4. fejezet - Tragédia

Hahó! Itt is az újabb fejezet. Remélem eléggé izgalmasra sikeredett és hogy szeretni fogjátok. Köszönöm a több, mint 600 oldalmegtekintést és a kommenteket is. Jó olvasást! :))

Lia

Egész éjjel itatom az egereket a sötét szobában. Nem teheti ezt velem! Nem hagyhat itt csak úgy egyedül! A szüleink halála óta soha nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne láttuk volna egymást. Még ha fasírtban voltunk, akkor is tudtuk, hogy hol van a másik és mit csinál. De ez most nem történhet meg! Tony nélkül semmim sincs és elveszettnek érzem magam a nagyvilágban. Hiába mondja, hogy Adam itt lesz, az nem ugyanaz. Nem ismer, nem tudja, hogy mit csináljon, ha magam alatt vagyok, és nem mellesleg, jelen pillanatban ki nem állhatjuk egymást. Nem tehetek róla, nem nézem jó szemmel az életvitelét és legfőbbképpen azt nem, hogy egyik lányról a másikra repül. Lehet nevezni féltékenységnek, nem bánom, de akkor sem tolerálom, hogy hétfőtől itt, a házunkban folytassa a példamutató élet kivitelezését. Nincs szükségem rá, nekem a testvérem kell, aki mindig mellettem van, történjék bármi is. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, hogy 18 évesen így ragaszkodom a bátyámhoz, de ezt csak az értheti, aki hasonló cipőben jár, mint én.

Néhány óra múlva felkel a nap, már szombat van és még le sem hunytam a szemem. Azt ígérte, hogy megbeszéljük ketten ezt az egészet, de azóta sem keresett, én pedig nem fogok térden állva könyörögni, hogy maradjon velem. Ha neki fontosabb egy vacak tehetségkutató, mint a húga, akkor menjen! Önző vagyok? Igen! Na és akkor mi van? Kövezzenek meg érte, nem érdekel! De azt ne várja el tőlem senki sem, hogy örüljek annak, hogy az egyetlen ember, akire számíthatok magamra hagy, ki tudja mennyi időre!

Kifújom az orrom, ezt a zsebkendőt is bevágom a sarokba a többihez és keresem a következőt. Nem túl nőies, de kit érdekel? Majd kitakarítok egyszer! Egy darabig még bámulom a sötét plafont, majd az ablakon lassan beszűrődik a hajnal szürke fénye és eldöntöm, hogy elmegyek futni. Feszült vagyok, nem tudok aludni és ki kell mozdulnom innen. Lerúgom magamról a takarót, felkapcsolom a villanyt, kirángatok a fiókból egy sportmelltartót, belebújok és magamra kapok egy laza trikót és egy rövidnadrágot. Amikor a tükörbe nézek, legszívesebben lehánynám a tükörképemet, úgyhogy arcot mosok, de az sem segít sokat. A hajam kócos, a szemeim vörösek és puffadtak a sok sírástól és mivel lusta voltam lemosni a sminkemet a buli után, foltokban tiszta fekete az egész arcom. Így azért mégsem mehetek emberek közé, hiába van kora reggel. Előveszem a sminklemosót és leszenvedem magamról a festéket, majd lófarokba kötöm a hajam és talán kezd egy kicsit enyhülni a képletes hányingerem, amit a tükörképem látványa okozott. Beledugom a telefonomba a fülhallgatót, felveszem a futócipőmet és elhagyom a barlangomat. Síri csend van a házban, halkan nyitom ki a bejárati ajtót és a kaput. Érzékenyen érint a reggeli hideg levegő, de próbálok nem törődni a borzongással, ami az egész testemet rázza. Bemelegítés nélkül vágok neki az eltervezett távnak. Az izmaim nem lesznek túl hálásak érte, de nem bánom. Jelenleg semmi sem érdekel, csak, hogy kiadjam magamból a túltengő feszültséget. Maximum hangerőre állítom a zenét és útnak indulok. Beállítok egy tempót, amit ütemesen követek, közben igyekszem rendesen lélegezni. A hideg levegőtől fáj a torkom, a tüdőm majd’ kiszakad a helyéről, de nem állok meg. Nem agyalok semmin, a zenére figyelek és pakolom a lábaimat egymás elé. Kihalt az egész város, még minden normális ember alszik, de ilyenkor a legjobb a testmozgás. Mikor már kezdek kifulladni, lassítok a tempón, de nem hagyom abba, amíg haza nem érek.

