5. fejezet - Tétlenség

Lia

 Nem bírom! Nem veszíthetem el a testvéremet! Egyszerűen ez nem történhet meg! Ha magamra maradok, abba belepusztulok! Percek óta fekszem Adam karjaiban és próbálom abbahagyni a zokogást, de nem megy. Bele sem merek gondolni, hogy mi van, ha már nem él! Annyira tudtam, hogy nem lett volna szabad elengednem őt! Talán ha egy kicsit rámenősebb és hisztisebb vagyok, akkor még most is itt ülne közöttünk

-Lia, kicsim, be kell mennünk a rendőrségre! – Adam óvatosan szól hozzám, látszólag fogalma sincs, hogy mi a fenét kezdjen velem, de megértem. Őt is pont olyan rosszul érintette a hír, mint engem.

Erőt veszek magamon, felkelek és letörlöm a könnyeimet. Pizsamában indulnék ki az ajtón, ha nem húzna vissza. Képtelen vagyok most gondolkodni és épeszűen cselekedni, még ruhát is ő vesz ki nekem a szekrényből. Csoda, hogy egyáltalán valahogy fel tudok öltözni. Kapkodósan összeszedjük magunkat, Adam leakasztja a kocsikulcsot és már el is indulunk. Nem is értem hogy képes ilyen állapotban vezetni. De biztosan erősebb lélekjelenléte van, mint nekem, aki csak élettelenül berogyok az ülésre és percekig küszködök azzal a nyavalyás biztonsági övvel. Túllépjük jócskán a megengedett sebességhatárt, de nem érdekel. Most nem. Minél előbb tudni akarom, hogy mi van Tony-val. Vissza akarom kapni a bátyámat!

Zombiként ülök Adam mellett az anyósülésen, azt sem veszem észre, hogy megérkezünk, csak akkor, amikor kinyitja az ajtómat és kisegít az autóból. Mamutléptekkel rontunk be a kapitányságra, azonnal mellénk lép egy középkorú férfi, Adam elmondja neki a történteket, erre leültetnek a folyosón és mondják, hogy várjunk. Persze, ők könnyen beszélnek! Nem az ő szerettük van bajban.

-Nyugii! – a lábammal dobolok idegességemben, gondolom ezzel őt is felhúzom. A combomra teszi a kezét, mire abbahagyom a lábmozgatást és türelmetlenül várakozunk tovább. 20 perc is eltelik, mire foglalkozni kezdenek velünk. Már elmondtuk, hogy Tony azon a vonaton volt, vagy talán még mindig ott van, részletes személyleírást is adtunk, nem értem mit tökölnek még ennyit!

-Az a helyzet, hogy két 20 év körüli fiatalember holttestét szedtük ki a romok alól nem régiben. A személyleírás alapján, lehet, hogy a testvére az, de valamelyiküknek azonosítania kellene! – nem bírom tovább, ismét heves zokogásban török ki. Az nem lehet, hogy meghalt! Nem veszíthetem el!

-Lia, kérlek! – Adam próbál nyugtatni, de most sem jár szerencsével. Két kezébe fogja az arcomat, kényszerít, hogy nézzek a szemébe, de a könnyektől, csak fátyolosan látom az arcát. – Majd én bemegyek. Csak várj meg itt és próbálj meg megnyugodni. Megteszed ezt nekem? – annyira gyengéden néz rám, mint apa a lányára. Aprót bólintok, egy puszit nyom a homlokomra és elmegy a rendőrrel. Rémálom az idő, amíg egyedül maradok, a létező összes borzalmas dolog megfordul a fejemben és folyamatosan azzal próbálkozom, hogy valahogy visszafogjam a kitörni készülő pánikrohamomat. Mert érzem, hogy jön. Szorít a mellkasom, egyre nehezebben lélegzem, a pulzusom az egekben és kezdem elveszíteni a kontrollt magam felett. Félek. El nem tudom mondani, hogy mennyire félek tőle, hogy mi lesz, miután Adam visszajön. Ha meghalt, azt én sem élem túl. Minél inkább belelovalom magam ebbe az őrületbe, annál jobban rám tör a szorongás és nem tudom tovább visszanyelni, zihálni kezdek, szabálytalanul kapkodom a levegőt és már az ájulás határán vagyok, amikor Adam leguggol elém és próbál nyugtatni. Azokat a légző gyakorlatokat végezteti velem, mint Tony szokott, közben nem engedi, hogy ne a szemébe nézzek és a hajamat simogatja. Hosszú percekig küzdök ellene, végül én győzök és kezd visszaállni a légzésem. Sírva csúszom le a székről, átölelem Adam-et és úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta. Nyugtató szavakat suttog a fülembe, erősen a karjaiba zár, majd végre kimondja, amire fél órája várok.

