz mindenért! Menjünk! – határozottan elindulok és most már ő is követ. Becsukom magunk mögött a szobája ajtaját és megvárom, míg lefekszik, aztán mellé fekszem. Fura így egy ágyban lenni vele, de nem furább, mint kint a kanapén. A sötétség ellenére látom, hogy nem alszik, bámulja a plafont. Megfogom a kezét és magamhoz húzom, így már az oldalán fekszik. Egyik keze a hasamon, az enyém a feje alatt és addig simogatom a hátát, míg el nem alszik. Mikor már érzem az egyenletes szuszogását, lassan én is álomba merülök.

-Ne…! Tony! – Lia erőtlen nyögésére ébredek fel fogalmam sincs, hogy hánykor, de még sötét van odakint. Feloltom az éjjeli lámpát és megpróbálom felébreszteni. Hánykolódik az ágyban, az egész teste verítékben úszik és látom, hogy szenved álmában.

-Lia! – először kisimítom a haját az arcából, de nem reagál, csak tovább nyöszörög. Majd a két vállánál fogva megrázom először finoman, majd erősebben, végül ijedten felriad és kis híján lefejel, amikor felül az ágyban. Kapkodósan szedi a levegőt és csak reménykedni tudok benne, hogy nem lesz megint pánikrohama.

-Minden rendben? – kérdezem óvatosan.

-Azt hiszem. – megtörli nedves homlokát és hátrasimítja a haját.

-Akarsz beszélni róla? – megcsóválja a fejét.

-Nem is emlékszem rá nagyon, csak arra, hogy borzalmas volt. – lerúgja magáról a takarót és felkel az ágyból.

-Hová mész? – szólok utána.

-Fürödni. Gusztustalannak érzem magam. Rám ragadt a ruha. – elfintorodik, amikor megrángatja magán a pólót és már el is tűnik a fürdőben. Nem tart sokáig, míg visszajön, már fehér trikó és kék rövidnadrág van rajta. Visszabújik mellém és hátat fordít nekem. Már kezdek csalódott lenni, hogy újra magába zárkózik, amikor hátranyúl a kezemért és magához húz. Idióta vigyor ül ki a fejemre és azonnal közelebb megyek hozzá és hátulról átölelem és így már nyugodtan végigalusszuk az éjszakát.

  Reggel üres mellettem az ágy, de ahogy megtapogatom Lia helyét, még meleg, szóval nem rég ébredhetett fel ő is. Nyújtózom egyet, megtörlöm a szemem és kómás fejjel kimászom az ágyból. A telefonom fél 10-et mutat és csalódottan látom, hogy szerda van, szóval délután dolgoznom kell. Remek. És Liát hova tegyem? Vigyem magammal? Unatkozna szerintem, de nem akarom egyedül itthon hagyni. Túl friss még Tony eltűnése és azt hiszem, hogy bármelyik percben kiakadhat és nem szeretném, ha akkor nem lennék itt vele. Megtehetném, hogy kihagyom a mai napot, de az nem megoldás és valamiből nekem is fizetnem kell a lakbért, hiába nem lakom most otthon. Húú, otthon! Eddig nem is gondoltam a lakótársaimra. Ha Liát magammal viszem dolgozni, akkor előtte haza is kell mennem a munkaruhámért, de oda végképp nem vihetem. Ha megtudná, hogy milyen lakóközösségben élek, sikítva rohanna el. Félreértés ne essék, szeretek ott lakni, csak a srácok egészen más életmódot folytatnak, mint amilyenhez egy átlagember hozzászokott. Én már megszoktam, de ha Liát odavinném, tuti, hogy sokkot kapna.

-Jó reggelt. – észre sem veszem, amikor kinyílik az ajtó és belép rajta két bögrével. Az egyiket felém nyújtja, amit halvány mosollyal megköszönök, a másikkal pedig visszatelepszik az ágyába.