Lihegve támaszkodom neki a kapunknak, 40 percig sikerült ostromolni a testemet, ami elég jónak számít nálam, főleg, hogy ritkán veszem rá magam, hogy felkeljek hajnalok hajnalán. Kifújom magam, halkan bemegyek, de felesleges óvatoskodni, mert Tony már a nappaliban kávézik.

-Azért szólhattál volna, hogy elmész! – rám néz, amikor elhaladok mellette.

-Bagoly mondja verébnek! – ciccegek, majd bemegyek a szobámba. Pont ő mondja, hogy szó nélkül elmegyek! Én legalább csak futni mentem, nem egy másik országba!

Az egész testem verítékben úszik, a ruha rám tapad, alig tudom lerángatni magamról. Belépek a zuhanyfülkébe, megeresztem a vizet és hagyom, hogy lemossa rólam a futás nyomait. Nem sietem el, megvárom, míg teljesen ellazulnak a megterhelt izmaim, aztán elzárom a vizet és törölközőbe bugyolálom magam. Miután megszáradok, tiszta ruhát veszek és reggelizni indulok. Készítek egy szendvicset, meg egy kakaót és leülök az asztalhoz enni.

-Lia. – belép ő is és leül mellém. Legalább azt hagyná, hogy nyugodtan megreggelizzek.

-Becsomagoltál már? – kérdezem gúnyosan, mire felsóhajt.

-Ne haragudj rám, kérlek!

-Ne haragudjak? Ezt te sem gondolod komolyan! – beleharapok a kajámba, de tulajdonképpen nem is vagyok éhes. Mindegy, azért csak megeszem.

-Nézd! Én értem, hogy dühös vagy, de gondolj bele az én helyzetembe is! Te nem kapnál az alkalmon, ha hasonló történne veled?

-Ha az lenne a feltétele, hogy itt hagyjalak, akkor nem! Nekem egy hülye tehetségkutató sem ér annyit, mint te! De látom, hogy ez nem kölcsönös.

-Húgi, kérlek! Ne beszélj butaságokat! Tudod, hogy ez nem igaz! – próbál puhítani, de esélytelen. Ezt most nem lehet ilyen könnyen elintézni.

-Nem tudok én már semmit! De ha így látod jónak, akkor menj! Nem foglak megakadályozni! Nem hisztizek, elfogadom, ha ezt akarod! De azt ne várd el tőlem, hogy örüljek is neki!

-Nem várom el! Tudom, hogy nehéz neked, de ígérem, hogy minden nap beszélünk. Talán örülni is fogsz, hogy megszabadulsz tőlem egy kicsit. – viccelődni próbál, de nem vagyok vevő a humorára, úgyhogy annyiban is hagyja.

-Muszáj Adam-nek ide költöznie? Nagyon jól elvagyok egyedül is!

-Nyugodtabb lennék, ha itt lenne!

-Én meg nem! Tegnap is láthattad, hogy nem bírunk egymás mellett meglenni! Ha nem akarod, hogy egyikünk a diliházban végezze, akkor ne hagyd őt ideköltözni!

-Nem tudom, hogy tegnap mi történt kettőtök között, de eddig jól megvoltatok. Abból nem engedek, hogy ideköltözzön. Nem érdekel, ha nem szóltok egymáshoz, de itt fog lakni és erről nem nyitok vitát!

-Miért kell neked mindig parancsolgatnod? Elegem van belőle, hogy folyton megmondod, hogy mi a jó nekem! Soha nem kéred ki a véleményemet! Nem vagyok már kislány és nem vagy az apám!  - fakadok ki dühösen.

-Nem vagyok az apád! De ne felejtsd el, hogy én neveltelek fel, Lia! Mindent megtettem azért, hogy kihozzalak az árvaházból és nem cseszhetsz le amiatt, mert törődöm veled!