-Egyikük sem Tony. – megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, egyenesen a nyakamba. Egy tonnás szikla esett most le a szívemről. Nem szép dolog ilyet mondani, a másik két szerencsétlen fiúval szemben, de örülök, hogy nem a bátyám az.

Nem akarom őt elengedni, de finoman eltol magától és segít felállni. Az őt kísérő rendőr még mindig mellettünk van és türelmesen vár, hogy rá figyeljünk. Letörlöm a könnyeimet, félénken ránézek a férfira, aki a székre mutat, hogy üljünk le. Így teszek, Adam mellém ül, ő pedig velünk szemben áll meg.

-Nézzék, tudom, hogy nehéz most önöknek, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy előkerítsük a bátyját. A jó hír, hogy nem tudunk újabb halottról, a sérülteket pedig még mindig mentik a kollégák. Sajnos a legtöbb, amit most tehetnek, az az, hogy megnyugodnak és várnak. Amint többet tudunk, azonnal értesíteni fogjuk önöket. Javaslom, hogy menjenek haza és próbáljanak pihenni. – kézfogásra nyújtja a karját felénk, aztán magunkra hagy minket. Mozdulni sem tudok, olyan gyengének és kimerültnek érzem magam.

-Gyere, menjünk haza. – Adam felkel mellőlem, a kezét nyújtja, amibe belecsúsztatom a sokkal kisebb mancsomat, felhúz a székről és kimegyünk az őrsről. Hideg és sötét van odakint, megborzongok a széltől és igyekszem gyorsan beülni az autóba. Ránézek a kormányt szorongató fiúra, és bele sem merek gondolni, hogy mennyire nehéz lehetett neki megnézni a két halott fiút. Én biztosan nem bírtam volna ki.

-Köszönöm. – szinte suttogom a szavakat, mégis meghallja, egy pillanatra rám néz, majd ismét az utat bámulja.

-Mégis mit?

-Hogy mellettem vagy. És hogy bementél oda. – szomorúan lehajtom a fejem és az ölemben fekvő ujjaimat piszkálom.

-Minden rendben lesz, Lia.

-És ha nem? – sírás fojtogat ismét, elcsukló hangon teszem fel a kérdést.

-Tony erős gyerek. Biztos vagyok benne, hogy nincs komoly baja. – ezt nehezen tudom elhinni, akkor már itt lenne velünk.

-Akkor hol van? Miért nem találták meg a rendőrök?

-Nem tudom. Fogalmam sincs, de bízzunk benne, hogy jól van. – bekanyarodik a ház elé, leállítja a motort és kiszállunk. Üres a ház a testvérem nélkül, tulajdonképpen nem is akarok itt lenni.

-Menj, és feküdj le! Pihenned kell! – próbál ágyba parancsolni, de esélytelen, hogy aludjak. Tudom, hogy pár percen belül sikoltozva ébrednék fel a legszörnyűbb rémálmokból, ezt pedig nem akarom.

-Nem vagyok álmos. – levetem a cipőm és leülök a kanapéra. Felhúzom magamhoz a lábam, átölelem és csak bámulok ki a fejemből. Leül mellém, bekapcsolja a tv-t, de egyikünk sem nézi. Talán csak arra jó, hogy ne a csöndben ücsörögjünk.

-Beszélnem kell Ally-vel. Tudnia kell, hogy mi történt. – csak most jut eszembe, hogy mennyire ki fog ő is akadni. Tudom, hogy szerelmes a bátyámba és ő is így érez iránta, csak eddig nem mertek egymás szeme elé állni, most meg már lehet, hogy késő.

-Várjunk ezzel reggelig. Az éjszaka közepén úgy sem tudunk mit tenni, csak feleslegesen felzaklatnánk. – de jó neki, hogy vannak épeszű gondolatai, mert én már kifogytam belőlük.

-Menj aludni, Lia! Holt fáradt vagy! – rám néz, mire megcsóválom a fejem és a tv-re irányítom a tekintetem.

-Nem akarok aludni.

-De így ki fogsz készülni!