-Tökmag, ma dolgoznom kell délután. – felé fordulok, mire rám emeli a tekintetét a bögréje mögül.

-Dolgozni? Nem is tudtam, hogy dolgozol. – értetlenül néz rám.

-Egy kávézóban segítek be hetente egy-két napot. Teljesen kiment a fejemből eddig, de reggel eszembe jutott. Velem jössz?

-Hát nem is tudom. Nem vagyok ovis, elvagyok itthon egyedül is.

-Nem azért kérdeztem. Csak szeretném, ha eljönnél. Isteni kávét tudok ám főzni. – rákacsintok, mire felvonja a szemöldökét.

-Akkor miért nem te csináltad? – mutat a gőzölgő bögrékre.

-Arról nem tehetek, hogy a baglyokkal ébredsz. Tényleg, nem volt már utána rémálmod? – komolyan nézek rá, mire megcsóválja a fejét és belekortyol a kávéjába.

-Köszönöm, hogy mellettem voltál. – halkan hálálkodik, amin elmosolyodom.

-Bármikor, cicám. – utálja, ha ilyen közönséges beceneveket aggatok rá, szóval nem lep meg, amikor hozzám vág egy párnát. Sikerül anélkül elkapnom, hogy kiborítanám a forró italt a kezemből és visszadobom az ágyra. – Szóval akkor jössz?

-Igen. Hátha egy kicsit elterelem valamivel a figyelmemet.

-Szuper. Viszont haza kell mennem a munkaruhámért. Addig foglald el magad valamivel, nemsokára jövök. – megiszom a maradék koffeinbombát, felhúzom a farmeremet és anélkül, hogy megvárnám a reakcióját, kilépek az ajtón. El akarom kerülni, hogy esetleg velem jöjjön, nincs szükségünk most több drámára. Gyorsan felveszem a cipőmet, felmarkolom az asztalról a kocsikulcsot és kiviharzok a lakásból. Azt nem mondtam el neki, hogy még beugrom a rendőrségre is Tony cuccaiért, nem akartam még jobban felzaklatni. Gyorsan vezetek, nem szeretném sokáig egyedül hagyni. Perceken belül megérkezem a kapitányságra, ahol elmondom, hogy miért vagyok itt és az ismerős rendőr a rendelkezésemre áll. Megkapom Tony bőröndjét, de újabb információkkal nem tudnak szolgálni most sem. Csalódottan kullogok vissza az autóhoz, nem hiszem el, hogy valaki csak így minden nyom nélkül felszívódhat. Bedobom a súlyos táskát a hátsó ülésre, aztán hazafelé veszem az irányt. Nem lakom túl messze, hamar hazaérek. Az ajtó nyitva van, szóval itthon vannak a srácok. Hol máshol is lehetnének?! Már előre tartok tőle milyen látvány fogad odabent. Lassan kinyitom az ajtót, belépek, és rögtön elém tárul a nappali, ahol Nick és Cam, az én drága jó lakótársaim hagy ne mondjam mit művelnek a kanapén, két szőke cicababával.

-Ember, legalább az ajtót csuknátok be! – hangosan rájuk kiabálok, hogy megzavarjam őket, majd a szobámba megyek. Nem történt semmi újdonság, már hozzászoktam, hogy folyton ezt csinálják. Nem látom benne az izgalmat, hogy miért jó mások előtt csinálniuk, de nem is akarom megérteni őket. Párszor próbáltak engem is bevonni a kis csapatukba, de még a gondolattól is hánynom kell. Ha már lefekszem valakivel, akkor azt nem közönség előtt, vagy csapatban teszem. Egyébként jó srácok, semmi probléma nincs velük, csak az életvitelükkel nem feltétlen értek egyet, de én már elfogadtam. Istenem, de jó, hogy Liát nem hoztam el! Tuti, hogy a látvány örökre beleégett volna a retinájába.