-Törődsz velem? Úgy akarsz törődni velem, hogy közben egy idegen országban énekelgetsz?

-Elég legyen ebből! Befejeztem a vitát! Most pedig felmegyek csomagolni! Adam nemsoká itt lesz, úgyhogy legyél olyan nagyvonalú és engedd be! Persze, csak ha nem túl nagy kérés! – konkrétan kirúgja maga alól a széket és dühösen elviharzik. Ezt jól megbeszéltük megint!

Befejezem az evést, elpakolok magam után és nekilátok ebédet főzni. Ha már a futás nem segített a feszültségoldásban, legalább valami hasznom is legyen itthon. Kirámolom a hűtőt, kiszedek mindent, ami kell és hozzákezdek, amikor megszólal az a retardált csengő. Ha Adam az, rávágom az ajtót és elmehet a francba! Félbehagyom a dolgomat és indulok ajtót nyitni. Hát persze, hogy ő az, ráadásul bőrönddel. Remek.

-Elköltözöl Afrikába és búcsúzkodni jöttél, ugye? – magamra öltöm a legbájosabb arcomat és ártatlanul pislogok rá.

-Álmaidban, angyalom! Bár inkább oda mennék, mintsem a napi hisztidet hallgassam, de hát ez jutott! – sajnálkozva ránt egyet a vállán, kikerül és bemegy a házba.

-Tony! Megjött a házi kedvenced! – ordítok hangosan, majd szem forgatva előmászik ő is és köszönti a kis barátját, aztán eltűnnek a vendégszobában. Csak tudnám, hogy minek jön már ide szombaton, amikor csak hétfőn megy el a bátyám. Sosem fogom megérteni a férfi logikát. Visszamegyek inkább a konyhába, felhangosítom a zenét, ami eddig halkan szólt és folytatom a főzőcskézést. Lassagne készül és epres süti. Imádok főzni, bár a sütés még jobban vonz. Hiába, aki enni szeret, az szeressen főzni is. Az egész délelőtt eltelik a konyhában, kis időre megfeledkezem mindenről, lefoglal a zene és a sütkérezés. Mire a két jómadár felbukkan, már elkészülök, megterítem az asztalt, no nem mintha megérdemelnék, hogy főzzek rájuk, de ha nem tenném, éhen halnának. Nem szólok hozzájuk, eléjük rakom az ételt és csendben hozzáfogunk.

-Imádom a lassagne-dat, Lia! – Adam nagy falatokban falja a kaját, ha nem tudnám megfojtani egy kanál vízben, talán bóknak venném, amit mond, de kár próbálkoznia.

-A te részedbe hashajtót tettem. – gúnyosan elmosolyodom, amikor a torkán akad a falat, Tony pedig felnevet mellettem. Elégedetten eszem tovább, Adam tekintete pedig szikrákat szór felém.

Miután befejezik, leszedem az asztalt és kiveszem a hűtőből a sütit.

-Ne szívd már a vérét! – testvérem kistányérokat vesz ki a szekrényből, amíg én felszeletelem a finomságot.

-Ti kezdtétek. – ezzel ott hagyom a konyhában és visszaülök az asztalhoz. Tony kisangyal módjára hozza ki a sütit nekünk, Adam szeme pedig felcsillan, amint meglátja az édességet. Ilyenkor olyan az arca, mint egy kis kölyöknek, aki most kapott valami új, spéci játékot. De a francba is, haragszom rá, szóval ne cukiskodjon itt nekem! A srácok, szinte az egész tányért elpusztítják, alig tudok kivenni magamnak pár szeletet. Evés után elmosogatok, a fiúk pedig leülnek tv-t nézni. Meleg van odakint, szóval én meg úgy döntök, hogy kifekszem napozni. A szobámba megyek, felkapom a bikinimet, aztán kiülök az udvarra a napozószékbe. Kellemesen simogat a nap, a bőröm mohón issza magába a D vitamint és végre egy kicsit kikapcsolok. El kell fogadnom Tony döntését és Adam-mel is meg kell békélnem. Semmi értelme a hisztimnek, már úgy sem változtat az egészen semmit.