-Ennél jobban, már nemigen lehet! – érdektelenül megrántom a vállam, majd végül bevallom az igazat. – Nem akarok egyedül lenni! A szüleim halála után hosszú hónapokig rémálmaim voltak, csak akkor múltak el, mikor Tony velem volt. Biztos vagyok benne, hogy ha most elalszom, akkor ismét előjönnek. – nem merek ránézni, inkább a tv-nek beszélek, de érzem magamon a tekintetét.

-Gyere ide. – kinyújtja felém a karját, mire közelebb fészkelődöm hozzá. Magához ölel, a mellkasára hajtom a fejem és nem sokkal később elér az álom.

Adam

Felfoghatatlan, ami velünk történik. Egyik nap még öljük egymást Liával, aztán meg magunkra utalva vigasztaljuk a másikat. Borzalmas volt belépni abba a szobába azzal a tudattal, hogy lehet, hogy ott fekszik a legjobb barátom holtan valamelyik asztalon. A szememet sem mertem kinyitni, amikor lehúzták az első srácról a lepedőt, de amikor megláttam, sóhajtva csóváltam meg a fejem, hogy nem Tony az. A másodikhoz már kicsit nagyobb reménnyel léptem oda és amikor őt is megláttam, majdnem sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől, de tartanom kellett magam Lia előtt. Nem szabad, hogy azt lássa mennyire gyenge vagyok én is. Pedig így van. Nagy szégyen ez egy férfinak, de nagyon hazavágott Tony eltűnése. Muszáj összeszednem magam, hogy Lia mellett legyek, mert most nagyobb szüksége van rám, mint valaha, és nekem is rá. Képtelenségnek tartom, hogy egyedül birkózzunk meg ezzel a nagy teherrel, de szerencsére megbízik bennem annyira, hogy közel enged valamennyire magához és hagyja, hogy megtegyem, ami tőlem telik.

Megkönnyebbülten hallgatom az egyenletes szuszogását a kanapén, hajnali kettőkor. Sikerült elaludnia és semmi pénzért nem szeretném felébreszteni. Sok volt neki ez a nap, pihennie kell. Óvatosan felemelem és a szobája felé indulok vele. Leteszem az ágyra, szívem szerint kényelmesebb ruhába öltöztetném és mellé feküdnék, de nem kockáztatom meg, hogy felébredjen, inkább betakarom, egy puszit nyomok a homlokára és halkan becsukom magam után az ajtót, mikor kilépek a szobájából. Visszamegyek a nappaliba és lefekszem a kanapéra, de tudom, hogy úgy sem tudnék elaludni. A tv-t bámulom és folyamatosan Tony-n jár az eszem. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha esetleg tényleg elveszítjük őt. A legjobb barátom, szinte a testvérem, rajta és a húgán kívül tényleg nincs senkim és tudom, hogy Lia sem bírná ki a hiányát. Igyekszem pozitívan gondolkodni, de ilyenkor az embernek rögtön a legrosszabb fordul meg a fejében.

Fogalmam sincs mikor nyom el az álom, csak arra ébredek, hogy Lia egy plédet terít rám. Észreveszi, hogy kinyitom a szemem, leguggol elém és halkan szól hozzám.

-Aludj! Még korán van! – tehát ő sem tud aludni. Mielőtt elmenne, megfogom a karját, felemelem a takarót és hátrébb csúszom a kanapén. Veszi az adást, óvatosan lefekszik mellém, én pedig nem bírom ki, hogy ne húzzam szorosan magamhoz. Egymással szemben fekszünk a szűk helyen, látom a szemén, hogy mennyire álmos és összetört. Kisimítom a haját az arcából és a mellkasomra húzom a fejét. Szabad kezemmel megfogom a hasamon pihenő kis puha mancsát és talán most egy kicsivel könnyebb minden. Érzem, hogy a pólóm átázik a könnyeitől, picit megszorítom a kezét, jelezve, hogy itt vagyok neki, de nem szólunk egymáshoz. Egyikünk sem tud mit mondani, és szavak nélkül is megértjük egymást. Percekig, talán órákig fekszünk így mozdulatlanul, amikor megszólal a telefonom. Mindketten azonnal felpattanunk, reménykedve, hogy valami hírt kapunk Tony-ról, de sajnos csalódottan látom a képernyőn Mark nevét. Lia lemondóan nyög egyet és visszazuhan a kanapéra, míg én fogadom a hívást.

-Mondjad! – inkább fáradtan, mint barátságtalanul szólok bele, de jelen pillanatban többre nem telik.