Gyorsan megkeresem a munkaruhámat, meg még pár dolgot, ami kelleni fog és indulnék kifelé, amikor kinyílik a szobám ajtaja és egy platinaszőke felfújt barbi lép be rajta.

-Eltévedtél? – nézek rá kérdőn. Melltartó és egy falatnyi bugyi van rajta, nem tűnik szégyellősnek. Kit ámítok? Számtalan ilyen csajjal volt már dolgom. Egy éjszakára tökéletesek, de hosszútávra el nem tudnám képzelni magam egy ilyen nő mellett.

-Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved csatlakozni hozzánk. – csábos mosolyra húzza szilikonos ajkait és megrebegteti a műszempilláit. Jézusom, van ezen bármi, ami valódi?

-Kösz, de nem érek rá. Csak beugrottam pár dologért. – a kezemben lévő cuccokra mutatok, majd kitessékelem a szobámból és jól bezárom az ajtót. Hatalmas levegőt veszek, mikor végre kijutok a lakásból. Nem is tudom mi másra számítottam. Rengeteg hasonló lány kínálkozik fel a klubban is meg a kávézóban is, de eddig egyik sem zavart. Páran még szerencsével is jártak, de most, mintha undorodnék az egésztől. Tony eltűnése és Lia érdekes hatással vannak rám.

Lia

Adam annyira fura. Szinte elmenekült tőlem reggel. Lehet, hogy a rémálmom ijesztette meg? Vagy neki is feltűnt az, ami nekem, és csak tettette, hogy alszik? Bazi ciki volt reggel arra ébredni, hogy a keze a mellemre tapadt, a fenekemet pedig a reggeli merevedése böködte. Azonnal kipattanta mellőle. Ő a bátyám legjobb barátja, az Isten szerelmére! Nem keveredhetek vele össze! Különben sem vágyom az egyéjszakás kalandokra, pedig tudom, hogy Adam csak erre hajt. Másképp viselkedik velem, mint az alkalmi libáival, de ez csak azért van, mert Tony szétrúgná a seggét, ha piszkálna. De ő sajnos nincs itt. És nem is tudom, hogy valaha itt lesz-e még egyáltalán. El nem tudom mondani, hogy mennyire hiányzik, de eldöntöttem az éjjel, hogy erős leszek és kibírom. Tudom, hogy ő sem szeretné, ha szenvednék.

Mivel Adam elhúzott; ami egyébként a furábbnál is furább; az egész délelőttöt egyedül töltöttem és egy kicsit rendbeszedtem magam. Meg sem kérdezte, hogy elkísérem-e. Tényleg, azt sem tudom hol lakik. Ez a pasi tiszta rejtély.

 Dél előtt pár perccel parkol le a ház előtt és kis idő múlva be is jön.

-Megjöttem. – Tony bőröndjét látom meg a kezében ahogy belép az ajtón. Hihetetlen, hogy nélkülem ment el érte.

-Miért nem szóltál, hogy elhozod? – mérgesen nézek rá, mert minden apró részletet tudni akarok, amit mondanak a rendőrök a testvéremről.

-Bocsi. Út közben jutott eszembe és beugrottam érte. – szabadkozik.

-Van valami hír? – kérdezem reménykedve, de látom a tekintetén, hogy semmi jó nincs.

-Még nyomoznak. Nem tudtak újat mondani. – csalódottan felsóhajt, én pedig átveszem tőle a bőröndöt és a kanapéhoz viszem. Leülök a földre, kinyitom és elkezdem kiszedni belőle a bátyám cuccait. Megcsap az illata, amikor a kezembe veszem a ruháit és a szívem összefacsarodik tőle.

-Lia, el fogok késni a munkából, ha nem indulunk el! – Adam hangja billent ki a gondolataimból, legszívesebben nem mennék sehova, de már megígértem neki.