Egész délután elvagyok a meleg levegőn, a fiúk szerencsére nem zavarnak, úgyhogy van időm gondolkodni. Később úgy döntök, hogy elég lesz, bemegyek és lezuhanyozom. Lyukat éget a hátamba a tekintetük, amikor elvonulok mellettük, szinte látom magam előtt Adam perzselő tekintetét. Képzelődésemnek köszönhetően, kishíján beesem az ajtón, mert megbotlom a küszöbben, mire a fiúk kedvesen kiröhögnek. Szép volt Lia. Megint kitettél magadért!

Gyorsan letudom a fürdést, átöltözöm, majd csatlakozom hozzájuk. Levágódok közéjük a kanapéra, valami gyilkolászós filmet néznek, de nem zavar. Kérdőn néznek rám, hogy mit keresek itt, amikor haragszom rájuk, de amikor Tony-ra mosolygok, magához húz és átölel, tudja, hogy már nem haragszom.

Adam

Amíg Lia kint napozik, Tony részletesen tájékoztat mindenről, amire szükségem lehet a húgával kapcsolatban. Elmondja, hogy néha beszélgessek vele, de ha túl hisztis, akkor hagyjam, azt is tudatja velem, hogy mit csináljak, ha esetleg pánikrohamot kapna, meg úgy általánosságban a lelkemre köti, hogy vigyázzak az egy szem húgocskájára. Megígérem neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, aztán mikor az említett szépség elvonul mellettünk egy szál bikiniben, szégyen, nem szégyen, a fermerem kezd egyre szűkebb lenni és ha Tony nem lenne itt, talán rá is ugranék. Na jó, azért azt nem, de meg kell hagyni, elképesztő alakja van. Ha nem lenne olyan nagy szája, akár közelebbi kapcsolatot is létesíthetnénk.

Együtt filmezünk egész este, aztán aludni megyünk éjfél felé. Kicsit szokatlan az idegen szoba, de igyekszem megbarátkozni vele.

   A vasárnap villám gyorsan eltelik. Tony elköszön a barátainktól, Lia búcsúvacsorát főz neki, aztán ismét lefekszünk aludni. Nagyon nehezen jön álom a szememre, tartok tőle, hogy milyen lesz vele holnaptól kettesben. Nem akarom folytatni ezt a kicsinyes vitát, ami kettőnk közt folyik, de ez nem csak rajtam múlik.

   A vártnál gyorsabbal elérkezik a hétfő reggel, álmosan kelek ki az ágyból, megdörzsölöm a szemem, nyújtózok egyet és elindulok a fürdőbe fogat mosni. Az ajtó csukva, de nincs bezárva, úgyhogy benyitok. Nos, nem kellett volna. Lia egy szál törölközőben felém fordul, a szemei tüzelnek a dühtől és természetesen a „jó reggelt Adam” helyett hiénaként rám ordít. Istenem, de szeretem ezt a lányt!

-Nem tudsz kopogni, cseszd meg? – mielőtt észbe kapnék, bevágja az orrom előtt az ajtót, ami kis híján fejbe kólint.

-Te meg nem tudod bezárni az ajtót, ha már bent vagy? – szólok vissza neki, de nem reagál, helyette Tony szólal meg az ajtaja mögül.

-Ígéretes kezdet. – ásítva, útra készen húzza ki a bőröndjét a nappaliba.

-Húgi, marha gyorsan essél ki a fürdőből, mert le fogom késni a vonatot! – határozottan szól a húgára, aki alig két perc alatt kinn is van. Talán nekem is így kéne vele beszélnem. De amilyen szerencsés vagyok, minimum leharapná a fejemet érte!

Még mielőtt meggondolhatná magát, bemegyek és becsukom magam mögött az ajtót. Gyorsan fogat mosok, beállítom a hajam és már el is készültem. Nem tudom mi tart ennyi ideig a csajoknak!