-Láttuk a híreket és Ally tiszta hiszti. Ugye Tony-nak nincs semmi baja? – aggódva teszi fel a kérdést, én pedig inkább kimegyek a konyhába. Nem akarom, hogy Lia megint végighallgassa a történteket.

-Semmit nem tudunk róla. Éjjel már a rendőrségen is voltunk, de csak annyit mondtak, hogy várjunk.

-Neee! – Ally sikoltását hallom a háttérből, sejtettem, hogy hasonlóképpen fog reagálni, mint Lia.

-Liával mi van? – kérdezi és közben hallom, hogy a húgát próbálja nyugtatni.

-Nagyon ki van. Egész éjjel nem aludtunk és folyamatosan sír. Szerintem hozd át Ally-t hozzá. Szükségük van egymásra. – tanácsolom, mert eszembe jut, hogy már az éjszaka közepén fel akarta hívni a barátnőjét.

-Jó ötlet. Nem soká ott vagyunk. – mondja és bontjuk a vonalat. Visszamegyek a nappaliba, ahol Lia kérdő tekintettel néz rám a kócos haja mögül.

-Mark áthozza Ally-t. – mondom neki és leülök mellé.

-Tudja?

-Hallotta, amit Marknak mondtam.

-Lezuhanyzom és átöltözöm. – rám néz, mire bólintok és úgy döntök, hogy nekem is jót tenne, ha egy kicsit felfrissülnék, úgyhogy hasonlóképpen cselekszem, mint ő. Hamarabb elkészülök nála, tiszta ruhát veszek és visszamegyek a nappaliba. Nem sokkal később csatlakozik hozzám és épp, hogy leül mellém, már szól is a csengő. Felpattanok, kinyitom, Ally pedig majdnem fellök, amikor beszalad mellettem és Lia nyakába veti magát. Együtt sírnak, Markkal szomorúan összenézünk, mert nem tudunk mit csinálni a lányokkal. Nem foglalkoznak velünk, bemennek Lia szobájába, úgyhogy ketten maradunk. Hosszú kínos csendben ülünk egy ideig, nem tudom, hogy mit mondhatnék és szerintem ezzel ő is így van. Egyszer csak megszólal a telefonja, ami megtöri a csendet, felveszi, majd pár perccel később mérgesen ül le vissza mellém.

-Hihetetlen ez a Gabe! Most tűnt el a legjobb barátunk, erre csak azzal van elfoglalva, hogy mi lesz a péntek estével! – morgolódik jogosan. Azért kicsit több empátia is szorulhatott volna a pasiba.

-Mi lenne? Elmarad. Liát biztos, hogy nem engedem több száz ember közé ilyen állapotban! És szerintem ti se vagytok olyan hangulatban, hogy önfeledten énekeljetek a színpadon, tudva, hogy mi történt.

-De nem képes felfogni. Csak a bevétel érdekli! A lányok kizárt, hogy énekelni tudjanak, mi ketten David-el pedig kevesek vagyunk hozzá. – sóhajtva dől hátra a kanapén.

-Most ne ezzel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy mit kezdjünk ezzel az egész helyzettel! Meg kell találnunk Tony-t, akárhol is van!

-Igazad van. – egyetértően bólint és megint csend nehezedik ránk.

-Megnézem a lányokat. – már hosszú ideje Lia szobájában vannak és egy hangot se hallani tőlük. Felkelek, elindulok a szobája felé és halkan benyitok. A két lány egymás felé fordulva, összegömbölyödve alszik, mint a kisgyerekek. Nagyon édesek így, olyanok, mint két jó testvér. Hagyom őket aludni, amint azonban becsukom az ajtót, megszólal a csengő. Reménykedem, hogy a rendőrök, vagy esetleg Tony áll az ajtó túl oldalán, de amikor kinyitom, a kezem azonnal ökölbe szorul Nate láttán.

-Te mi a francot keresel itt?

-Liához jöttem. Hallottam mi történt Tony-val és most szüksége van rám. – ekkora pofátlan barmot! Legszívesebben lecsapnám a fenébe!

-Nincs szüksége rád, ugyanis vannak barátai, akikre számíthat! Akkor akartál volna mellette lenni, amikor még lehetett! Most pedig nagyon gyorsan húzzál elfele! – ingerülten vágom a képébe a mondandómat és igyekszem visszafogni magamat, mert nem akarom, hogy a lányok felkeljenek.

-Nem megyek el, amíg nem beszéltem vele! – beljebb nyomul az ajtón, hiába lököm vissza.