-Jó, menjünk. – visszateszem, amit kiszedtem, majd felhúzom a cipőmet és megkeresem a táskámat. Adam addig a legkevésbé sem diszkrét módon előttem cserél ruhát. Én minden erőmmel próbálom nem megbámulni, de ha egyszer jól néz ki! Mielőtt azért észrevenné, hogy csorgatom a nyálamat, sikerül elfordítanom a fejem. Bezárja az ajtót, majd autóba ülünk és elindulunk. Nem szólok hozzá, nem tudok neki mit mondani. Nem esett jól, hogy a hátam mögött ment el a rendőrségre. Ilyen szempontból nem bízom meg benne. Mi van, ha valami szörnyűség történt, csak nem mondja el nekem? Kerülöm a tekintetét, nézek ki a fejemből egészen addig, amíg le nem parkol egy kis kávézó előtt. Tulajdonképpen nem is a kávézó a legmegfelelőbb szó a helyre. Amikor belépünk, egyből a kocsma szó tűnik a tökéletes névnek. Mindenhol asztalok, a szemben lévő sarokban egy hatalmas pult, igazából eléggé barátságos az egész.

-Mindjárt jövök. Gyorsan lepakolok. Addig ülj le. – futópillantást mér rám, majd eltűnik az egyik ajtó mögött. Alaposan végignézek a helyiségen, nem sokan lézengnek itt, a legtöbbjük tényleg csak kávét iszik. A halványkék falak miatt kissé ridegnek tűnne az egész, ha a sötét bútorok nem hoznák kontrasztba a színeket. Kíváncsi vagyok, hogy mióta dolgozhat itt. Sosem említette, hogy van munkahelye és a bátyámtól sem hallottam.

-Mióta dolgozol itt? – kérdezem, mikor visszatér.

-Pár hónapja. Igazság szerint csak beugró vagyok. A tulaj jó barátom és ha kiesik az egyik alkalmazottja, akkor megkér, hogy vegyem át a műszakot. – meséli, miközben kötényt köt a dereka köré. Hát, ööö… jól mutat rajta az egyenruha. A fekete póló rásimul a bőrére, a nadrágja ugyan nem látszik a pult mögül, de tudom, hogy az sem rontja az összképet.

-Adam, segítenél? – ismerős nyávogást hallok a pult másik végéből, mire odakapom a tekintetem. Molly! Az az utolsó repedtsarkú ribanc! Mi a jó büdös francot keres itt?

-Jövök! – és a fiú volt, nincs! Már szalad is hozzá. Ez itt dolgozik? Egy kávézóban? Nem fél, hogy mosogatás közben letörik a műkörme? Kevés emberről mondhatom el, hogy gyűlölöm, de ő közéjük tartozik. Osztálytársam volt a gimiben és nem telt el úgy egy nap, hogy ne szívatott volna valamivel. Tony és Adam ezzel tisztában voltak, de valahogy sosem zavartatták magukat, ha vele lógtak. Már akkor is dühített, hogy nem álltak ki mellettem, amit az a liba előszeretettel az orrom alá is dörgölt. Pedig ha egy pasi zaklatott volna, annak egyből betörték volna az orrát, de őrá még csak rá sem szóltak. Értem én, hogy a „D” kosár minden férfi vágya, meg nem csúnya lány, de amint kinyitja a száját, a kezem egyből ökölbe szorul. Egyszer kis híján ki is csaptak miatta, mert a suliban picit megritkítottam a fekete haját, de senkinek nem tűröm el, hogy gúnyt űzzön a halott szüleim emlékéből. Ha a fiúk nem szedtek volna le róla, komolyan képes lettem volna megölni.

De amint látom nem sokat változott egy év alatt. Ugyanúgy néz ki, a fekete egyenruha kihangsúlyozza a mély dekoltázsát, amiben egy tolltartó simán elveszne, na jó, lehet, hogy kettő is, vagy egy egész írószerbolt.

-Na, kit sodort erre a szél? – gúnyosan rám vigyorog, miközben Adam lerakja a dobozt, amit nem bírt el a drága.