-Indulhatunk? – Tony idegesen pillant az órájára, majd ránk. Bólintok, meglökdösöm az előttem álló Liát, hogy induljon meg végre, aki hálája jeléül a bordáim közé könyököl, majd nagy nehezen már az autóban ülünk. Egész út alatt kínos csönd vesz minket körbe, nem tudunk mit mondani egymásnak. Mindkettőnket bánt, hogy elmegy, de ha ő így érzi jónak, akkor nem szabad veszekedni vele. Azzal nem teszünk jót senkinek sem. Fél óra alatt megérkezünk a vasútállomásra, kb 10 perc múlva indul a vonat. Elkísérjük Tony-t egészen a szerelvényig, aztán megállunk. Lia könnyes szemmel néz a bátyjára, aki magához húzza a lányt, hosszan megöleli és valamit a fülébe suttog. Ezután én következem, megszorongatom a legjobb barátomat, nekem is a fülembe súg valamit, még pedig, hogy vigyázzak a húgára. Bólintással tudatom vele, hogy bízhat bennem, aztán elengedem.

-Jók legyetek és ne veszekedjetek! Amint megérkeztem, hívni foglak. – búcsúzóul homlokon puszilja a húgát, velem lepacsizik és felszáll a vonatra. Megvárjuk, míg becsukódik mögötte az ajtó, majd megfogom a pityergő lány kezét és visszaindulok vele a kocsihoz. Nem szól hozzám, csak szipog és a szemét törölgeti, én pedig jobbnak látom, ha most hagyom egy kicsit. Némán ülünk be az autóba, megvárom, míg beköti magát, aztán hazaindulunk. Vagyis hozzájuk, ami jelen pillanatban az én otthonom is, szóval haza. Amint megérkezünk, kipattan az ülésről és eltűnik a szobájában. Nem tudom, hogy mit csináljak vele, azért ennyire nem értek a nőkhöz. Eddig minddel csak az ágyban voltam készséges, de Liával minden olyan bonyolult. Őt nem lehet úgy megfűzni, mint a többi csajt, nem játssza a könnyen kaphatót, mert nem is az, de öntudatán kívül megőrjíti az összes pasit. Tudom mit beszélek itt össze-vissza, tapasztalatból mondom.

Egész nap ki sem dugja az orrát, délben sem jön ki ebédelni, pedig szóltam neki, aztán este bátorkodom bekopogni az ajtaján egy nagy doboz fagyival és két kanállal. Halkan mondja, hogy bemehetek, így is teszek és amikor meglátja a kezemben a dobozt, nagy szemekkel néz rám.

-Békével jöttem. – megadóan felemelném mindkét kezem, ha nem lenne tele, de ez most elmarad, inkább leülök mellé az ágyra, magunk közé teszem a fagyit és átnyújtom neki az egyik kanalat. Halványan elmosolyodik és még a sötétben is látom, hogy tiszta könny az arca, a laptopján pedig valami csöpögős romantikus vacak megy. Mit tudok csinálni, én is nézni kezdem, pedig hányni tudnék az ilyen nyáltenger izéktől, de érte még ezt is megteszem. Nem szólal meg továbbra sem, csak kanalazza a fagyit, a szeme pedig a képernyőre tapad.

-Hiányzik. – fél óra múlva vége a borzalomnak, már a plafont nézzük mindketten és végre megtörik a jég. Halkan mondja, mégis megértem.

-Nekem is, de nem sokára megint itt lesz. – próbálom bíztatni, de tudom, hogy semmit nem érek el vele.

-Nem tudom, hogy mi lesz velem nélküle.

-Lia, csak néhány napra ment el. Addig pedig itt vagyok én! Tudom, hogy nem vagyok egy lottó ötös, de azért igyekszem. – pici mosoly bujkál a szája szélén, amiért már megérte poénkodni.

-Sajnálom, hogy hisztérika voltam. – na ezt nem vártam tőle. Azt gondoltam, hogy makacsabb annál, hogy bocsánatot kérjen, de látszik, hogy nem ismerem még.

-Hát meg kell hagyni, soha senki nem bosszantott még így fel, mint te! De azért én is elég bunkó voltam, szóval ne haragudj! – őszintén bocsánatot kérek tőle, ha már együtt kell laknunk, ki tudja meddig, legalább ne gyilkoljuk egymást folyton.

-Akkor béke? – aranyosan néz rám és felém nyújtja a kisujját, amin jót kuncogok.

-Béke. – az övéhez nyújtom a sajátomat, összekulcsoljuk és háromszor megrázzuk, pont, mint az oviban, mondjuk egyáltalán nem tűnik gyerekesnek a viselkedésünk.