-Alszik.

-Akkor felkeltem. – mondja és odébb lök. Visszarántom, egyenesen neki a falnak, a feje nagyot koppan, de nem érdekel.

-Mondd! Te melyik részét nem érted annak, hogy húzzál el? Egész éjjel nem aludt és azt képzeled, hogy most ide jössz és akkor minden úgy lesz, ahogy te akarod? – nem bírom visszafogni a haragomat, pár centire vagyok az arcától és kedvem lenne bemosni neki egy jó nagyot, amiért ekkora szemét volt Liával.

-Ne kiabáljatok már, kérlek! Széthasad a fejem. – meghallom a halk álmos hangot, mire elengedem a seggfejt és Lia felé fordulok. – Nate, te mit keresel itt? – vékony hangon szólal meg, álmos szemeit dörzsölgeti és köztünk váltogatja a tekintetét.

-Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. – közelebb lép a lányhoz, Lia pedig egy lépést hátrál.

-Semmi bajom. – feleli szűkszavúan, én pedig mellé állok. Nem is tudom miért. Talán ösztönösen védeni akarom Nate-től, vagy csak szimplán vágyom a közelségére.

-Sajnálom, ami a bátyáddal történt.

-Kösz. Most menj el, kérlek. Nem akarok beszélgetni. – megfordul, hogy visszamenjen a szobájába, de ez a gyíkarc csak folytatja.

-Lia várj! Arra gondoltam, hogy együtt könnyebb lenne túllépned Tony halálán! – Lia megtorpan, visszafordul és látom a szemében a könnyeket, meg még valami mást is, iszonyatos dühöt. Minden előjel nélkül nekiugrik Nate-nek és hisztérikusan püfölni kezdi a srácot.

-Hogy merészeled azt mondani, hogy meghalt? – zokogva üti egyre hevesebben, mire mögé lépek és leszedem arról a szerencsétlenről. Rúg és kapálózik mindenfelé, de nem tud szabadulni, mert erősen tartom. Valahogy sikerül elvinnem a kanapéig, Mark pedig kidobja azt az idiótát. Komolyan mondom, ha Lia nem ment volna neki, én magam látom el a baját. De most sokkal fontosabb, hogy megnyugtassam az összetört lányt. Még mindig a karomban tartom, attól félek, ha elengedem, össze is esik. Leülök a kanapéra, az ölembe ültetem, nem tiltakozik, csak erőtlenül rám dől és tovább zokog.

-Lia, nyugodj meg, kérlek! – finoman a haját simogatom, míg ő átöleli a nyakamat, de a sírása nem múlik. Mark is leül mellénk, együtt érzően rám pillant és csendben várjuk, hogy lenyugodjon végre. Hosszú percekig tart, míg lecsillapodik, aztán már csak a hüppögését hallani.

-Mi van, ha igaza van? – elcsukló hangon, szipogva nyögi ki a kérdést, mire még közelebb húzom magamhoz.

-Nincs igaza! Meg fogják találni! – a lehető leghatározottabban mondom neki, hátha így csökkennek a kétségei. Nem szól többet, szótlanul fekszik tovább rajtam. Pár perccel később Ally csoszog ki hozzánk. Nyújtózik egyet, befurakszik Mark és közém, és Lia hátát kezdi simogatni ő is. Azt hinném, hogy elaludt, amikor elengedi a nyakam és felül az ölemben. Rám néz, majd a barátnőjére és megtörli az arcát. Soha nem láttam még ennyire meggyötörtnek és az a legrosszabb az egészben, hogy nem tudok ellene tenni semmit sem.

Így telik el az egész nap. Síri csendben ülünk a nappaliban, csak az óra kattogását lehet hallani, ami annyira idegesít, hogy legszívesebben leverném a falról. Időközben David is csatlakozik hozzánk, de ő is csak magába fordulva bámul ki a fejéből. Együtt várunk így egész nap a nagy csodára, ami nem jön el. Este elköszönnek a többiek, én pedig megpróbálom Liát rávenni, hogy legalább egy keveset egyen, de hajthatatlan. Egyikünk sem akar lefeküdni, de ez a néma csend egyszerűen kiborít. 10 körül elkezd rezegni az asztalon a telefonom, mire azonnal érte nyúlok. Központi számot jelez, valószínűleg a rendőrség az. Gondolkodás nélkül fogadom a hívást és igyekszem nem a legrosszabbra gondolni közben.