-Nem tudtam, ki hiányzik az életemből! – szemforgatva fordulok el tőle és a csodálkozó tekintetű fiúra nézek. – Te vele dolgozol?

-Most speciel igen. Kérlek, ne ess neki. Molly jó fej!

-Pff! Molly jó fej? Melyik életében? – idegesen fújtatok, miközben ő kilép a pult mögül és arrébb húz.

-Kérlek ne csinálj jelenetet! Ez a munkahelyem! – halkan és nyomatékosan próbálja megértetni velem, mintha egy hülyével beszélne.

-Én ne csináljak jelenetet? Te is tudod, hogy miket művelt velem a gimiben!

-De a giminek már vége! Legyél vele barátságos! – és itt hagy! Fúú! Kapják be! Nagyot sóhajtok, majd visszamegyek és édesen rámosolygok a libára, pedig vigyorogva tépném ki a belét.

-Kaphatok egy Latte-t? – olyan kedvesen szólok hozzá, ahogy csak tudok, és annyira hangosan kérem, hogy Adam is hallja.

-Hát persze. – gúnyosan visszamosolyog és nekiáll. Adam elégedetten bólint és ő is munkába áll. Hol van még a nap vége?

-Tessék. – leteszi elém és eltűnik a pult mögött. Azon sem csodálkoznék, ha patkánymérget tett volna bele. Vonakodva belekortyolok és meglepően hasonlít az íze a Latte-ra. Bár ittam már jobbat is, de tőle még ez is művészet. Csendben nézem, ahogy dolgoznak és nagyon unatkozom. Tony jut eszembe. Ilyenkor mindig kitalált valamit. Filmet néztünk, vagy elvitt a cukrászdába, mellette sosem unatkoztam. Bárhol is van most, remélem, hogy jól van. De ha jól volna, akkor valahonnan jelentkezett volna már. Nem értem ezt az egészet. El kellene mennem a rendőrségre, hogy tudjak valami biztosat.

-Csak nem valami pasiról álmodozol? – utálom ezt a nyávogó hangot.

-A bátyámra gondoltam, ha tudni szeretnéd! – flegmán vetem oda a választ, nem érdekel, hogy mit gondol.

-Jaa, tényleg. Sajnálom, ami vele történt.

-Kösz.

-Te, figyelj! – közelebb hajol hozzám, hogy csak én halljam. – Nem lehet, hogy elmenekült tőled? Őszintén szólva csodálom, hogy eddig bírta egy ilyen hisztérika mellett, mint te! – öntelten elvigyorodik és most jön az a rész, amikor Lia megbolondul és nekiugrik a ribancnak. A pulton keresztül esek neki, elmarkolom a haját, felhúzom magam a pultra és beugrom hozzá.

-Ne merészeld még egyszer a szádra venni a bátyámat, mert kitépem a beled, te szemét! – a torkát szorongatva ordítom le a fejét, majd két erős kar csúszik a derekam köré és lerángat róla.

-Lia, mi a fene ütött beléd? – Adam dühösen mered rám, de az én dühömmel nem vetekedhet. – Nem eshetsz neki csak úgy!

-Nem eshetek neki? De igenis nekieshetek, ha az eltűnt testvéremmel viccelődik! – már vele is ordítozom, de nem érdekel, ahogy az sem, hogy ki látja.

-Biztos félre értettél valamit! – pillant a libára, aki túljátszva a szerepét, könnyezve fogdossa a torkát. Ha jobban belegondolok, túl kíméletes voltam vele.

-Elmész te a fenébe! – arrébb lököm, kimegyek a pultból és felkapom a táskámat. Anélkül, hogy figyelembe venném azt, hogy a nevemet ordítozza, kivágom a bejárati ajtót és elviharzok. Hogy hova megyek, azt még nem tudom, de hogy el innen minél messzebbre, az biztos!