-De ha egy ostoba csajodat is ide mered hozni, garantálom, hogy haj nélkül megy haza a drága! – ártatlanul rám vigyorog, én pedig elhitetem vele, hogy ez nem fog előfordulni. Nem is értem, hogy gondolt ilyenre. Azért ennyire genyó még én sem vagyok, meg hát ha itt van ő, akkor minek keressek mást?

Rábeszélem, hogy ezúttal valami normális filmet nézzünk meg, amire megkapom, hogy tipikus érzéketlen pasi vagyok, de végül enged és kiválasztok egy vígjátékot, ami eltereli a figyelmünket Tony hiányáról. 11 óra is elmúlik, mire vége a filmnek, Lia pedig csendesen alszik mellettem. Egész éjjel el tudnám nézni, olyan ártatlan így, de hagyom, had pihenjen. Kikapcsolom a gépet, leteszem az asztalára és halkan kimegyek a szobájából. Én még nem vagyok álmos, úgyhogy a nappaliban bekapcsolom a tv-t, amiben a híradó megy. Ijedten kapom fel a fejem és tátott szájjal bámulom a képernyőt.

-„ Ma délelőtt egy Németországba tartó vonat eddig ismeretlen okokból kisiklott és betonfalnak csapódott Magyarország és Németország között. Rengeteg a sérült és a halott, de még mindig folyik a mentés. A rendőrség felhívja a figyelmüket, hogy amennyiben rokonuk, vagy ismerősük is a szerelvényen tartózkodott, azonnal hívják a legközelebbi rendőrkapitányságot a részletekért!” – levegővétel nélkül hallgatom végig a híradóst és remeg kezem-lábam a szörnyűség hallatán. Ugye Tony-nak nem esett baja? Az nem lehet! Nem! Nem! Nem!

Azonnal a telefonomért nyúlok és tárcsázom a rendőrség számát. Elgagyogom, hogy mi a bajom és azt kéri egy női hang, hogy adjam meg Tony telefonszámát és személyleírását, hogy megkönnyítsem a munkájukat. Igyekszem minden tőlem telhetőt elmondani, ami eszembe jut, majd a nő kedvesen arra kér, hogy amilyen gyorsan csak lehet, menjek be a kapitányságra. Azt is mondja, hogy nagyon sok a súlyos sérült és akiket már kimenekítettek, mindenkinek felhívták a hozzátartozójukat. Együtt érzően nyugtat, hogy ne gondoljak a legrosszabbra, de nem megy. Leteszem a telefont és rögtön megpróbálom felhívni Tony-t, de a huszadik próbálkozásnál is azt mondja az a kibaszott hang, hogy nem kapcsolható. Fel sem tudom fogni, hogy mi történik körülöttem. És ekkor eszembe jut Lia. Fel kell ébresztenem! El kell mondanom, hogy mi történt, és be kell mennünk a rendőrségre, mégpedig most azonnal. Visszanyelem a torkomban lévő gombócot és a könnyeimet is és ismét a szobájába megyek. Olyan békésen alszik, ha megtudja, hogy mi történt, azonnal ki fog borulni. De nem tehetek mást! Tudnia kell róla!

Leülök mellé és az arcát kezdem simogatni.

-Lia! – halkan szólongatom, elsőre nem reagál, aztán rám emeli álmos tekintetét és értetlenül pislog.

-Mi az? – kérdezi mit sem sejtve, én pedig nem tudom tovább tartani magam.

-Tony… - alig bírom kinyögni a nevét, de azonnal felfogja és kétségbeesetten néz rám.

-Mi van Tony-val? – kérdezi fojtott hangon, de egyszerűen nem tudok válaszolni. – Adam, mondj már valamit! Mi van a bátyámmal? – felül az ágyban és ordítva püföli a mellkasomat, könnyei az arcát mossák.

-Kisiklott a vonata. Nem veszi fel a telefonját! Fogalmam sincs, hogy mi van vele! – szinte suttogom a szavakat, de meghallja és kész, vége! Zokogva omlik a karjaimba és most az egyszer nem próbálom nyugtatni, mert én sem vagyok nyugodt.